Brüsszelben vagyok...
Kategória: Friss forgácsok
Brüsszelben vagyok, a városhoz fűz ezer emlék és ezer szál, mégis úrrá lesz rajtam a létezés megfogatatlan szomorúsága. Vásárolni megyek, abba a szupermarketbe, amelynek pékség-részlegében az öcsém dolgozik. Az öcsém művészember, otthon, Budapesten szobra is áll az egyik metró-aluljáróban, de most fejébe vette, hogy itt csinálja meg a szerencséjét. Addig is várja a jó szelet itt, az elfekvőben. A kenyeres részlegnél nem látom, és nem fűlik hozzá a fogam, hogy megkérdezzek valakit. Vásárolok, megyek, mintha nem is itt dolgozna az öcsém. Már a bejáratnál megütött a bizonytalan kinézetű italt kortyoló csövesek látványa, fekhelyük az üzlet fala mellett, különösen egy narancssárga műszőrme takaró szomorít el. A tiritarkaság szomorúsága. A szomorúság tiritarkasága. A biztonsági őrök kigyúrt arab srácok, testükön a konditermek egyetemes szomorúsága. A világon mindenütt ugyanolyanra gyúrják testüket az emberek. A pénztárosnő helyes arab lány csigás hajzattal, nyakában kicsi táblán a neve: ABDELMOUMNI. Mintha valami mecset vagy kikötőváros neve lenne, és nem egy fiatal lányé. A polcok között láttam egy alkoholista-kinézetű borostás öreget, úgy emelt le a polcról egy babkonzervet, mintha csecsemőt dédelgetne. Szeme pirosan szomorú kutyatekintet. Mögöttem a sorban egy másik pasas, négy dolgot vesz, mind nagyon szomorú. Miniadag sajtkrém, ráírva nagybetűkkel: SZINTE INGYEN. Egy üveg akciós vörösbor. Hatos pakk a legolcsóbb dobozos sörből. Két védőgázban úszó croissant. Rettenetesen szomorú. Az utcán újra látom, húzza a kiskocsiját, amilyen nagyanyámnak volt, aki már halott. A pasas kockás sált visel, én is szeretem a kockás mintát, én is meg fogok halni. Hátizsákomban csörög a műanyagdobozba csomagolt holland, fürtös paradicsom. A kora tavaszhoz képest túlontúl rikító, kíváncsi lennék, honnan szedték hozzá a napfényt a borús és szomorú Hollandiában… Megnézem a közeli Sainte-Catherine-templomot, éppen restaurálják, ronda nagy lebernyegekbe csomagolták. Amúgy is csúf kis neoromán, különösen kötődöm az oldalában lekerített abszurd kis nyilvános vécéhez. Őrület, a templom falára vizelni! – most mégis szomorkás, hogy a felújítással eltűnik ez az unikum esetleg. Talán a válság teszi, de még a kövezet darabjai között is több az odaragadt rózsaszín rágógumi, mint a régről megszokott szivarcsutka. A rózsaszín szomorúsága. Szomorú blues szól hozzá a fülhallgatómon, és ráakadok a legszomorúbb leletre: egy kitört fogú protézis kallódik a lábam előtt, valakinek a kitépett fél állkapcsa. Hisz minden lemaródik, elhasználódik, megfonnyad, szétesik, hajdani vizeldék, lehetetlen nevű pénztároslányok, izmos vagyonőrök, banyatankot vonszoló taták, protézisek. Könyörgök, ne gyertek most azzal, hogy az élet szép, a szupermarket-kaja finom, a lányok szépek, a nap kisüt. Most muszáj szomorúnak lenni, és ezt semmi nem zavarhatja meg. Csak ebből a mélyen zengő, szedett-vedett fájdalomból virulhat ki a derű.