10. NEM IS LEPKE, HANEM SASMADÁR

Közzétéve: 2014. 12. 29.
Kategória: HALOTTNÉZŐ (2007)

Július 30.
Reggel 8-kor keltem. Felöltöztem, és becsomagoltam, amit vinni akarok. Később csirkét sütöttem, és segítettem apának az autót kitakarítani, mert különben a büdös életbe nem fogunk elindulni, anya már megint több évre előre pakol be gyógyszert és ennivalót, és ruhákat meg csizmákat mínusz húsz fokos hidegre, jégesőre meg még mit tudom, mi a francra, még jó, hogy légvédelmi rakétát meg gázálarcot nem viszünk, véletlenül se legyünk időben készen, mondta apa. Anyám behívott a szobájába, azt mondta, én már elég nagy vagyok, a depresszió meg súlyos betegség, szeretné, ha tudnám, de ne zavarodjak össze, apámnak majd jót tesz ez a nyaralás, legyek sokat vele, focizzunk meg minden, hogy lássa az élet értelmét, én megígértem, de kicsit csodálkoztam, mert az apámon nem látszott semmi, erős volt nagyon, bárkit megver, ugyan mi baj érhetné. Utána megebédeltünk, de kiderült, hogy a csirke nincs eléggé megsülve, anya belevágott a csont mellett, nyers volt meg véres, ott lakik a szalmonella meg a sztreptokokkusz meg a baktériumok, és elszaporodnak, mondta, és újra sütötte ebéd után a húst, amit viszünk. Ebéd után elláttuk a madarakat étellel, vízzel, a nagy, kemény kukoricaszemeken a tyúkok összeverekedtek, feltöltöttem nekik az alumínium itatót, amelyik olyan kúpforma, mint egy kuruc vitéz süvege, visszahajtott peremmel. Két részből áll, a kúpot fel kell fordítani, megtölteni vízzel, aztán rátenni a tányér-féle alját, jó szorosan, és gyorsan megfordítani, különben ránk ömlik a víz. Most ott áll a kúp, tele egy csomó vízzel, mint egy nagy víz-sisak, nem tudják a tyúkok annyira telekotorni minden kosszal, a kúp szépen adagolja nekik a vizet ahelyett, amit megisznak. Kirakodtuk a csomagokat a házból, és berakodtuk az autóba, és apám megint kétségbe volt esve, az öklével verte a fejét, mert anyám azt hiszi, dömperrel megyünk, nem Wartburggal, egy hónapra és nem egy hétre, legalább kétszer annyi csomag volt, mint amekkora hely a csomagtartóban, de apám addig illesztgette egymáshoz a különböző formákat, mint a kertben falazáskor a különböző formájú köveket, míg csodák csodája, minden befért, és akkor megjelent anyám mosolyogva egy nagy teli kosárral, és mondta, hogy ki kéne szedni onnan alulról a csizmás szatyrot, mert megtalálta az öcsém jó gumicsizmáját, ami bekerült, az lyukas, és az apám arca úgy elváltozott, mintha sírni vagy ordítani akarna. Végül apu mégiscsak kiállt a kocsival a garázsból, anyu bedobott egy levelet a Keceli Feri bácsinak, aki az állatokat eteti, és egy vascsővel jár be a kertbe, fél a Fickótól, mert állandóan verekednek a Bobbyjával, úgyhogy a biztonság kedvéért mindig véresre veri a kutyánkat, aztán ad csak enni a madaraknak. Elindultunk, én útközben rajzoltam a templomokat, komoly gyűjteményem van már belőlük, először csak vázlatot csinálok a tető formájáról, az ablakokról, az osztásokról meg az oszlopokról, és aztán emlékezetből kiegészítem és szépen letisztázom utólag, már van több száz templomom, kár, hogy nem jegyzem föl, melyiket hol láttam, meg kár, hogy nem fotózom őket, mondta apám, ennyi sokból már lehetne kiállítást rendezni, viszont nem tudom, Wartburgból fotózva hogy néznének ki a templomok, ha pedig mindenütt megállnánk, sosem érnénk oda, és így legalább mindegyik más, mint az igazi, van, hogy csak úgy hozzáképzelem a lemaradt részeket, mindegyik kicsit az én templomom is, akár csúnya, akár szép, akár új, akár régi. Írtam a külföldi autók jelzéseit is, kívülről tudom az összeset, még a laoszit is felismerném, de olyan erre nincsen, inkább csak DDR meg CS, meg egy-két D, de gyűjtöttem már F-et meg E-t is, nagyon izgalmas nyugatiakat látni, apám beáll a pirosnál melléjük, ha teheti, ha van piros, és nézzük a nyugati ruhájukat, szemüvegüket meg a nyugati kütyüket, ahogy lógnak a visszapillantóról, még az arcuk is olyan nyugati, mintha már az anyaméhtől eldőlt volna, hogy ők jólétre születnek, mi meg itt rohadunk a saját levünkben, micsoda disznóság, inkább az utat nézd, mert még felmászunk egy fára, jobb is lenne felmászni, nincs tovább ez a sok nyűglődés és szarakodás. Útközben megálltunk, és egy cukrászdában Kólát és ásványvizet ittunk, anyuék két kávét és egy Tonikot, csupa keserűt, erre mondta a múltkor a kórházban egy néni, akinek a kisfia nem akart narancsszörpöt inni, mert az keserű, hogy az élet, fiam, az keserű. Kb. egy óra múlva odaértünk, anyuék házat kerestek, mi meg a focizókat bámultuk. Kimentünk a házhoz, és kirakodtunk az autóból. Megnéztük a Mesét, a Híradót és a Menő Manót, aki csak egy vonalból áll, belül teljesen üres, és a végén mindig baleset történik vele. Megvacsoráztunk és lefeküdtünk aludni.

Július 31.
Reggeli után kártyáztunk, autókártyával, mert a magyar kártya közönséges, csak a nagyapám kérdezgeti mindig, hogy akarsz-e fiam snóblizni vagy snapszlizni vagy alsózni vagy huszonegyezni, röhögünk rajta, különben a huszonegy nem rossz, mikor nagyiéknál voltunk, próbáltam, egyszer én nyertem tíz menetet egymás után, a hétszentségit, kisfiam, arany kezed van, mondta nagypapa a bajszán keresztül, nagymama pedig azt suttogta a konyhában, hogy a gonosz beszédektől és a Szentlélek káromlásától ments meg, Uram, minket. Aztán verekedtünk és gombfociztunk. 12 órakor elindultunk úticélunk felé. Keszthelyen megálltunk vásárolni, ott volt a nagymama telke, amiről azt hazudta, hogy már eladta régen, de mi tudtuk, hogy titokban az unokatesóm nevére íratta, mert mindig ő volt a kezdvenc, ahogy a nagybátyám is mindig kedvenc volt, és már az is marad, mert Nyugaton is van családja, és ott lett tudományos, Loszalamoszban, meg Berlinben meg Grönóblban (Grenoble) él, és csak úgy röpdös a világban. Az unokatesóm szó nélkül megette a csukamájolajat, bekanalazta, mintha leves volna, és meg is nőtt tőle, magasabbra, mint én. Az unokatesóm mindent önállóan megtanult, színjeles volt, pedig apja sincsen, és az anyja is milyen, majd az kellene nekem, meglátnám, hogy én hogy tanulnék, ha nem lenne apám, hazamegy az iskolából és tanul, amíg kész nem lesz, meg lovagolni jár, azt nem tudtam, hogyan mehetnék én lovagolni, mindenesetre a nyáron majd átnézem, amit tanultunk, hogy fel legyek készülve, de az, hogy a lányoknak sosincs apukája, nem lep meg. Így aztán nem néztük meg a nagymama hivatalosan nem létező telkét, sem a kastélyt, amelyiknek a nagyapám volt a kertésze, az a nagyapám, aki árva gyerek volt, mégis egyetemen tanított, „tanár úr volt”, de nem „helyettes Tantalus”, aki „issza a lőrét gúzsba kötve” és „mennyi szárny és mennyi vágy törik le benne mindörökre”, ahogy a versben írták, amit el kellett szavalnom, nagyapám igazi szelfmédmen volt, ezért nem snóblizott soha, mint a sztahanovista nagyapám. Keszthelyen megálltunk vásárolni, az öcsém kapott valami hülyeséget, holnap lesz a szülinapja. Aztán visszaértünk az üdülőfaluba. Aztán elmentünk a strandra, és megfürödtünk. Először az úszómedencébe mentem be, néztem a fiúkat, ahogy veszekszenek a lányokkal, belökdösték őket a medencébe, a lányok visszakiabálták, hogy mit vagy olyan nagyra, azért, mert többed van egy himbilimbivel. És megmutatták neki, milyen, amikor kacsint a csiga, az összes ujjukat eldugták, csak a mutató- meg a kisujjuk mozgott, megpróbáltam, nekem is ment, aztán versenyeztek, hogy ki tud magasabb bálnaspriccet, a két kezüket összekulcsolták, közötte fröcskölt fel a víz, a lányoknak magasabbra sikerült, csúfolták a fiúkat, mi az, beragadt a híres spricnitek, megpróbáltam, nekem is ment, nem olyan magasra, mint a lányoknak, de ment, és akkor odaszóltak, mit nézel öcsi, én meg úgy tettem, mintha nem hallanám, túl sokan voltak. Anyuék közben megnézték a fedettet, ebben gyógyvíz volt, büdös, mint amikor lebontod a főtt tojás héját és fingszag lesz, és lehet tréfálkozni, hogy ki eresztette el ezt a lepkét, nem is lepke, hanem sasmadár, és az emberek tényleg úgy kuporogtak a vízben, mint akinek bűntudata van, mert eresztett egyet, de órákon át kuporogtak, és az nem létezik, hogy valaki annyit eresszen, a víz levágta a fejüket, és a mellszobrokhoz hasonlítottak, sosem értettem, miért kellett annyi híres embert félbevágni, hogy tisztelhessük őket, megpróbáltam elképzelni azt a helyet, ahol a félbevágott hírességek másik felei várnak a sorsukra, csupa kar meg törzs meg láb, hátha egyszer hozzáragasztják őket a felső felükhöz. Itt csupa nem híres ember mellszobra lógott ki a vízből, és azért vigyázva nézegettem őket, mert biztos akad köztük olyan, aki csak az alkalomra les, és kisfiúkat szeretne bevinni a bokorba vagy az öltözőbe, ahol már késő kiabálni, egy strandon nem árt vigyázni. Amelyik nagyon mosolygott, arra rögtön gyanakodtam, meg az olyanokra is, akik úgy tettek, mintha csak a fürdés érdekelné őket, tudtam, hogy tettetik, a krimikben is mindig ilyen arcot vágtak és fütyörésztek a bűnözők, végül is mind nagyon gyanús volt, ki ezért, ki azért, nagyon kell vigyázni velük, mert hipp-hopp meglesz a baj, aztán csak az ember meggyalázott holttestét húzzák ki már a bokorból, a saját meggyalázott hullámra azért kíváncsi lettem volna. Amikor a hévizet leeresztették, hazamentünk, és vacsora végeztével sétáltunk egyet a kopasz tarlón, maradék kukoricacsöveket kerestünk, apa és anya összekarolva jöttek, és apám azt mondta, azelőtt nem volt maradék, mert a tallózók mindent összeszedtek, de már tiltják a tallózást, a szocializmusban nincs szegénység és nincs maradék, úgyhogy éjszaka, zseblámpával járkálnak most a gyűjtögetők, mint valami szentjánosbogarak, és vigyázniuk kell, nehogy a csősz valagba durrantsa őket, fenékbe, javította ki anya mosolyogva, mindketten furcsán bazsalyogtak, nem mérgeskedtek, otthon aztán nagy szúnyog- és légyvadászatot tartottunk, majd egy kicsit olvastam és elaludtam az én számomra elkészített pótágyon, az nem nyikorgott úgy, mint az apáéké.

Megjegyzés: Jó helyünk van itt!

Augusztus 1. Reggel 8.30-ig olvastam, majd megnéztem a Varázskör című film 2. részét, átöltöztünk és elindultunk a strandra. Először ismét a hidegbe, majd a fedettbe mentünk, a Csóka, amikor megtudta, hova megyünk a nyáron, azt mondta, hogy a hévíztől megzápulnak az ember tojásai, olyan gyereke lehet csak, mint a nyomik, akiket a nyugati szüleik villogó kerekes székben tologatnak, azért engedik be őket, hogy kihúzzák belőlük a valutát, itthon minden pénz meg ügyeskedés kérdése, még a nyomorékság is, egy időben a háromkerekű kisautót, a Velorexet is megvették a nyomorékoktól sokan, nehéz volt autóhoz jutni, és azzal rodeóztak, ahogy néha a nyomigyerekek testvéreit is láttuk tolószékben ralizni a környéken, nagyon ügyesek, gyorsabban mennek, mint más a gördeszkával, úgy látszik, nekik is lehetnek egészséges testvéreik. Lezuhanyzás után anyuék napoztak, nincs türelmem sokáig feküdni a napon, jó nagyon, amikor a lehunyt szemhéj mögött elborít a napsütés, forró arany ömlik a szemhéjamra és szivárványos karikák táncolnak, de sosem bírom ki, mindig nyitok egy kicsi rést, lássam a járkálókat, mi lenne, ha arcba találna valaki labdával, pont amikor nyugisan napozok, felkönyököltem, néztem a focizókat. Nemsokára megebédeltünk: tejet és kenyeret, továbbá vettünk lángost. Apával és egy másik bácsival sakkoztunk, a bácsi talán nem volt szatír, kedvesen viselkedett, de ez lehet, hogy csak beugratás, talán a hírszerzésnek dolgozott, remélem, nem politizáltál, nézett ránk utána vészjóslóan anyám, hát hülye vagyok én, fortyant fel apám, a dolog ennyiben maradt. Aztán lementem a hideg vízbe, később anya, az öcsém meg a húgom is bejött, de aztán kimentek. Apa kihívott a partra, mert nem találta anyuékat, úszott a mély vízben, és elindultunk megkeresni anyát. Meg is találtuk a 34˚-os vízben.
Elautóztunk a dédnagymamához, aki bent feküdt az ágyban, nyáron is nagy dunyhában, égett a tűz a kályhában, de még így is fázott, nem nagyon mondott mást, mint hogy jaj, fijam, ezt mondta a lányoknak is, a saját lányának is. Anyám, ha meglátott valamelyikünket, rögtön bezavart a dédnagymamához, beszélgessünk vele kicsit, pedig nem lehetett vele beszélgetni, a nyirkos kezét kellett fogni és ülni. Sajnálni sajnáltam, de sajnálni csak röviden lehet valakit, hosszan nem, a Piroska néni sem tudott volna évek óta kitartani, ha csak sajnálnia kellett volna az anyukáját, de szerencsére pelenkáznia is kellett, meg tisztogatni a felfekvéseit, cserélni és mosni a lepedőt, a háta közepén, azt mondta, akkora seb van már, beleférne valakinek az ökle. Begyújtani kellett és főzni, és előre összerágni, amit főzött, és úgy adni a dédnagymama szájába, mintha kisbaba lenne, tényleg nem volt már semmi foga, csak egy fekete üreg a pofacsontjai meg az álla közt, akkor látszott, amikor a dédnagymama nagyon halkan azt mondta, jaj. Nehéz volt úgy sajnálni a dédnagymamát, hogy közben csak lógassam a lábamat, megnéztem még egyszer Piroska néni katona férjét, aki nem jött vissza a háborúból, furcsa dolog, ahogy egy halott visszanéz az emberre, csomó minden van ebben a nézésben, amit és se tudok, ő se tud, nem is ismert, apámat se látta soha, nemhogy engem, mi közünk volt egymáshoz? Nézem kisfiú apámat, ahogy rövidnadrágosan éppen lő a légpuskával vagy pucér babaként, kopaszon fekszik egy takarón. Dédnagymama háta mögött meg egy nagy, kifestett szemű és kirúzsozott szájú Krisztus állt, mögötte római város, tisztára mint egy lakótelep, lapos tetők és csupa kocka, nagyon modernek voltak a rómaiak, kínzásban, kivégzésben is egész kiválóak.
Csináltam fából egy fokost a dédnagypapa műhelyében, senki se gondolta, hogy ő hal meg előbb, a dédnagymama túlélte, túlhaldokolta, dédnagypapa tudott még járni, megitta a napi pohár savanyú piros borát, amit a kútba lógatott bádogvödörben hűtött, száz évig elél, mondta az orvos, bár mamuszban és csak nagyon lassan csoszogott, furcsálltam, hogy az arcán lila bokrokban kis erek kanyarognak. Aztán mégis elesett egyszer a konyhában, és mire talpra állították, fél oldalára megbénult, aztán pár hét múlva még egyszer elesett, és már nem lehetett felállítani. Ott maradt az egész kovácsműhelye, a bőrfújtatóval, az ezer furdanccsal, pöröllyel, legjobban a vonókést szerettem, két fogantyúja van, maga felé húzgálja az ember, és nagy csigákban pöndörödik a faforgács, jobb, mint a gyalu, evvel csináltam most egy fokost magamnak. Sajnálom, hogy hamarosan el fogják lopni az összes szerszámot, lop itt mindenki, beosonnak, viszik, amit látnak. Meg főleg a szomszédék olyan lopósak, nem a cigányék, azok kikapaszkodtak, s most nagyon rendesek és nagyon vigyáznak mindennel, olyan csinosan járatják a gyerekeiket, nehogy még azt mondja rájuk valaki, hogy cigányok. A másikok azok, pedig tanárnő a kis asszonyka, nem csak olyan műveletlen, mégis átjárnak a harmadik faluba, hogy jobb ott a vásár, pedig csak azért mennek át, ne lássa senki, mikor eladják, amit itt összeszednek. Tudja mindenki, de nem szól, minek szólna, mit ártaná bele magát, jól kijönnek ezek a rendőrökkel is, kéz kezet mos, ha betörés van valahol, azok érdekes módon mindig kinn a szőlőhegyen razziáznak, az üres présházaknál. A fokoshoz felvettem a nagyapa régi kalapját, mire Piroska néni adott egy újat, rohadt meleg egy ilyen kalap nyáron, de fokosom is volt, hát hordtam. Dédnagypapa ingeit, nadrágjait kabátjait meg cipőit is kiteregette Piroska néni, válogassa ki az apám, a többit adja a falubelieknek. Furcsa, hogy a ruhák tovább élnek, mint az ember, aki hordta őket, erre még nem gondoltam. Nem volt itt dédnagypapa ünneplő fekete öltönye, amiben misére járt, azt most is hordja, lenn a föld alatt, ha még szét nem szakadt.
Utána elmentünk egy nénihez megmutatni minket, de a néni nem volt otthon. Aztán krumplit vacsoráztunk hússal meg salátával, a kertből szedte Piroska néni, mérgesen a szomszédékra, mind csak mondogatják, így szép a kertje, Piroska néni, úgy szép a kertje, szép lenne az övék is, kapálni kellene, nem mondom, csak gondolom, akkor nem jönne át a gaz még hozzám is, azért csak adom nekik a salátát, jobb velük jóban lenni, a lopástól nem fáj az ember háta, csak a kapálástól, ollyan mérges tudok lenni rájuk. Vacsora után felkerekedtünk hazafelé. Útközben vettünk egy közértes játékot öcsémnek szülinapjára, ami ma van. Hazamentünk, én egy kicsit írtam, és elaludtunk.

Megjegyzés: gyorsban is elég jól úszom.

Augusztus 2. Megreggeliztünk és elmosogattam, majd készültünk a fürdésre. Először a fedettbe mentünk, ahol sokáig voltunk. Lefoglaltunk két napozóágyat. Ott én és húgom két-két, apa, anya és öcsém egy-egy zsemlét evett meg. Aztán leterítettük a pokrócot, és bementem a hideg vízbe, ma is hőség volt, a víz tiszta, a medence alján a csempe kockás füzetre hasonlít, de ahogy a víz hullámzik, a rajzolat összevissza torzul, ilyet már körzővel se nagyon lehetne szerkeszteni, mintha valaki egy focikapu hálóját próbálná kibogozni a víz alatt, de az újra meg újra bebogozódna, újra meg újra gólt kapnánk. Kicsit fáztam, kezem-lábam ráncos volt, mint egy kisbabáé vagy egy öregemberé, kijöttem, anya mondta, hogy apáék a 34˚-osba mentek, kerestem őket, de nem találtam, ezért egy kicsit fürödtem, és visszamentem a hidegbe. Utoljára mentünk dédnagymamáékhoz, segítettünk Piroska néninek kapálni meg szőlőt kötözni, 2 húst is megettem vacsoránál, és a műhelyben faragtam egy fakést. Ebéd után elástam egy döglött tyúkot. Átmentünk Gyuri bátyáékhoz, akinek egy baleset óta le van vágva mind a két lába, tolószékben ül és demizsonokat fonogat vesszővel meg színes műanyag huzalokkal. Mindig cigi lóg a szájából, és mindig mindenkinek tud valami bosszantót mondani, nekem például azzal jön, hány kiscsajt bögyörésztem már meg, van-e vér a pesti lányok pucájában, azért se mondok semmit, csak vörösödök. Piroska nénitől kaptunk egy csomó mindent, zsákban vittük ki a kocsihoz a krumplit, vékában a paprikát, paradicsomot, tököt, némelyik majdnem akkora, mint az öcsém feje vagy mint egy kisebb kalap. Megkaptam a dédnagypapa kalapját is, ha felöltözök fekete ruhában, bajszot ragasztok és a vállamra veszem apám angol tengerész-zsákját, messziről úgy nézek ki, mint a kalapos ember. Megjöttek a pesti rokonok, azt kifosztják az öregasszonyt, egész évben gürizik a fájós derekával, hogy ezeknek legyen mit enni, ollyan normális zöldség, nem amit a csarnokban vesznek és fel van fújódva a műtrágyától, műtrágyát Piroska néni is használt. A függönyök nem mozdultak, de tudtuk, hogy mindenki mindent pontosan lát és tud, és még az aznap rajtunk lévő tréningruhánk színéről is lesz beszámoló a falu túlvégén. Este sétáltunk és lefeküdtünk.

Augusztus 3. Reggel ismét a fedettben úsztunk először. Később kimentünk, és leterítettük a pokrócot, sokszor fürödtem a hideg vízben, fejest is ugráltam, próbáltam minél függőlegesebben érkezni a vízben, különben csípi a hasamat és ronda látvány, de senki nem igazán nézte. Eltűnni a semmiben, várni azt a végtelen hosszú időt, amíg a felszínre érek, mint egy parafadugó, ez jó. Sokszor azt hittem, hogy már fent is vagyok, de még mindig nem, és megijedtem, és kapálóztam, és amikor végre felbuktam, kapkodva szedtem a levegőt, szerencsére az úszómester nem hitte, hogy meg akarok fulladni, azt szégyelltem volna. Kicsi koromban apuékkal és nagy fiúkkal együtt elmentünk edzőtáborba, ott is volt strand, és a nagyfiúk folyton fejeseket ugráltak, egész könnyedén, és amikor láttam, milyen könnyű ez, odaoldalogtam az egyik műanyag medencéhez, nagyon kék műanyagból csinálták, és beleugrottam fejjel lefelé, ahogy tőlük láttam. Apu körülnézett, de már sehol se voltam, kérdezte a fiúkat mondták, hogy épp most ugrottam fejest, úristen, ijedt meg apám, egy négyéves gyerek, a kéklő sötétségre emlékszem, apa egyszeriben kihúzott, korábban csónakmester volt a Dunán. Ijesztően öleli át a víz az embert, mintha máshol lenne, nem akarom elképzelni, és mégis mindig azt képzelem el, ahogy levegőt szeretnék nyelni, de csak vizet tudok, nyelem, nyelem a vizet. Az egyik Flaviusról olvastam, mikor fogságba került, hogy méltóképpen haljon meg, öngyilkos lett, a börtönben visszatartotta a lélegzetét, valaki azt mondta, ez csak úgy lehetséges, ha az életfunkciók előbb leállnak, mint ahogy az eszméletvesztés bekövetkezik, vagy valami ilyesmi, mert különben automatikusan levegőt vesz az ember, és kezdheti elölről, sosem tudtam százig elszámolni visszatartott lélegzettel, és a kád mélyéről is úgy merültem fel, mint aki a halállal nézett farkasszemet. Apám tanítványai már nagyok voltak, nem lehetett bírni velük, az egyik kirágta a liter tej csücskét és sugárban folyatta a szájába, pedig a tejet fel kell forralni a bacilusok miatt, és a tejeszacskó is piszkos, egy másik botokból dobverőt faragott, és eldobolta az asztalon, amit az úttörőünnepségeken szokás a zászló behozatalánál. A szomszédból meg átjött egy Pisti nevű fiú, volt bicskája, nekem is egy kis halnyelű, ledöngöltük a földet, terpeszbe álltunk, és belehajigáltuk a bicskát, egymás országát kellett elhódítani bicskahajigálással, ő tanította ezt a játékot, igaz, apuék nem engedték, mert veszélyes. Mikor nem tudtam aludni, inkább kilopóztam meglesni, mit csinálnak a nagyok, szólt a magnó, dumáltak és cigiztek, és fonott demizsonból ittak, az egyik öreg ház vályogfalába csapdosták a baltát, amivel a tábortűzhöz kellett fát vágni, porzott és szikrázott a fal, olyan szag lett, mint mikor villámlik. Egyik az Aranyharangról mesélt, és képeket is mutogatott a többieknek, de azokat nem láttam. Vannak öreg szerzetesek Japánban, akik évtizedekig edzik magukat, míg végül tökéletesen sebezhetetlenné válnak. Izmaikat mozgatva képesek elfedni minden érzékeny pontot, gigájukat, kulcscsontjaikat, gyomorszájukat. Megtanulják, hogy kell heregolyójukat visszahúzni szeméremcsontjuk mögé. Egyikükre egyszer tíz méter magasból ugrott rá valaki, az öregnek mégse lett baja. Mikor Muhammad Ali Japánban járt, odavezettek hozzá egy ilyen töpörödött szerzetest, aki kérte, hogy üsse meg a torkát teljes erőből. A bokszoló nagy nehezen ráállt: ütött egy kicsit. Az öreg biztatta, még, még. Ali ütött. Még erősebben. Ali ütött. A negyedik-ötödik ütés után csak annyit mondott: „őrültek”!

Megjegyzés: Próbáltam a golyóimat felhúzni a herevezetéken, de meg se mozdultak. Türelmes emberek a japánok.

Augusztus 4. Utolsó nap. Öcsémmel a teraszon fociztunk, majd lenn az utcán, ahová kiküldtek apáék, hogy ne törjön be az ablak. Majd krumplit pucoltunk, dinnyét ettünk (8,5 kg-sat), és az öcsémmel futottunk egyet. Ebéd után irány a strand. Azt hiszem, láttam a Kalapos Embert a strandon. Csak messziről, nem mertem közelebb menni. Mióta utána kémkedem, félek, hogy felismer, ide is biztosan követte a kocsinkat. Talán ha sikerülne megmérgezni vagy csak elaltatni, akkor közel mehetnék hozzá, és ellenőrizhetném az arcát, ez fontos lenne a nyomozás szempontjából. Ott hever a napon, szalmakalapot borított az arcára, és egész nap csak kétszer fürdött. Kitaláltam, hogyan lehetne elaltatni. Anyám egész zsák gyógyszert hozott, tudom, melyiket kell porrá törni. Ha megint fürödni megy a pasas, ellopom az uzsonnás táskáját egy pillanatra, a kulacsába beleöntöm a port, jól felrázom, és visszacsempészem a helyére. Aztán csak várni kell, hogy igyon, lefeküdjön, nézem az órámat, harminc perc alatt hatnia kell, nagyon lassan telik, már csak öt perc, még négy, pedig azt hittem, már le is telt, feltűnés nélkül megindulok a fekvő ember felé. Hirtelen elszorul a szívem: lehet, hogy túl nagy adagot kapott, lehet, hogy végleg megmérgeztem, nézem a napsütötte hasát, nem lélegzik, lehet, hogy már kezd kihűlni, meg kell érintenem a bőrét, még öt lépés, még négy, körülnézek, mert úgy érzem, mindenki engem figyel, már csak három, kettő, egy. Az anyád úristenit, mocskos kölyke, üvöltött fel a bajszos bácsi, felugrott fektéből, és kergetni kezdte a vízipisztolyos gyereket, aki a napozó néniken átugrálva menekült, mint egy viccfilmben, sikítoztak, nem tudom, végül elkapta-e.