Eláraszt bennünket...
Kategória: Friss forgácsok
Eláraszt bennünket a trágya, a gané, a fos, a trutyi, a kvaksz, a szmrty, a potty. Már nem kifejezetten és csakis engemet vagy családomat, hanem a világot, a közbeszédet. Nem nyelvőrködni vagy illemtanárkodni szeretnék, akad arra elég önjelölt próféta, csak foglalkoztat a jelenség. Annyiszor használjuk önkéntelenül az emésztési végterméket jelölő durvább szavunkat, hogy kénytelen vagyok komolyabb eszmei dugulásra gyanakodni. Ahogy halhatatlan Bujtor Pici mondta egy interjúban, mikor nőügyeit firtatták: “Az beszél a szarásról, akinek gondja van vele”. A finom lelkek megnyugodhatnak, ez volt az első és utolsó nem helyettesített változat ebben a rövid írásban. Ha belegondolunk, hátborzongató! Trágya az időjárás. Trágya az élet. Ez életünk legtrágyább napja. Trágya a világ, trágya itt élni, elegünk van az egész trágyaságból. Trágyául érezzük magunkat. Aki totojázik, trágyakodik (esetleg TOYTOYázik). Az egész úgy trágya, ahogy van. Avagy mi a trágya, esetleg mi a szent trágya ez – utóbbi megoldásból szaglik az amcsi filmek hatása, a modoros tükörfordítottság. Aki töpszli, az kis trágyás. Van napi trágya és trágya viccgyűjtemény. Van, aki trágyacsimbók, trágyakupac, trágyaember, esetleg trágya arc, trágyafejű, vagy vélelmezetten más testrésze trágyás. Némelyeknek csak trágya kocsira, trágya cuccokra futja, más trágya zenét hallgat, trágyába lép vagy kavarja a trágyát. Összeszed minden trágyát, trágyát ken a falra, de az trágyát sem ér, pedig annyi van belőle, mint a trágya. Trágyából épít várat vagy fon ostort, de nála nagyobb trágyát is elmosott már az eső. Alaposan trágyában hagyják vagy a saját trágyájával játszik, esetleg összetrágyázza magát valaki láttán, netalán máris tele a gatyája. És persze ott a számos magvas bölcsesség! Amíg trágya van, veréb is van! Egymilliárd légy nem tévedhet, egyél te is trágyát! Trágya a világ, tök a tromf! És így tovább, a kupacok sora végtelen. Már-már óvódások módjára tucskolunk boldogan a matériában. De miért ilyen fontos ez nekünk? A polgári jó ízlés diktálta elfojtás következtében eldugult a rendszer, és most egyszerre tör elő több száz évi visszatartott trágya? Az történt velünk, mint szegény Zsivótzkyval, olimpikonunkkal, aki bélelzáródásban szenvedett, és emésztése eredményét a száján keresztül adta ki? Vagy zsigeri ösztön lenne ez, hiszen a kutya is megszaglássza a társa otthagyott piszkát, eldobott nyomjelző vizét? Hiszen ha elfogulatlanul nézzük, ez a vécéinkből, alsóneműinkből gondos hypózással kisikált, ám köznapi beszédünkben már-már jókora bálvánnyá tornyosuló melléktermék csupán átdolgozott, rajtunk átfuttatott szerves anyag! Honnan van ilyen mitikus jelentősége? Mindez akkor futott át agyamon, amikor kertemben leültem szőlőt eszegetni a favágító tuskóra, és miközben kezem visszájával egy lilás madárpottyot söpörtem le a fafelületről, önkéntelenül összerázkódtam undoromban. Pedig a megszáradt, szederjes csöpp alig átdolgozott formában, száz százalékban abból a szőlőből állt, amit éppen én is eszegettem. És a légypiszoktól, madárpiszoktól való irtózat egyre növekszik bennünk, ahogy a trágya mind fejlettebb, az emberihez mind hasonlatosabb állati szervezeten megy át. Mind erősebb inger, mind töményebb foka a használatnak, mind tudatosabb fertőzésveszély. Intenzíven élünk.