A HAL VÁLASZOL

Közzétéve: 2014. 12. 29.
Kategória: CSAK ÚSZÓKNAK! (2012)

Ha a haltól azt kérdezik, milyen szerepe van életében a víznek, legszívesebben megfordítaná a kérdést, mert könnyebb listázni, milyen szerepe nincs. A katolikusság, a katolicizmusban való létezés közeg-szerű dolog nekem. Mivel nem kaptam vallásos nevelést, a hit, amellyel születésem után „lefröcsköltek”, tizennyolc éves késéssel kezdett működni bennem, s ilyenformán saját választásom. (Illetve, ha már itt tartunk, nem én választottam, hanem engem választott ki Valaki, s ez a tudat mindig is, gyakorló katolikussá válásom előtt is megrendített.) Öntudatlanul vonzódtam a hithez, annak nyomelemei olvasmányaimból, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Dickens, Walter Scott és a magyar népi írók regényeiből kerültek tudatomba. Groteszk mozzanat például, hogy a Miatyánk latin szövegét Jarry Übü királyából tanultam meg (semmi racionális okom nem volt pedig, hogy bebiflázzam), ahol az széttördelve, s nem különösebben pozitív értelemben idéztetik. Nem kellett tehát lázadnom a hit ellen, inkább a hittel lázadtam fel a gyerekkori hitetlenség ellen, melybe belenövekedtem.
Hogy a benne-élés mit jelent? Például nem hívő embernek kínszenvedés velem turistáskodni, mert (jóllehet egy-egy kerthelyiség vagy söröző sem marad ki a sorból), az útvonal templomtól templomig vezet. És olyankor alámerülök, s aki a templom előtt vagy a padban vár rám, a körmét rághatja unalmában. Az ilyen vegyes páros persze nekem is szenvedés, mert udvarias ember és társasági alkat lévén nem szívesen kényszerítek körömrágásra másokat. A párizsi Notre-Dame, ahol a műemléknézők vásári zsivaja ellenére egy gyertyasor előtt valaki dünnyögve zsolozsmázott, a brüsszeli église du Sablon, ahová ottlétem idején minden munkanapom után aláereszkedtem a Királyi Könyvtárból, az avignoni Pápák Palotája melletti templom, a rilai kolostor, a helsinki ortodox székesegyház, vagyis az atmoszférikus szent helyek, amelyekre eljutottam, minden másnál mélyebben belém itták magukat. De nemcsak ilyen kiránduló-jelleggel fontos számomra a katolicizmus: a zsámbéki esti misén, ahol a világon semmi artisztikus vagy rendhagyó attrakció nincs, miközben ministrálok, mindig megszáll a jóérzés, hogy ez így lesz minden szombat és vasárnap este, amíg csak bírom és tehetem, mert ez a lételemem. Megállapodottság ez, de a mindig-újra-indulás napi küzdelmeit nem spórolja meg magának az ember, hisz a Pilinszky-féle hozzáállás értelmében mindig csak „szeretnék” keresztény lenni, mégha azzá is lettem egyszer s mindenkorra.
Hitbuzgalmi irodalom és szépirodalom mára végérvényesen kettévált, korunk irodalma úgy mutatja meg „tanítását”, tanulságait, hogy elrejti azokat. Az író-költő leveri a cövekeket, kijelöli a viszonyítási pontokat, a térkép megrajzolása viszont a közönségre vár. Legutóbbi verseskötetem címe éppen azért Elképzelhető, mert az olvasónak kell továbbképzelnie, továbbszőnie mindazt, amit leírtam. Igaz, utolsó előtti kötetem az Öt seb címet viseli, ám benne, amint azt utólag észrevettem, egyetlenegyszer sem szerepel leírva Isten neve. Nincs viszont egyetlen olyan verse sem, amely ne Istenről szólna. Nem titkolózás vagy gyávaság ez, hanem szemérem, rejtőzködés. Ami fontos az embernek, azt nem üvölti ki a piactéren. Mindez nem jelenti, hogy a mai versnek érthetetlenül talányosnak kell lennie, de gyakorlati útbaigazítást, szájbarágós jó tanácsot hiába keresne benne bárki. Talán nem az az igazi jó barát, aki tűzzel-vassal ránk kényszeríti, belénk veri saját akaratát, hanem aki mesél egy történetet, dünnyög egy dalt vagy egy altatót, hogy megérezzük közelségét, és erőt merítsünk belőle.
Weöres Sándor Rongyszőnyegének egyik ismert darabja, a „Ha vihar jő a magasból…” kezdetű, régi kedvenceim egyike volt, mert valami kozmikus otthonosság lakozott végtelenül egyszerű, ritmikus dalformájában. Nemrég hallottam egy régi rádióinterjút, melyben Weöres a rá jellemző gyermeki csúfondárossággal elmesélte, hogy az utolsó két sorban („De a cinke, ha leröppen, / küszöbünkön vacsorázik.”) a „cinke” szó helyett eredetileg „angyal” szerepelt, csak aztán mint klerikális tartalmú motívumot, a cenzúra lecseréltette valami ártatlanabbra. Akármi legyek viszont, ha öntudatlanul nem azt a cinke mögé bújtatott angyalt éreztem meg a szövegben… Ilyesmit rejt ma (is) a jó irodalom: valami megfoghatatlant, ami szövegszerűen esetleg nem jelenik meg, de titokban ott van, kisugárzik, és átrendezi a művet, annak jelentését.
Az egyházi körök és a (főként humán) értelmiség az esetek többségében sajnos egyfajta hermetikus külön-zártságban léteznek, egymásra tekintésüket pedig nemritkán (hol jogos, hol kevésbé jogos) idegenkedés jellemzi. A művészeti élet jelesei olykor igen nehezen fedezik fel korunk Egyházában azt a merész szellemet, amellyel egykor Michelangelók, El Grecók gyúlékony, forrongó munkásságát pártfogolta, s így arra a következtetésre jutnak, hogy egyfajta zártkörű klubról van szó, mely anakronisztikussá vált, szellemi tartalmát elveszítette. Ha kivételek akadnak is, szomorú látszat ez, mert a szakmailag igényes írástudó legkevésbé is szigorú mércéjével valóban nehéz mit kezdeni a kegyességi irodalom és képzőművészet termékeinek bizonyos százalékával.
Félreértés ne essék, a művészetpártolás nyilvánvalóan másodlagos funkció: ha a liturgia cselekménye-ünnepe megvalósul, az Egyház már betöltötte küldetését. Mégis, az embernek szöget üthet a fejébe, miért tudott Jézus, tudtak az egyházatyák s a hitszónokok, vallásos gondolkodók két évezreden át mindig a kor legmagasabb művészi színvonalán megnyilatkozni, s miért tartották ezt fontosnak.
Tapasztalatom szerint a hívők többsége (elsősorban formai indokok alapján) idegenkedik a legtöbb rendhagyó művészeti megnyilvánulástól. Nem feltétel nélküli modernség-imádatot várnék, csak annak csendes nyugtázását, hogy a művészet területén is lezajlottak bizonyos változások. Ha hajlandóak vagyunk villanyborotvát és automata mosógépet használni, s ez nem sérti meggyőződésünket, jóllehet Jézus korában s a keresztény évszázadok alatt egyik se létezett még, akkor a kortárs művészetre is tekinthetnénk elfogulatlanabbul.
A katolicizmusra, kereszténységre fogékony szellemi emberek, alkotók egyfajta diaszpórában élnek ma Magyarországon. Irányzat, irányzék nincs, inkább csak műhelyek, személyes kapcsolatok. Nagy meglepetéssel fedezem fel olykor a rokon érzékenységet ott, ahol erre nem is számítottam. Igazán meg tud indítani, ha valaki, akinek nemigen van köze a valláshoz, szinte áhítattal tartja tiszteletben ezt a szférát. Hiszen – gondoljunk csak bele –, ami bennünket éltet, a szentségek, az átváltoztatás, az Ige tisztelete kívülről nézve mind-mind meglehetősen gyanús, botrányos és ésszerűtlen dolgok. Ami szomorúbb: a vallástalanok és vallásosak közötti értelmiségi párbeszédnek valahogy nincs igazán hangneme, tónusa. Túlságosan mérgezett talán hozzá a nyelvünk, túlságosan elcsépeltnek tűnnek a kereszténység olyan „terminus technicusai”, mint mondjuk az egyszerűség, a szív vagy a lélek. Pedig olyanok ezek, mint a kőművesnek a homok vagy a cement, nélkülük képtelenség nemcsak „vakolni”, de összetartani is a hitet – szólni sem igen lehet róla.
Legtüzesebb és legélvezetesebb hitvitámat egy körmendi autodidakta fiatalemberrel folytattam, aki bár szakmájára nézve benzinkutas volt, „kívülálló” létére töviről-hegyire ismerte Nietzsche összes munkáit, és a filozófus feltétlen híve volt. Egyikünk se térítette meg a másikát, de ritka jót beszélgettünk, olyan szabadon, ahogy igen okos értelmiségiekkel eddig sosem tudtam még eszmét cserélni. A magánmitológiák korát éljük, legtöbben egyszemélyes hitvilágot alakítanak ki a rendelkezésükre álló vallási elemekből. A New Age-dömping természetesen éppúgy hat az irodalmárokra, mint bárki másra, s a más vallások iránti őszinte és jogos kíváncsiság is könnyen válik egyfajta szellemi ínyenckedéssé. A vallásbőség zavarában persze sokszor fellazul a személyes felelősség fogalma, s a metafizikai éhséget gyorséttermi, előrágott fogások oltják ki. Sokakat jellemez az a kettősség, amelyet egy kortárs klasszikus belga költőnő, Liliane Wouters fogalmazott meg így: „Isten-ördög ösztökélnek / Néma vagyok, mint a hal, / Melyik vezet, melyik éltet? / Engem mindkettő ural”. De hát melyikünk mondhatja el magáról, hogy még nem érezte véknyán a Sátán sarkantyúját? Az én személyes választásom ugyanakkor – minthogy a langyosok kiköpetnek, így harmadik út nincs – a tökéletes szeretet abszurdumának követése a tökéletes szeretetlenség abszurduma ellenében.
Korunk irodalmával kapcsolatban mindig Szent Ferenc magatartása jut eszembe: ő úton útfélen minden papirost felszedett (akkor még nem voltak reklám-újságok, szórólapok, úgyhogy kicsivel könnyebb dolga volt), és cellája sarkában elraktározott. Mikor a testvérek megrótták, minek gyűjti a szemetet, azt felelte, hogy minden ilyen papíron legalább egyszer le van írva Isten neve, vagy ha mégsem, akkor legalább annak valamelyik betűje, s ez feltétlen tiszteletet érdemel. Ugyanígy meg vagyok győződve arról, hogy a jó irodalom – még ha ma szabadabban, némelyek számára esetleg megbotránkoztatóan beszél is – tartalmaz egy-egy szikrányit az isteni Jóból, hisz minden, ami szép, Egyvalakitől ered, rá vezethető vissza.