“A MŰFORDÍTÁS BETEGSÉG, AKÁR A SZERELEM”

Közzétéve: 2014. 12. 07.

Kategória: Interjúk

Lackfi Jánossal Józan Ildikó beszélgetett

Rendkívül termékeny műfordító vagy. Mi volt az első műfordításélményed, tehát az a pillanat, amikor az idegen nyelvből való áttétel kérdései felmerültek?

Gyerekként rengeteg külföldi szerzőt, Dickenst, Vernét, Defoe-t, Swiftet, Walter Scottot, Ransome-ot, Coopert olvastam, ám fel sem merült bennem, hogy köztem és a szerző között még egy személynek kellene állnia. Természetes volt, hogy a világ, indiánok, angolok, franciák, oroszok, mind magyarul beszélnek. Ez részét képezte a fikciónak ugyanúgy, mint ahogy nagyanyám kertje képzeletemben átalakult pampává, házunk gótikus toronnyá, a napközis tanár néni pedig undok fogadósnévá. (Utóbbi átváltozáshoz mondjuk nem kellett sok fantázia.) Ha jobban belegondolok, talán egyedül a szinkronizált filmek kapcsán vetődött fel bennem a kétely, mulatságos volt nézni, hogy Onedin kapitány szája néha egész másképp mozog, mint ahogy a Kristóf Tibor kiejtette szavakhoz illenék. Ez azonban csak gondolatrezdülés volt, nem hosszabbítottam meg magamban. Mindamellett a három, iskolában, illetve iskola mellett tanult nyelv, az orosz, a francia és a német felkészített arra, hogy más nyelvnek is van ritmusa. Gimnáziumban a szöveggyűjteményben fellelhető sok világirodalmi szöveg már ráhangolt a fordítói szerepre. Elhatároztam például, hogy a Hamletből megtanulok angolul, de csak az első két sor ismételgetéséig jutottam, ezeket még ma is tudom: „Have you had a quiet guard? / Not a mouse stirring!”. Első műfordítási próbálkozásom talán az orosztanárt helyettesítő, kevéssé rendszerhű osztályfőnököm, Varga Vali által tanított Arszenyij Tarkovszkij-vershez fűződik. A refrénre ma is emlékszem: „Tólka étava mála!”. Vagyis a háztáji elégedetlenség dala volt az. Roppant büszke voltam magyarításomra, de megkaptam a tanári kritikát, mert a refrén mély hangrendű sora magas hangrendűre sikeredett. Egyszer még nekifutnék annak a szövegnek, már csak nosztalgiából is…
Az egyetemen első évesként megkérdeztem Vajda Andrástól, egyik nagy tanár-példaképemtől, ugyan, mit fordítsak. Azt mondta, amit Illyés, nevezetesen hogy aki szonettet tud fordítani, az már mindent tud… Van ebben igazság, amint később tanárként magam is tapasztaltam. Hérédiát ajánlotta, a dél-amerikai származású, tüzes és tüzetes klasszicistát, aki szinte csak szonettet írt. Én pedig nekiestem, mint egyszeri ember a vadkörtének, és pár év alatt szépen lefordítottam azt a százhúsz szonettet, melyeket a költő egész életén át csiszolgatott. Én is csiszolgattam éjjel-nappal, nem fáradtam bele. Sporthoz voltam szokva, tizenöt évig cselgáncsoztam, és egy edzésen több száz „dobásra befordulást” hajtottunk végre, hogy minél tökéletesebben begyakoroljuk a mozdulatot. Sportosan fogtam fel hát az irodalmat is, precíz és kitartó munkának. Hérédia-szonettjeimet később Lator Lászlónak is megmutattam, akinek műfordító-szemináriumára járni nagy örömömre megadatott. Aláhúzogatta szépen a nem jambikus metszetvégi lábakat. Kicsit dúltam-fúltam ezen, hát tudom, hogy ott rövid szótag kellene, de akkor hol a szabadság, kérdem én? Lenyeltem a békát, és nekiveselkedtem újra: bizony, meg lehetett reperálni azokat a jambusokat. Mindeközben körülbelül megtanultam fordítani. Párhuzamos szálak is futottak: a Karafiáth Judit tanárnő vezette önképzőkörre megbarkácsoltam Rimbaud A völgy alvója című szonettjét, ez aztán később be is került az ugyanő szerkesztette francia költészeti antológiába. Ferenczi Laci tanár úrnál pedig belga szimbolistákat fordítottam, nyakig a véres-komor dekadenciában. Jártam egy ifjúsági táborban, Dél-Franciaországban, összeismerkedtem egy jó humorú, talpraesett román lánnyal. „Lenyerselt” nekem egy adaggal az általa kedvelt kortárs románok verseiből, én a francia változatból magyarra tettem, publikáltam is. A Nouvelle Revue Française-ban találtam pár szép novellát, azoknak is nekiestem, lejöttek a Remetei Kéziratok című, szüleim szerkesztette, rendszerváltáskor indult kis lapban. Beindult a verkli, és nagyon élveztem, hogy amit nem tudok magam megírni, azt lefordíthatom. A legjobb fajta maszkpróbálgatás, amit el tudok képzelni, ráadásul egy olyan életkorban, amikor amúgy is a saját arcát keresi az ember…

Mikor kezdtél idegen nyelvet tanulni, milyen nyelveket beszélsz, milyen a viszonyod e nyelvekhez?

Sajnos csak franciául tudok igazán jól, azért „írattak be” magántanárhoz, hogy szót érthessek nagybátyám francia családjával. Bizonytalanabbul mozog persze az ember, mint hazai terepen, ám éppen ezért folyamatosan rákérdez minden egyes szóra, szószerkezetre, valahogy úgy, ahogy az anyanyelvét tanuló gyermek hallja ki az elektromos kisülésből a kis ülést, a zongorából a gorillát, a csempézésből a csempészést. És nagy élmény folyékonyan beszélni, lavírozni, bukfenceket vetni, szórakoztatni egy másik, elvileg idegen közegben. Sokszor kommentálom például franciául Strasbourgban, Párizsban, Brüsszelben a Kaláka együttes koncertjeit. Ilyenkor kultúrát közvetít az ember, no meg alkot is, hangszobrokat idegen szavakból. Mondhatni afféle országimázs-szolgálat ez. A zenei esemény sikerén túl egy önmagán és a világ fonákságain búsulni, nevetni tudó nép muzsikában oldott portréját is adjuk ilyenkor. És csak reménykedem, hogy nem színezem illúzióvá a valóságot…
Az idegen nyelv ismerősségeibe visszatérni mindig öröm, minden szorongás és teljesítmény-kényszer mellett is. A más nyelveken nemigen beszélő franciák olykor annál nagyobb kéjjel javítanak ki egy-egy apró hibát, minél jobban elboldogul a kedves vendég: nehogy még elbízzam magamat… Az idegen nyelv használatát mindig új ámulatok kísérik. Egyszer például Brüsszelbe megérkezve megpillantottam az egyik reptéri alkalmazott letett szerszámtáskáját, a belőle kikandikáló hatalmas sárga elemlámpával. Nem az „elemlámpa”, hanem a „torche” szó jutott az eszembe, és megörültem, hogy milyen régen használtam, mégis megvan. Mintha egy alternatív valóság szeglete bukkant volna elő valahonnan. Mintha éppen egy elemlámpa fénykévéje hullott volna erre a sötétben veszteglő univerzumra.

Az idegen nyelvekhez, illetve a műfordításhoz való viszonyod kialakulásában volt-e szerepe szüleidnek?

Otthon érezhető volt az idegen nyelvek jelenléte, mondhatni nem volt idegen a nyelvek jelenléte, sem a köznapi, sem az irodalmi funkciót tekintve. Édesanyámat sokszor hallottam németül beszélni, egy ízben egy nálunk vendégeskedett kínai professzorral például. Az angolt is vehemensen törték kétfelől francia nagynénémmel. Édesapám meg időnként odalépett a könyvespolchoz, leemelt egy könyvet, akár angol nyelvűt, és egész természetesen, félhangosan kezdett olvasni belőle. Nem pózolt, nem recitált, de aki akarta, hallhatta. Mondhatni hangzóvá tette a néma szöveget. Máig fülembe hangzik az öblösen ejtett angol verssorok zenéje. Csak ma tudom értékelni, milyen felszabadító tapasztalat volt ez a gulyáskommunizmus világában: nyelvek között létezett az ember, a világ közlekedett rajta keresztül. Ráadásul ott volt az orosz is: akármilyen kötelező, idióta penzumnak éreztem, akármilyen irreális színben tűntek fel a „Szajúz nyerusímüj” és a „Lényin zsíl” típusú olvasmányok figurái, Tolsztoj és Dosztojevszkij, Turgenyev és Lermontov történeteiben egy másik, „nem-ruszki” Oroszországot sejthettem meg. A nyelvek sokaságának bábeli tapasztalata egészen természetesen beépült gyerekkoromba, talán már predestinált is a fordítói pályára.

Műfordítói gyakorlatod, „ars poeticád” alakulásában ki és mi játszott szerepet? Van-e műfordítói példaképed?

Nagyon sokat köszönhetek a fentebb említett Lator Lászlónak, Vajda Andrásnak, ők roppant hatással voltak rám. Nem pusztán jól formált műfordítói szövegeikkel, hanem hozzáállásukkal, nyughatatlan perfekcionizmusukkal.
„Mész Latorra”? – érdeklődtünk akkoriban egymástól. Vagy ha épp valami miatt nem tudtunk eljutni az órára: „Mi volt Latoron?”. Idestova tizedik éve tanítva mindig büszkén kihúzom magam, ha fél füllel elcsípem a folyosón elröppenő kérdést: „Jössz Lackfira?”. „Latoron” tanultam hát meg: nagy fordítók teljesítményét is mindig tüzetesen mérlegre kell vetni, ahelyett, hogy automatikusan hanyatt esnénk egy-egy tekintélyes névtől. Máig emlékszem, ahogy „tanár úr” szétszerelte Weöres egyik Uhland-fordítását, és ráébresztett bennünket, hogy ez egy rosszul sikerült, odakent munka. Ami akkor sem mentség, ha Uhland nem nagyon jó költő, Weöres pedig nagyon is az. Nem a WS kudarca feletti káröröm volt ebben fontos, még csak nem is a bíztatás, hogy ha egy ekkora költő is hibázott, akkor én is nyugodtan nekivághatok a terepnek, hanem mindenek előtt a fürkésző szakmai szem rendíthetetlen, szinte meditatív nyugalma. Mindebből azt a következtetést vonhattuk le, hogy nem kell elfogadni kész értékrendeket, belenyugodni a már lefordítottba, hanem igenis lehet nyitottan, kritikusan, felszabadultan számot vetni a szakmai múlttal s jelennel (a jövendőről nem is beszélve).
Ráadásul látta az ember, hogy ezeknek a szavaknak megvan a fedezete, Lator kérlelhetetlenül gyönyörű Alekszandr Blok-fordításai, az általa szerkesztett Klasszikus francia költők-antológia és még annyi más munka. Mindegyiken ott volt a mester keze nyoma, ráismerhetni időnként szavajárására, mégsem egyformán „latorosak”, őrzik eredeti ízeiket. Ajándékba kaptam az olyan anekdotákat is, mint amelyikben két fiatalember, Lator és Kormos, sematikus albán proletárköltőket fordít egy szép tavaszi napon (lehet, hogy őszi volt, nekem így maradt meg) egy szőnyegen hason fekve: egyik mondja a hívósort, másik a választ, majd fordítva. Benne volt ebben a jelenetben, hogy a nyelvtudás hatalom, hogy a műfordítás szakma, és hogy az átültető a legostobább megrendeléssel szemben is megőrizheti nem gőgös, hanem önfeledten játékos, abszolút fölényét.
És még nem is említettem, hogy bármely nyelvű szöveget hozott valaki az órára, Lator feltette a kérdést: „Van itt spanyol/francia/angol/német/orosz/olasz/portugál, stb. szakos?”. Az illető (mondjuk akár mindjárt én) pironkodva jelentkezett, és mikor mélységes tudatlanságában belegabalyodott egy-egy szó értelmének bogozásába, a tanár úr cseppet sem megszégyenítően, nagyon udvariasan rákérdezett: „Mondja csak, nincs ennek a szónak egy olyan mellékjelentése szlovénül, hogy…”. Általában volt.
Vajda András a minőségi csendek embere volt: teljesen ügyefogyott személyiségnek és tanárnak nézett ki, amire vontatott stílusával, motyogásával rá is játszott. Mégis tódultunk hozzá, jó pár félévet eltöltve kurzusán. Persze ugyanakkor pompás humorérzékről is tanúbizonyságot tett, remek anekdotákat ismert. Valójában zseniális pedagógus bújt meg benne, és amikor egy-egy „Donc?” (Nos?) kérdésével öt perc némaságot váltott ki, hihetetlen agytornára ösztönzött bennünket. Miután többé-kevésbé gyarló vélekedéseink elhangzottak, ő körülbelül három mondatban, létezéséért is elnézést kérő hangsúllyal, egyszerre tartott esztétikai elemzést, irodalomtörténeti eszmefuttatást és fordításkritikai továbbképzést. Sosem felejtem el, ahogy előadásán egymás mellé tette egyazon francia szöveg három magyarítását, és pontokat osztogatott nekik, soronként. Mondjuk Szabó Lőrinc, Kosztolányi és Vas István versenyzett előttünk, mint valami úszómedencében a világcsúcstartók: minden hossz után, vagyis soronként megkapták a formai és tartalmi piros és fekete pontjaikat, a végén pedig matematikai eredményt lehetett hirdetni, melyik a legjobb fordítás. Óriási tanulsága volt e talán viccesnek tűnő gyakorlatnak, hogy az írástudó szakmákban igenis van mérhető teljesítmény, vannak kritériumok, nem holmi ködös messianizmus vagy lánglelkű fennlengés a művészi tettek irányítója.
Vajda a maga kedves gunyorosságával elverte a port például a költői példaképemnek tekintett Kosztolányin, pontosabban az ő Költészettan-fordításán, Verlaine versének magyar verzióján. Ugyanakkor összeszedegetve a francia szövegből megőrzendő, fontosabb elemeket, a szemünk láttára sikerített boszorkányos ügyességgel egy Kosztolányiénál sokkal pontosabb és nem kevésbé költői változatot. Mikor később folyóirat-szerkesztőként el akartam kérni Andrástól a teljes Verlaine-fordítást, szemérmesen lesütött szemmel elárulta, hogy csak annyi van kész belőle, amennyit az előadáson használt. Vagyis a mutatvány mondhatni szemfényvesztés volt kicsit, mégis először láttam élethűen modellezve a fordítás születésének felemelő és verejtékes folyamatát.

Mi az, ami elleshető vagy tanulható a műfordításból?

Véleményem szerint tanulható nagyon sok minden. Mondhatni majdnem minden, de ebben a megfogalmazásban a „majdnem” is nélkülözhetetlen elem. Vagyis van olyan szint, ahol már belép valami irracionális faktor, egyfajta hatodik fordítói érzék. És mintegy magától gördül a mondat, villannak fel az összefüggések, önjáró művészi mondatok sodorják az olvasót. Befogadó nyelven is bekövetkezik az irodalom csodája: holt szövegből eleven világ születik. Addig azonban éppúgy fel kell készülni a szülésre, ahogy egy gondos kismama kihordja gyermekét: sok-sok türelem, figyelem és tudás szükségeltetik ehhez. Valóságos életmód-váltás. Minden szakma saját képére formálja művelőjét, nincs ez másként a lelkiismeretes fordítóval sem. „Megoldásokon” jár az esze a boltban, szinonimákra vadászik éjjelente az interneten, szerzőkkel és fordítókkal konzultál e-mailben és telefonon. Nem csupán dolgozik, hanem éli is, amit csinál. Ha egy barátjával összefut, sokszor többet és szenvedélyesebben mesél éppen adott szerelmes fordításáról, mint családjáról. Ha úgy tetszik, a fordítás betegség, akár a szerelem. Nem árt persze vigyázni magánéletnek és szakmai pályafutásnak efféle keveredésével, és egészséges egyensúlyra törekedni, de hát a fordítás is az élet része, irodalmi művek alapvetőbb élménnyé válhatnak nem egy élettapasztalatnál.
Mindezt csak azért hangsúlyozom, mert úgy tapasztaltam, hogy enélkül a lázas, „egzisztenciális” odaszánás nélkül hiába tanulgat valaki akármennyit, nem lesz igazán fordító. Sok tanítványomon látom, hogy voltaképpen tetszik nekik ez a fordítósdi, vagánynak, érdekesnek tűnik, elpöszmögnek vele szívesen, még akár nagyobb mennyiségű szövegnek is nekidurálják magukat, de valahogy a vírusos fertőzés hiányzik, nem nyüstölik addig a szöveget, míg a lehető legjobbat ki nem hozták belőle, míg publikálni nem tudják, míg papírtestet nem ölt. Sok fordítói pálya vetél el a tehetetlenségi erő következtében félúton, mikor pedig már én úgy érzem, nagy részét annak, amit tanítani lehet, átadtam, mostantól „éles bevetésen” kellene rengeteget küzdeni.
Egyébként roppant izgalmas kérdés az is, miért jó egyik fordítás, miért rossz a másik. Hiszen mindez olyan megfoghatatlannak tűnik. Végül is szavakból áll egyik is, másik is, és tartalma körülbelül megfelel az idegen nyelvű szövegének. Persze a telefonszámlán ugyanúgy számok állnak, mint egy milliós biankó csekken, mégis, az egyik sokat ér, a másik meg még nekem kerül pénzembe.
Folyóirat-szerkesztőként rengeteg fordításszöveg fut át a kezemen. Ha kifejezetten dilettáns munka jön, azt könnyű elintézni, hemzsegnek benne a rettenetes szószörnyetegek. Ha azonban „csak egy kicsit” gyenge a szöveg, minden ékesszólásunkra szükség van, hogy bebizonyíthassuk, ez nem működik. Az öntudatos fordító pedig általában tiltakozik, s hellyel-közzel még igaza is van: egy-egy kiemelt megoldás önmagában véve nem katasztrofális, épp csak a stílusa nem gördülékeny, épp csak a ritmusa nem klappol, épp csak a jelentés sérül egy kicsit. Ám ez a sok kicsi összeadódva fűrészpor-szerű egyveleget eredményez, még kitűnő eredeti esetén is. Vagyis „agyonvágja” a művet.
Itt lép be a fordítói alkat kérdése is. Egy kitűnő kollégának, aki elméleti szövegeket nagyon szépen magyarított, egy luxemburgi szerző humoros, publicisztikus esszéjét küldtem el egy ízben. Mikor megjött a végeredmény, elképedtem: lapos lett és unalmas. Akkor hát én emlékeztem rosszul értékeire? Érzékcsalódás áldozata lettem? Ellenőriztem, és rájöttem, hogy a fordító vagy nem vette a lapot, vagy egyszerűen nem értékelte a szatirikus frivolkodást, és bár mindent maradéktalanul megcsinált magyarul is, a tanulmány ilyen élét tompította. Ki kellett „éleznem” újra, hogy hatni legyen képes.
És még valamit: roppant hálás vagyok nemzedéktársaimnak, akikkel osztozunk a fordítás iránti olthatatlan szenvedélyben, hogy közelről láthattam valódi profivá válásukat. Tóth Krisztinával, Imreh Andrással együtt dolgozva, sokszor első kézből látva Mesterházi Mónika, Szabó T. Anna munkáit nagy-nagy közösségi élménnyé is válhatott ez az amúgy magányos műhelymunka.

A Nyugatról írtad a doktori dolgozatod. Mit jelent számodra a nyugatos műfordítói hagyomány?

Most, hogy a Nyugat folyóirat száz éves lett, egy tévé-interjú alkalmával eltöprengtem, milyen fontos humán értelmiségi magatartásmodellt kapott a mi nemzedékünk is ettől a nemzedéktől. Öntudatlanul épült ez belénk, nincs szó holmi tudatos tréningről. Ha megnézzük Szép Ernő, Kosztolányi, Karinthy, Füst Milán, Ady, Babits munkásságát, azt látjuk, hogy egyenletesen „tüzeltek” az irodalom majdnem minden válfajában, alkottak esszét és prózát, publicisztikát és verset, drámát és napihírt, műfordítást és irodalomtörténeti tanulmányt. Szinte a bulvárműfajoktól kezdve a legmagasabb szintig roppant felkészültséggel és virtuozitással írtak és írtak újra szinte mindent, ami a kezük ügyébe került. Profi írók voltak, talán az elsők a magyar irodalomban. Mindez azt sugallta, hogy ilyen szakma igenis létezik, és ha Próteuszként hajlandók vagyunk tehetségünket a legváltozatosabb formákba átváltani, anyagilag is ki lehet és ki kell valahogy jönni belőle, no meg köznapi szinten avval foglalkozhatunk, amit szeretünk: az irodalommal. Számos volt évfolyamtársam, aki multicégeknél tolmácskodik, azt panaszolja, hogy miután egész nap fordítgatta két bunkó cégvezető egymást anyázó veszekedését, estére olyan az agya, mint a szivacs, egy könyvet képtelen a kezébe venni. Vagyis hiába keres sokkal többet nálam, felőrlődik abban, hogy olyasmivel foglalkozik, amit egyáltalán nem élvez.
Egyszóval a művészet azért pénzkérdés is, pedig erről álszemérmesen mintegy el szoktunk feledkezni. Kenyeres Zoltán tanár úr, akit máig nagyon szeretek, és akinek órái sokat alakítottak gondolkodásomon (hozzá írtam szakdolgozatomat és doktorimat is) gyakran mesélte, hogy bár az ő édesapjához bejáratosak voltak a „nagy nyugatosok”, ő szinte sosem hallott művészetről beszélni, annál többet viszont a pénzről. Yehudi Menuhin pedig állítja: az amatőr zenészt a profitól az különbözteti meg, hogy előbbi mindig a művészetről értekezik, utóbbi pedig a gázsiról. Nyilván mindenki arról, amiből kevesebbje van…
Az irodalom életforma: ezt a meggyőződést a Nyugat megismerése gyökereztette meg bennem. Nem csak a felszíni vonatkozásokra, a híres-nevezetes kávéházi kultúrára gondolok itt, hanem egy mélyebb valóságra, arra, ahogy az irodalomban ábrázolt élet befolyással van életünkre, a mi életünk viszont műveinken keresztül átfolyik az irodalomba, átszínezi azt. Ignotusnak van egy remek esszéje a Nyugatban Stendhal szeretőjéről, annak épp akkor publikált levelezése kapcsán. A cikkíró ömleng erről a nagyszerű, gondolatgazdag asszonyról, lefesti őt, mint a nő ideálképét, aztán beleszövi esszéjébe, hogy hohó, most el kell szaladnia, mert egy pesti bankfiók előtt találkája van a kis Terikével, aki titkárnő valahol. A randevú után az esszé folytatódik, kiderül, hogy az író megosztotta témáját a kis hölggyel, Terike viszont kiosztotta az író urat, és tudomására hozta, hogy a felmagasztalt történelmi hölgy voltaképp hisztérika volt és buta liba, mégpedig ezért meg azért meg amazért. Vagyis Ignotus eljátszotta, hogy az élet beleszól az ő túlságosan elszállt elméleteibe, és erélyesen „helyreteszi” azokat. Ez roppant izgalmas törekvés, véresen komoly játék: hol kezdődöm én, hol végződik az irodalom?
Még érdekesebb e határvonal kérdése a fordításnál: hol végződik az „eredeti” költő, és hol kezdődöm én, a műfordító. Mert hiszen ha valaki fordítást vesz kézbe, az „olvasói szerződésbe” automatikusan beleérti, hogy pontosan tudja, nem Lamartine versét olvassa, mégis úgy tesz, mintha… Vagyis ezzel a bizalmi mozzanattal igenis lehet élnie a fordítónak, mégpedig anélkül, hogy tisztességtelen hasznot húzna belőle. Kötelessége például egy középkori szöveget jóval közelebb hozni a magyar olvasóhoz, mint amennyire annak eredetije közel áll adott esetben a francia befogadóhoz. Jelzésszerűen ugyanakkor archaizálnia is illik, ugyanúgy, ahogy a restaurátor is kiegészítheti a csorbult műdarabot, de halvány színeltéréssel jeleznie kell a komolyabb hiányokat. A műfordítás tehát egyszerre az én művem és másé. Közös mű, közmű. Emlék-mű, jó esetben az eleven élet (és irodalom) monumentuma, lüktető emlékezet, amelyhez kötődni lehet. Villont például jószerivel senki sem olvassa Franciaországban, versei afféle nehezen kibogozható nyelvemléknek számítanak. Csak a legenda tartja már magát, hogy élt egy víg költő a középkor végén, ölt, rabolt, csalt, lopott és nőzött egész életében. Nálunk ugyanez a költő a verseivel sztár a gimnazisták körében, köszönhetően Faludy, Szabó Lőrinc, Mészöly Dezső és mások munkájának. Meg persze a hallgatólagos fordító-olvasó közti paktumnak.
Babits, Szabó Lőrinc és Tóth Árpád idestova több mint nyolcvan éves közös Baudelaire-kötete nagyon fontos versfordítói sztenderdet teremtett meg, melyhez kisebb változtatásokkal máig igazodunk. Volt aztán egy második, láthatatlan paradigma-módosítás, ez Weöres nevéhez és figurájához köthető. Mert például aki a középkori himnuszokat „használja”, hamar rájön, hogy Babits Amor sanctus-fordításai nem igazán énekelhetőek. Ő „papírban” gondolkodott: az volt a lényeges, hogy meglegyen a szótagszám, a rímelés, a tartalom. Weöres fáradhatatlan kísérletezőkedve mutatta meg, hogy igenis lehet énekelhetőre, belső vagy külső dallamra fordítani az olyan verset, amelyben ez a lehetőség adott. Időmértéket, metszetet, magyaros lüktetést egyaránt lehet ehhez igazítani, hiszen elég hajlékony hozzá a magyar nyelv. Weöres Dzsajadéva-szövegeit elő lehetne adni az eredeti szanszkrit dallamokra.
Takács Ferenc, a kitűnő Joyce-kutató ellenben elmesélte, hogy nagy kedvence volt Baudelaire Macskákjának Szabó Lőrinc-féle fordítása, melyet valósággal eredetiként tisztelt és szeretett. Mígnem aztán megjelent Jacobson híres strukturalista elemzése a vers jelentésmezőiről, és kiderült, hogy az elmélet csakis franciául működik, magyarul egyáltalán nem. Vagyis mire vagyunk olyan nagyon büszkék? Arra, hogy képesek vagyunk legyártani az eredeti helyett egy körülbelül ugyanolyan hosszú verset rímekkel megtűzdelve? (Weöres Sándor a maga provokatív álnaivitásával így is nyilatkozott egy műfordító-konferencián: ő nem is tudja, ő csak stilizátor, mert hiszen nyelveken nem nagyon jól tud, ezért odaadják neki a nyersfordítást, és ő „berímeli”…)
Van ebben is igazság. Mindenesetre amikor franciául egyetemi tanárok „fordította” tudós prózában szembesültem mondjuk Góngora, Jeszenyin vagy Whitman verseivel, felállt a hátamon a szőr: aláírom, hogy ez őszintébb annál, amit mi csinálunk, de egy biztos, köze nincs a költészethez! Tökéletes megoldást nyilván hiába is keresnénk, de mégis jobb egy művégtag, mint fél lábbal sántikálni. Írónak amúgy is jól jön a fordítás, mint menekülési útvonal, nehogy még a nyelv felrobbantsa őt. Nemes Nagy Ágnes a grafománia ellenszerének ajánlja. Itt úgy használhatjuk ki írói energiáinkat, hogy nem kell szétaprózódni, elhígulni: hiszen valaki már megcsinálta az adott szöveget, nekünk csak „utánozni” kell azt, a szó „mimezis” értelmében. Ha úgy tetszik, utána kell élni…

A belga irodalommal hogy kerültél kapcsolatba, illetve miért fontos számodra?

Ferenczi Lászlónak, kitűnő tanáromnak köszönhetem ezt a vonalat. Valaki szólt még ELTÉs koromban (szájról szájra jártak az infók), hogy menjünk belga irodalom szemináriumra, tök jó fej az a pasas. Elmentünk, és tényleg úgy volt. „Lacika”, ahogy a szakma általánosan nevezi, láncban dohányzott az órán, tegeződött velünk, és mindenféle bizalmas információkkal traktált minket a világirodalom háza tájáról: voltak itt intrikák, hálószobatitkok, sok-sok filozófia és történelem. Az a fajta „élő kútfő” volt a számunkra, aki kiejtett egy dátumot, mondjuk azt, hogy 1579, és máris mondta pontosan, hogy mi történt e semmiről sem nevezetes évben Párizsban, Londonban, sőt, Szentpétervárott és Sanghajban is akár. Elképesztő nagyot tágult velünk a világ, mégpedig éppen a rendszerváltás hajnalán, miközben néhány fallal odébb, bizonyos egyetemi székekben még volt miniszterek, furcsa pártkáderek ücsörögtek. Belga irodalomról beszélni egyes „franciásan művelt” itthoni körökben vagy akár a (nem is mindig enyhe) kultúrsovinizmustól áthatott Frankhonban gyakran ma sem „comme il faut”. Néhány nagy nevet, Maeterlincket, Verhaerent, Simenont, Michaux-t, Mallet-Jorist nagy kegyesen beemelnek a nagy nemzeti kánonba, és vagy egzotikus kivételnek tekintik, vagy franciának honosítják őket. Én viszont, miután ösztöndíjjal fél évet töltöttem Brüsszelben, és meggyőződtem róla, hogy kis népnek is lehet és van is nagyszerű irodalma, szépen megkezdtem itthoni aknamunkámat.
Csodák csodája, az eleinte fanyalgó kiadók és szerkesztők pár év alatt belátták, hogy legalábbis az általam hozott szerzők nagyon jól írnak, és a „dilimben” talán lehet valami. Mikor Bárdos Miklós kollégámmal idestova kilenc éve nekiláttunk, és tető alá hoztuk az egyetlen Nobel-díjas belga, Maeterlinck válogatott drámáinak első magyar nyelvű kötetét, még idealistán fordítottunk, bele a „vakvilágba” – egyszerűen mert meg voltunk róla győződve, hogy ezek jó művek. Hat-nyolc évnek kellett eltelnie, míg a gyümölcs beérett, a magyar színházak nyugatról jövő áramlatok hatására rájöttek, milyen vonzó ez a szerző, és a Bárkában, a Vígszínházban valamint Kaposvárott egyaránt színpadra állították egy-egy fordításomat. A legnagyobb dicséret, ami ezzel kapcsolatban érhet, ha ezeket a szerzőket nem „egye fene” demokratikus alapon szeretik, hanem önmagukért. Élmény volt a Belgiumban is méltatlanul kevéssé ismert Michel Pesch pár sorát felfedezni az Írók Boltja raktárának falára firkálva, vagy a JAK műfordító táborában megtudni, hogy az egyik lány esténként mindig elolvas egy-két Rodenbach-verset. Rodenbachot előttem harminc évig senki se fordított, egy nagytudású műfordító-kollégám egy ízben megfellebbezhetetlenül vetette oda nekem: „azért azt nem gondolod, ugye, hogy Rodenbach jó költő volt?”. Az olvasónak vétójoga van az irodalomtörténeti alapú, túl okos érvelésekkel szemben is, és szerencsére sokszor él is ezzel a jogával. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemre, ahol tanítok, rendszeresen meghívok élő belga szerzőket. Nagy-nagy öröm látni, hogy a diákok még nyitottak, és egy-egy sodró, színes írói életmű, legutóbb a harminconéves Nicolas Ancioné vagy az ötven körül járó Jean-Luc Outersé beépülhet személyes kedvenceik közé. Közelből látva élni, virulni az irodalmat, műhelygondjaival, kenyérgondjaival, felemelő és közönséges pillanataival egyetemben: ez egy életre meghatározó élményük maradhat.
Sokkal több francia szerzőt fordítottam, mint belgát, mégis ez utóbbi „bolondériámról” ismernek idehaza. A magyar kiadói világban az értékprioritások néha egészen mulatságosan fonákra sikerednek, döbbenetesen jó szerzők sikkadnak el, mert svédnek, norvégnak, belgának, spanyolnak születtek vagy más egyéb szervi rendellenességük van. Egy ilyen hatalmas nép, mint a magyar, persze megengedheti magának, hogy csakis a „nagyokkal” foglalkozzék… Szerencsére a folyóiratok és kisebb kiadók már nyitottabbak az újdonságokra, mentesek a megalomániától.

A műfordítást úgy definiálod, mint „valamely irodalmi minőség átszűrődését egyik kulturális közegből a másikba”. Mit jelent pontosan a „minőség”?

Ez esetben nem esztétikai értékítéletként használom a szót. Minden valamire való szerző létrehoz valamely pótolhatatlan irodalmi helyi értéket. Baudelaire alighanem nagyobb jelentőségű költő, mint Francis Jammes, az értékek mégsem átválthatók. Egy Baudelaire-vers nem cserélhető ki két vagy öt „kevésbé jó” Jammes-versre, nem pótolja azokat statisztikailag… Egyszerűen mert más az irodalmi „minősége”, más a levegője, más világlátás, világérzékelés tükröződik benne. Az a fajta elitizmus, amely pár kedvencre redukálja egy-egy korszak irodalmát, mélységesen hidegen hagy. Számomra teljesen érthetetlen, hogy ha valakinek van kis irodalomtörténeti távlata, miként képes jelentős írói energiákat és lobbierőt fektetni a kánongyártásba, hiszen látnia kell a toplisták elképesztő kérészéltűségét. Húsz-ötven év alatt a legcizelláltabb szakmai hierarchiák is képesek kámforrá válni. Mintha sosem lettek volna. Persze a maiak mindig úgy gondolják, sokkal okosabbak a tegnapiaknál. Láttam egy hatalmas rézmetszetet, egy akadémiai „slágerlistát” Baudelaire korából: a francia költők rangsora volt rajta látható. A csúcson fenn trónolt a mára teljesen elfelejtett Francois Coppée (Petőfit is fordított egyébként, nem is rosszul) és a legelső Nobel-díjas, Sully Prudhomme. Baudelaire, akiről azt hisszük, mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt akkoriban a szavára, és csak az ármányos, gonosz mostohák műve volt, hogy bíróság elé citálták, nos, ő csupán a százvalahanyadik az ominózus rangsorban. Ennyit erről a helyezkedősdiről, melynek semmi köze a valódi irodalmi értékhez. Aki nem vonzó életműveket akar az olvasó elé állítani, hanem diktálni kívánja, mit szabad és mit nem szabad olvasni ma, az szerintem nem látja elég árnyaltan önnön kritikusi feladatát.

A műfordításról mint utazásról, a műfordítóról mint „az irodalom nosztalgia- és kéjutasáról” beszélsz. Vajon a világirodalom (műfordításban való) olvasása is ugyanennek a szellemi utazásnak a lehetőségét nyújtja?

Számomra mindenképpen. Egyik kedves filológus-műfordító barátom erősen megdorgált egyszer, hogy jövök hozzá, hogy maláj szerzőt franciából fordítsak. Ilyenkor keríteni kell egy malájul perfekt tudóst, kideríteni, ki adta ki az eredetit, szerezni kötetet, és úgy vágni neki a kalandozásnak. Én viszont, ha izraeli, kínai vagy arab szerzők olvastán elkezd viszketni a „megoszthatnékom”, vagyis a megismert élményt szeretném átadni másoknak is, nem fogom vissza magamat. Inkább papírra dobom a fordítást, minthogy keservesen és bizonytalan végkimenetellel megszervezzem a nagy fordítói vállalkozást, összetornyozzam a hegyet, mely a nekem tetsző vers kis egerét szüli majd. Főprofilként persze nem vállalnám általam ismeretlen nyelvű szerzők magyarítását szakmányban, de a kalandtól nem riadok vissza. Azt a választást látom magam előtt, hogy vagy meglesz ez a vers most magyarul, vagy nagy valószínűséggel sohasem. Én a mostra szavazok, ám jöjjön utánam majdan egy akkurátus malájista, és lábjegyzetelje ki tudatlanságból fakadó tévedéseimet. Én képzeletben több ezer kilométert vagy több száz évet utaztam egy mű nyomában. A csőpostát továbbadtam: üzenet elküldve.

Egyik írásodban (A nyelv szelídítése) azt mondod, hogy saját verseid is akkor kezded megérteni, amikor „kiszakítod” őket eredeti közegükből. Hogy készültek verseid idegen nyelvű fordításai, illetve a fordítás során „kiszakadt” művekkel ugyanolyan-e a kapcsolatod, mint a magyar nyelvűekkel?

Belga és francia költő-barátaim kérdezgettek eleinte, ugyan áruljam el, miféléket bütykölök, ha már én is költő vagyok a magam rejtelmes nyelvén. Első fordításaim tehát megint csak a megosztás szándékával születtek. Örültem, hogy éppen a belgák jelezték vissza: a magukat és nyelvi szerepüket olykor túl komolyan vevő francia lírikusokhoz képest saját törekvéseikkel rokonnak érzik groteszk versvilágomat. Identitás-kételyeit és iróniáját tekintve az a vidék közép-európaibb a legtöbb nyugati országnál. Később mások is fordítottak tőlem, például Timár György vagy Lorand Gaspar, akivel együtt Tolnai Ottó és Markó Béla egy-egy kis kötetét is átültettük franciára. Így állt össze verseskötetem, a Signes de vie (Életjelek), mely 2001-ben jelent meg a belgiumi Taillis Prés-nél. Azóta egy újabb kötet áll megjelenés előtt, ezúttal egy párizsi kiadónál.
Ha egy versnek a szerzője egyben a fordítója is, kényelmes helyzetben van, mert a felmerülő változatok között ő maga szelektálhat, és „szerzői beleegyezéssel” dönt egyik vagy másik megoldás mellett. Sokszor a szó szoros értelmében „újraírom” a szöveget franciául. És persze igaza van Illyésnek, amikor azt mondja: egy verset akkor értek meg igazán, ha lefordítom. Költőként nem az a fontos, hogy tudatosan használjak valamely eszközt, hanem hogy minden a helyén legyen, működjön. És csak a verset fordítva ér a meglepetés, olyankor veszem észre, pontosan mit miért „pakoltam bele” itt vagy amott.

Egyik írásodban azt mondod, hogy mindannyian „megszelidítjük” a magunk számára a nyelvet, hogy használható legyen, illetve „berendezzük, mint egy lakást”, „termetünkre igazítjuk, mint egy ruhát”. Mit jelent ez?

Azt, hogy minden szónak nyelvi és asszociatív „mezői” vannak a fejünkben, és ez kinek-kinek teljességgel sajátja, talán nem kell magyaráznom. Egy-egy ember saját nyelvhasználatát idiolektusnak nevezik, és külön nyelvváltozatként kezelik a nyelvészek. Ráadásul egy-egy ember szavajárása az irodalmon keresztül egész széles rétegekhez juthat el. Így lesz szállóige az Ady-féle „álmodik a nyomor”, Petőfitől az „anyám tyúkja”, Aranytól a „ha férfi vagy, légy férfi”, illetve József Attila „tudod, hogy nincs bocsánat”-ja. Mindenkinek vannak nyelvi automatizmusai. A „zokni” szóról a nagymamája jut eszébe, a kályhacsőről egy krokodil, a bélyegről az iskolai tojásleves. A miértek mindig nagyon mélyen, a tudatban rejlenek. A profi nyelvművésznek, a fordítónak is számot kell vetnie a nyelv hangulati „feltöltődésének” lehetőségével, sőt, efféle mágnesesen töltött tereket kell létrehoznia egy-egy művön belül, olyan terepet, ahol hangalakok és hangulatok keresztezik, és lehetőség szerint gazdagítják egymást. A fordító ugyanis annyit veszít a vámon, hogy muszáj a réven legalább ennyit visszanyernie. Nem arról van szó, hogy tele kellene rámolni a verset-prózát idegen elemekkel, hanem hogy a kiindulási nyelvben meglévő jel- és jelentés-gócpontokat magyar interferenciákkal kell pótolnia.

Melyek azok az írott vagy íratlan szabályok, amelyeket a fordítás során tiszteletben tartasz? Mit mondanak ma a műfordítás régi, gyakran hangoztatott gondolatai, mint például az, mely szerint a műfordítás „kalandozás”, „tánc gúzsba kötötten”?

Minden fordítás kihívás, ugyanúgy, ahogy egy eredeti mű létrehozását célzó ötlet is. „Megkötések” irányítják az embert mindkét esetben. Ha mondjuk arra jutok, hogy egy verset sanzonos-jambikus formában kell megírnom, úgy, hogy a végig ugyanazt a rímet alkalmazom, vagy hogy nagy mennyiségű magyar szólásmondást keverek össze patchwork-szőnyeggé, vagy hogy szapphói strófában írom meg a magyar Alföldet, az ugyanolyan felállított szabály-kritérium, mint a fordításnál az eredeti szöveg. Szerződés köt az olvasóhoz, vállaltam, hogy az adott szöveget a lehető legtökéletesebben rekonstruálom magyarul, s kötelességem ezt be is tartani. Persze ritka az olyan fordító, aki ne ezt tartaná szem előtt, és mégis születnek rossz fordítások. Ugyanis minden a gyakorlati megvalósítás aprómunkáján múlik. Ezeken a banánhéjakon rettenetesen el lehet csúszni.

Van-e jelentése a „fordíthatatlanság” fogalomnak, s ha igen, mi? Használható-e ma a „veszteség – nyereség”-fogalompár, ha eredeti és fordítás kapcsolatát vizsgáljuk?

Nabokov, aki szeretett szarkasztikusan odamondogatni, azt állította, hogy jó versfordítást létrehozni lehetetlen, az igazi műfordítás több lábjegyzetet használ, mint amennyi maga a textus. Aztán mégis rímesen fordította angolra Puskint, és külön kötetben jelentette meg a lábjegyzeteket. Egy szöveg hatását valóban lehetetlen reprodukálni másik nyelven, de úgy vélem, senki nem gondolja komolyan, hogy ez lenne a cél. Sok elméleti kétely övezi a fordítás aktusát, a legközismertebbek egyike ugye, hogy a fordítás olyan, mint a nő, ha szép, nem hűséges, ha hűséges, nem szép. Ez is jobban hangzik, mint amennyire igaz. A hűség, és ezt tapasztaljuk a köznapi életben is, nem szépség vagy csúnyaság függvénye, sokkal inkább erkölcsi kérdés. Legfeljebb annak, aki szép, több alkalom kínálkozik a hűtlenkedésre. Van olyan fordító-kolléga, aki saját nevét csempészte egyik fordításába. Egy másik teljesen a saját roncsolt nyelvi kísérleteit vitte bele egy klasszicizáló nyelvezetű modern költő szövegeibe. Az ilyesmi szerintem nem fordítás, hanem a költői én meghosszabbítása, kvázi-translatio. Egy lépés a pastiche, a paródia, az imitáció felé.

Lírát, drámát és prózát egyaránt fordítasz. Van-e alapvető elvi különbség a három műnem fordítása között, vagy alapvetően ugyanaz lép működésbe mind a három fordításakor?

A különbség és a hasonlóság érdekes módon ugyanazon a ponton jelentkezik. Nevezetesen a hangzás területén. Erre mindhárom műnemben másként kell figyelni. A vers esetében ott van az esetleges cezúra, majd a soronkénti tördelés, illetve a nyelvtani egységek (szintagmák, mondat) és a fiziológiai „egy szusz” elve. Ilyen lépcsőzetesen kell építkezni, minden szinten folyamatosan vizsgálva, megfelelő-e a tagolás. Rengeteg szinonima-csere vezet el a végső változatig. A prózafordításnál alapelv a mondat. Proust végtelenített vagy Camus kihagyásos szerkezetei egészen másképp kell, hogy megszólaljanak, nem elég, ha az egyik hosszú, a másik rövid. Ezt a játékot nem centiméterre játsszák. Nagyon erősen közbeszól a nyelv szelleme is, hiszen egészen más a nyelvi kontextus, a „hangzódoboz” az eredeti, mint a fordítás esetében. Prózánál kifejezetten működik a matematikai „átlagolás” elve, mondhatni a „végösszeg” számít. Nincs kötött szótagszám, erősen köt viszont a stílus átültetésének kényszere. És ha ehhez kettővel kevesebb szó kell egy mondatba, akkor annyi kell. Ha hárommal több, akkor hárommal több. Megint más a dráma, ennek is „jól kell hangzania”, de itt (főként ha közvetlenül színpadra, vagyis színházi megbízásból dolgozunk) kifejezetten az élőszóhoz igazodva. Flaubert „hurloirja” vagyis „üvöltödéje” jut eszembe, az a kertvégi fasor, ahol úgy próbálgatta mondatai érvényét, hogy teli torokból ordítva olvasta fel őket. Drámát nem lehet némán fordítani, én legalábbis nem tudok. Folyamatosan recitálom, ízlelgetem hangosan a szöveget, családom néha bekukkant az ajtón, akarok-e valamit vagy csak simán bediliztem, aztán nyugtázzák, hogy ja, csak megint a Phaedra vagy A kék madár a baj. A mondatívvel birkózva a prózát is olvasgatom, főként mikor korrigálok, de sosem szavalom, inkább csak mondom magam elé vagy magamban, legbelül.

Hogy fordítasz verset? „Fúró-faragó” típus vagy, aki sokáig forgatja, javítgatja, amíg elkészül, vagy inkább belül dolgozol, s már csak az eredmény kerül a papírra?

A már emlegetett Vajda András fordított úgy, hogy Chrétien de Troyes középkori lovagrege-szerző ötven ófrancia sorát szépen megtanulta fejből, aztán felült a háza előtt közlekedő 59-es villamosra, és addig járt vele végállomástól végállomásig, amíg meg nem lett az ötven magyar sor. Akkor aztán leszállt, hazament és leírta, majd megtanult újabb ötven sort, és kezdte elölről. Persze a sínek zötyögése alapvető költői ritmus, Szabó Lőrinc is, ha hihetünk a Tücsökzenének, vonatkattogásra írta élete első versét, de én ilyen bűvészmutatványokra nem vagyok képes. Az ápisz-betegségem folyományaképpen összegyűjtött rengeteg füzetbe vagy félig használt papírokra jegyzem a fordításötleteket. Sokat toldozok-foldozok, olykor egész versszakokat dobok ki, ha nem tetszenek, és kezdek mindent újra. Óriási segítség a számítógép, mely rögtön tiszta írásképet ad. A prózafordítás például aránytalanul nehezebb és hosszadalmasabb lenne nélküle.

Mi a fordításkritika feladata?

Inkább mi lenne, mert nem nagyon létezik. Fel kellene hívni a figyelmet a kontármunkára, felvenni a harcot a dilettantizmus ellen, kivívni a szakma rangját. Ez mind szépen és magasztosan hangzik, ám a gyakorlatban a kiadóktól való félelem, a kollégáknak ártani nem akarás (ilyesmi egy kis szakmán belül visszaüt), no meg főként az időhiány megbénítja ezt a folyóiratok részéről amúgy sem igen ambicionált műfajt. Van olyan közelmúltbeli francia regény, melyet köztiszteletben álló kolléga tett végérvényesen tönkre. A magyar szöveg összetákolt fércművet mutat, és nem lesz kiadó, amely újrafordíttatására vállalkozna, hiszen nem látható az érték. És ezt bizony, bár gyalázatnak tartom, én sem írom meg, mert az adott kiadóval és fordítóval is elég jó viszonyban vagyok, meg aztán annyi jó dolog kritikai méltatására sem jut ereje az embernek, nemhogy komoly energia-befektetéssel még másokat szapuljon. A tetejébe itt az örök politika-kérdés is: ha ilyen, ha olyan színezetű lapba írom meg, rögtön megindul a találgatás, ki kit akar kicsinálni rajtam, mint szócsövön keresztül…

Ha összeállíthatnál egy antológiát a legszebb és legfontosabb 20. századi fordításokból, mi kerülne bele?

Huhú, ágas-bogas kérdés. Biztos tennék bele Hrabalt Hosszú Ferenctől, Zádor Andrástól, Márquezt Székács Verától, Vargas Llosát Kesztyűs Erzsébettől, Hornbyt M. Nagy Miklóstól, kerülne bele kis Szentkuthy-féle Joyce, Kerényi Grácia-, Gimes Romána-féle Mrozek, Scholz László-féle Borges, Tunström és Lindgren Jávorszky Bélától, Ted Hughes Születésnapi leveleinek Rakovszky Zsuzsa-, Mesterházi Mónika vagy Imreh András-féle magyarításai, némi Lionel Ray Tóth Krisztina tollából, Holan és Milosz, Morgenstern és Lear… Így is csak a huszadik század második felére koncentráltam, és roppant foghíjas a lista, se oroszok, se kínaiak, se amerikaiak nincsenek benne, pedig milyen fontosak! Inkább az lenne a kérdés, milyen terjedelemben és műfajban gondolkodják az ember az antológián, s máris sokkal könnyebben menne a munka. Mindenesetre annyi vállalható a fentiekből, hogy mind remek szövegek, akár magyarul is íródhattak volna. Mint ahogy jelentősen formálták is a magyar irodalmat.

Írnak-e, s ha igen, milyen irodalomtörténetet írnak a fordítások?

Bizonyosan írnak. Nem tudom, van-e ország, amelyben az értelmiség egységesen annyi idegen nyelvű irodalmat olvas, hogy szinte eltekinthet a honi nyelvű világirodalmi tájékozódástól. Inkább azt tapasztalom, hogy aki nincs lefordítva, az a befogadó nyelven irodalomtörténetileg nem létezik, még akkor se, ha hazájában klasszikusok vagy sztárok közt tartják számon. Persze attól még, hogy valami „lefordul”, nem kezd el létezni automatikusan. Voltaképpen rengeteg idegen szerző jelenik meg, a magyar könyvpiaci forgalom több mint felét biztosan lefordított munkák teszik ki, tájékozódni sem könnyű közöttük. Akkor most hogyan képzeljük el a kortárs világirodalom erővonalait? Hiszen a folyamatok annyira frissek még, hogy a jó piaci marketing, a divatos téma zsenivé puffaszthat tisztes iparosokat. Ha csak a francia irodalmat nézzük, Amélie Nothomb vagy Michel Houellebecq a sztárok, poszterekről, női és férfi magazinok címlapjairól vigyorognak, több százezres példányszámban fogynak műveik. Előbbinek van egy-két érzékeny, szép regénye, a többi habos fecsegés és provokációnak álcázott bulvárkodás, utóbbi többnyire hoz egy bizonyos szintet, de valójában híg filozófiai szkvaccsot elegyít pornófilmes macsó álbunkósággal. Standjuk előtt minden könyvünnepen kígyózik a dedikálók hosszú, tömött sora. Nálunk mindkettőtől lefordítottak egy-két regényt, egyik se ment igazán. Akkor most miből áll a francia irodalom kortársi története magyarul? Olyan szerzőkből, akiknek már a múlt rendszerben megjelentek könyvei. Robbe-Grillet, Sarraute munkái sorban potyognak a kiadói futószalagokról. Egyébként merő esetlegesség, hogy mi jelenik meg magyarul. Persze itt jön a mi kortárs irodalomértelmezői feladatunk: publikálni, magyarázni, fogékonnyá tenni a közönséget, nem dőlni be a lobbizással kialakított külhoni irodalmi rangsoroknak, független, élő, lüktető irodalomtörténetet írni, mely nem hasonlít a naiv márványemlékművekhez, olyan inkább, mint a partra kicsapó hullámmintázat: a következő habcikcakk elmossa, mégis évezredes ritmus részét képezi.

Két gyűjteményes munkát szerkesztettél. A Száz magyar költő versei Balassitól Weöresig azáltal tűnik ki a hasonló antológiák sorából, hogy a nagy, kanonikus költők (Vörösmarty, Arany, József Attila stb.) ugyanolyan súllyal és ugyanannyi verssel szerepelnek benne, mint a kisebb vagy alig ismert szerzők (Benefi Jánosné, Lauka Gusztáv vagy Vargha Gyula), és az évszázadok költészetében is igyekeztél matematikai arányosságot tartani. Ezzel mintha a kánon megingatására tettél volna kísérletet… Itt inkább a tematikus és technikai sokféleség vezetett?
A másik – amely viszont talán éppen a korábbi kánon fenntartása vagy megerősítése irányába mutat – az Osiris Klasszikusok sorozatában megjelent kétkötetes Molière összes drámái. Ennek ugyan az 1965-1966-os Helikon-kiadás az előzménye, de az utószó is egyértelművé teszi, hogy nemcsak a válogatást, hanem a szövegeket is átnézted, felülbíráltad. Milyen szempontok vezettek a választásban, illetve a szövegek gondozásában?

A két könyv jellege merőben eltérő. Az első felkérés Háy János ötlete alapján olyan „slágerantológia“ szerkesztésére szólt, amelyben a versek nagy része adott, tehát nem hagyható ki Illyés Egy mondata vagy Kosztolányi Hajnali részegsége. Ezekkel a közismert és általánosan elfogadott értékekkel aztán „kapcsolt áruként“ el lehetett sütni kevésbé ismert költők kitűnő, érdekes, sajátos műveit. Az én elvem az volt, hogy a versek valljanak korukról, életszagúak legyenek, valamint tematikus sokféleséget is megszólaltassanak. Akad itt óda egy zongorához, elégia egy halom ágyúgolyóról, szatíra a sminkelés nevetségességéről, tanmese a tormába esett féregről, komikus dal az első borotválkozásról, sanzonett a nagyváros forgatagában járó vidéki ember ámulatáról… Azt akartam érzékeltetni, hogy a magyar költészet nem akadémiai vagy irodalomelméleti példatár, hanem lüktető folyamat, tükre és átnemesítő kohója a mindenkori életnek. Nem járatlan út ez, ha nem is autópálya: Weöres Három veréb hat szemmelje mellett sok átfogó antológia volt segítségemre a munkában.
A másik könyv filológiai vállalkozás, egyetlen szerző összes műveinek felújított kiadása. Nem tudom, olvasta-e még valaki rajtam kívül legalább négyszer Molière minden darabját. Roppant fárasztó, ám egyben izgalmas feladatnak is bizonyult a textus átrágása. Egységesíteni kellett még a helyesírást is, mert némely drámákat anno alighanem egyenesen a gépiratból vihettek sajtó alá. A jegyzetapparátus, egykori tanárom, Süpek Ottó munkája is erős felújításra szorult. Egyrészt a klasszikus fordítók iránti minden tiszteletem mellett is kiszúrtam néhány félrefordítást, értelmezési zavart. A szövegbe természetesen nem javítottam bele, ezeket a helyeket hátul jeleztem. Másrészt az avíttas, erősen átmarxizált magyarázatok helyett kellett értelmes, irodalom- és kultúrtörténeti adalékokkal szolgálni. Senkit nem hoz lázba ma már az osztálytársadalmakról szóló blabla, annál érdekesebb viszont, ha Molière öt különböző darabot kompilált egybe, vagy ha akkoriban a színházak bejáratánál szagos tojást és rohadt almát árultak, hogy a közönség esetleges nemtetszését is kinyilváníthassa. Vagyis tulajdonképpen mindkét munkánál mégis ugyanabból az elvből indultam ki, még ha a műfaj különböző is: visszaadni az életnek az irodalmat, használhatóvá, élhetővé tenni azt.

Hogyan értékeled Petri György és a Parti Nagy Lajos-féle Molière-fordításokat, s milyen hatással van a műfordítás hagyományos gyakorlatára a kortárs költészet azon játéka, amikor pszeudofordítások készülnek (pl. Kavafisz, Seymour Glass – Petőcz András)?

Petri fordításai nagyon próza-ízűre sikeredtek, azt éreztem rajtuk, hogy Molière nem az ő asztala, jóllehet becsülettel elvégezte a penzumot. A tartalmi hűség ritkán sérül ugyan, de a stilizált verses forma helyett Petrinél „laza” mai prózát vagy tágan értelmezett, többnyire ragrímes alexandrinusokat találunk, a dialektust használó szereplők beszéde (például a Don Juan lapjain) köznapivá szürkül. Utóbbi darab Illyés-féle fordításában egyebek közt nyilván Don Juan szolgájának népieskedése feküdhette meg Petri gyomrát, de mikor ezt is ellenőriztem, a francia szövegben még cifrább és mesterkéltebb, vásárian népies fordulatokat találtam. Ezek vaskosságával hitelességre törekvő fordítónak mindenképpen kellett volna kezdeni valamit, ha mást nem, hát külvárosi jassznyelvvé alakítani. Ami szemlátomást nem történt meg.
Parti Nagy szövege „más tészta”, ő elképesztő módon feltuningolta a drámák nyelvezetét. Színpadon remekül hatnak a replikák, a virtuózan túlbonyolított modorosságok, nyelvi trouvaille-ok, jó, hogy efféle adaptációk születnek. Molière maga persze ettől még nem lép ki az irodalomtörténetből, és megmarad tisztességben meg nem őszült klasszicistának. A társadalmi szatírát és a vaskos farce-nevetést ismeri, a közép-európai iróniát érthető okokból már nem. Persze öröm, ha a mai színpadi megvalósítások úgy használják drámáit, mint afféle nyitott színházat, melyből időnként kilépnek, s ahová időnként visszabújnak a szereplők. Valahogy úgy, ahogy a Rosencrantz és Guildenstern halottnak is stabil keretéül szolgál az eredeti Shakespeare-dráma.
Az álfordítások külön fejezetet érdemelnének, Weöres álnéger dalaitól és Mezzofanti-ciklusától Baka István orosz alteregójáig, Sztyepan Pehotnijig, no meg még tovább Kovács András Ferenc alakoskodásainak listájáig, legyen szó Caius Licinius Calvusról vagy Jack Cole-ról. Az irodalom mindig kitörési kísérlet saját maszkunk mögül, az efféle „kilengésekre” csak bátorítani tudom minden kortársamat. Nem igazán könny műfaj ez azonban, bármilyen kézenfekvőnek is látszik, hiszen az efféle alkotás rövid úton tudákoskodó utánzattá silányulhat.

Mit gondolsz arról a dilemmáról, amely legtöbbször Arany Shakespeare-fordításai kapcsán merült föl: át szabad-e dolgozni egy korábbi fordítást, a műfordítás legnagyobb teljesítményeit, sikereit szabad-e újrafordítani, illetve mit kezdjen egy későbbi fordító a korábbi fordításokkal?

Újrafordítani nemcsak szabad, kell is. Egyrészt nagyon gyorsan avul a nyelv, és ez a változás leginkább az élő nyelvvel legközvetlenebbül dolgozó színpadot érinti. Másrészt a ma embere a kommunikációs eszközök, illetve a bulvárosodó elektronikus sajtó és média révén szinte csak a legmaibb nyelvállapottal találkozik, történeti nyelvtudat kialakítására sokszor nincs elegendő „távolsága”. Nem állítom, hogy a nyelvi emlékezet tartományainak csökkenését ki kellene szolgálni, s még csak azt sem, hogy nincsenek ezzel ellentétes irányú pillanatnyi folyamatok. Rengeteg amatőr nyelvészi gyűjtés van például fenn az interneten: egyszerű beszélők, nyelvszeretők pakolják fel a legkülönbözőbb szempontú szószedeteket, összegereblyézve szólásokat, ikerszavakat, intarziákat, palindromokat. Ám az bizonyos, hogy mindazt, ami archaikus, „tálalni” kell a nézőnek-olvasónak, új és új körítéssel. Ráadásul a felnövekvő írónemzedékek magukat is csiszolják azzal, ha újra nekirugaszkodnak centrális nagy műveknek. Magam hatodikként magyarítottam Rimbaud Részeg hajóját. Félig-meddig kihívásnak tekintettem a Kalligram folyóirat fordítói ankétjára készült munkát, de nem gondolom, hogy ennyivel „ki is fújt” volna a dolog. Munka közben beigazolódott, hogy bármennyire is „lerágott csont” a vers magyarul, igenis elő lehet csalogatni elhanyagolt mellékjelentéseket, félmetaforákat, hangzásokat. Fordítás közben előttem hevert az öt korábbi változat, mint valami partitúra szólamai, és kényesen ügyeltem rá, hogy a sorok minél kevésbé, a rímek meg egyáltalán ne hasonlítsanak a korábbiakra. Meg lehetett csinálni. Aminthogy Somlyó Gyuri Phaedrájának négyezer sorából is legfeljebb ha tíz-tizenöt rímpárt vettem át ott, ahol nagyon keresetté kellett volna kifacsarni a mondatot, tisztán az „elkülönbözés” megvalósítása végett. A színészek élvezték a szöveget, visszaigazolták, hogy jól mondható. Úgyhogy megérte a kínlódást… Küszködve birkóztam ugyanis a szemléletemtől-egyéniségemtől oly különböző Racine tirádáival. A szenvedésből ha nem is igazgyöngy, de valami sajátos képződmény mégiscsak létrejött, a fordításon túlmenően is. Megírtam párszáz sorban Cédra című dráma-paródiámat, melynek keletkezésébe belejátszott, hogy míg én dolgozószobámban fogcsikorítva viaskodtam a Phaedrával, a szomszédban gyermekeim a Romhányi féle Frédi és Béni tévébeli ismétlését hallgatták. E kölcsönhatások végeredményeként „a pálya szélén” elkezdtek gyülekezni a parodisztikus bemondások, és összeálltak tömörített, instant kivonattá, melyben sokkal töményebben van jelen a klasszicista mester által lefojtott erotika meg az irreális horror-borzalom. A Phaedra Pinceszínház-beli előadása után, a színház fennállásának tizedik évfordulójára Vallai Péter meg is rendezte a „mellékterméket”, felolvasós változatban. Ha akadna olyan társulat, amely bevállalná, hogy a „vérkomoly” klasszicista dráma után a „kinyuvadt” szereplők felállnak, és eljátsszák önnön viszonyaik paródiáját, szerintem remek ifjúsági előadás jöhetne létre.
Ebből is látható talán, hogy miért ajánlatos újabb és újabb fordításokkal nekirugaszkodni a világirodalom jelentős alkotásainak. Fontos a közönségnek, hogy a művet a mához közelítve láthassa, hogy időről időre lehántsuk róla a rárakódott történeti beidegződések és babonák patináját. Nekem is furcsa Shakespeare-nál „ez itt a bökkenő” helyett azt hallani, hogy „ez elgondolkodtató”. Még furcsább lenne azonban, ha Kazinczy változatával szembesülnénk: „ez itt a göcs”. Vagyis Arany változata már felváltott egy előző paradigmát, s az sokkal idegenebbül hatna ma, mint az új szöveg, mely közel áll mindennapjainkhoz. Sem a nyelv, sem annak irodalmi képződményei nem mozdíthatatlanok. Minden mozog és változik, s ha van továbbmenekíteni valónk, igenis meg kell találnunk a mentés megfelelő módozatait.
A pragmatikus angolok például az Oxford English különböző nyelvtanulási szintjeihez igazítva átírják klasszikusaikat ennyi meg annyiezer szót tartalmazó, egyszerűsített változatokba is. Nem hiszem, hogy Swift vagy Dickens kikérhetné magának az eljárást, hiszen olvasók sokasága szánja így rá magát a mű lényegével való megismerkedésre. Van egy olyan eretnek elképzelésem, hogy hasonlót kellene tennünk a magyar irodalmi kötelező olvasmányokkal is. Megszabadítani azokat egyes, irodalmároknak gyönyörködtető, de sokaknak zavaró retorikai formák és szókincsbeli szélsőségek ballasztjaitól, esetleg jegyzetben közölve ezeket, megkönnyítve és élményszerűvé téve az olvasást. Ügyesen, érzékenyen eljárva hosszabb-rövidebb mesévé, ifjúsági olvasmánnyá lehetne alakítani őket, hogy bármely szinten hozzáférhetőek legyenek az olvasók (és a gyermekeiknek felolvasók) számára. Az ilyen változatok semmiképp sem vennék át az eredeti helyét, az ízek sajátos kompozícióját csak ott lelhetné fel továbbra is a művelt közönség. Felesleges viszont arisztokratikus közönybe burkolózva azt állítani, hogy jobb, ha valaki egyáltalán nem olvassa a kultúrmitológiánk alapját képező műveket, mint ha csak zanzásított változatban teszi.

Jean-Pierre Lemaire kötetének (Körülmetélt szív) egyik ciklusa „kollektív” munka, az általad vezetett Műfordítói Műhely fordításában kerül az olvasók elé. A látszólag egyszerű költemények, melyekben a forma elég tág teret ad, milyen kihívások elé állították a fordító kollektívát?

Rengeteget tanultam az alatt a két-három év alatt, míg a legkülönbözőbb szemináriumi csoportokkal Lemaire másfél tucatnyi, valóban szinte áttetszően egyszerűnek látszó szövegével birkóztunk. Árulkodó tény, hogy a kötet maradék háromnegyedét pár hét alatt hozzáfordítottam a már közösen létrehozott változatokhoz. Fordítóként az ember évek türelmes munkájával beilleszkedik egy adott nyelvi-kulturális kontextusba, beleírja-beleolvassa magát, mondjuk éppen a francia irodalomba. Amikor azonban órán nekiesünk egy jelzős szerkezetnek, mindjárt kiderül, hogy a magyarításkor automatikusan alkalmazott eszközök használata korántsem olyan egyértelmű mindenki számára. Kiderül, hogy a szócsoportnak gyökere van, hogy a latin nyelvtől jövő hagyományba kapaszkodik erősen, esetleg azt újítja vagy tagadja meg. Fel kell fejteni a mögötte megbúvó hangzó és jelentésbeli környezetet, hátországot. Lemaire esetében például a huszadik század végi költőnemzedék nagy huszárcsínyjével, az alexandrinushoz vagy legalábbis annak törmelékeihez való visszatéréssel találtuk szemben magunkat. A versek hátterében állandóan ott húzódik egy mögöttes tér, a „Sándor-vers”-tradíció reneszánsz-kori megszilárdulásának, diadalmenetének, romantika-korabeli fellazulásának, neoklasszicizmus-kori kikristályosodásának eposzi története, utolsóelőtti állomásként a formától megcsömörlött modernizmus elutasításával. Az alexandrinus évtizedekig indexre került, joviális dilettánsok csecsebecséjévé züllött. Ekkor viszont Goffette, Cliff, Cornière, Lemaire, Delaveau, Roubaud, de akár a korábbi nemzedékekből Réda, Jaccottet vagy Bonnefoy is, valóságos forradalmi áttörést végrehajtva, szinte kacéran áttetsző, teljesen fesztelenül mai mezként húzták verseikre a sorformát. Kiderült, hogy amit a francia líra nagy része addig elviselhetetlen kötöttségnek érzett, voltaképpen a szabadság új formája. Aki ezt nem tudja, vagy legalább nem érzi, nem képes megfelelően nyúlni mégoly egyszerű szövegekhez sem. Elképesztően szórakoztató és tanulságos kalandtúra volt ez. A hallgatók ismeretlen birodalomba léptek, én pedig elsajátítottam annak módját, hogy miként magyarázzam, fejtsem ki az evidensnek tűnő dolgokat.
Amúgy minden egyes ilyen óra szerkezete modellezi a műfordítás-elmélet örök dilemmáját. Első menetben felmértük a vers pár sorának belső dinamikáját, fonetikai összecsengéseit, kiderítettük ugyanezek vagy hasonlóak meglétét, illetve hiányát a magyarban. Közben elmagyaráztam mindazt, amit háttértudásként ismerni szükséges. Eztán nekiláttunk, mégpedig általában nagyon lelkesen. A lelkesedés egy-két sorig tartott, ekkor konstatáltuk, hogy ez is, az is kimaradt, pedig milyen fontos lett volna, meg azt is, hogy ha így folytatjuk, egy csomó, a versben később jelentkező összecsengést előre ellehetetlenítünk. Eljutottunk hát a fordítás képtelenségének, munkánk sziszifuszi voltának megrázó tapasztalatáig. Ezt a holtpontot nevezem úgy, hogy „beköt” az óra, mint a szilárduló gipsz, mellyel lehetetlen már dolgozni. Ilyenkor időnként műfordítói rutinomat kihasználva átmetszettem a gordiuszi csomót, és kitaláltam valami mégiscsak tovább vezető, ideiglenes megoldást. Ennek egyik hátulütője, hogy egyrészt nekem magamnak rettenetes erőfeszítésembe került, mert a többiekkel együtt én is „bekötöttem”, részévé váltam a hezitálásba süppedt csapatnak, Münchhausenként a saját hajamnál fogva kellett hát kihúznom magam a mocsárból. A másik hátulütő a diákoknál jelentkező apátia, hiszen így csak mintegy a műfordítás taníthatatlanságát demonstrálom, azt, hogy „persze, a tanár úrnak megy, de nekünk úgyse fog sose”. Holott csupán egy művészetpszichológiai „turbulens zónába”, örvénybe kerültünk bele mindannyian. Így hát többnyire azt javasoltam, szálljunk ki a versből, pihenjünk egy kicsit. Valami csemegét, formai játékot, halandzsavers-írást, limerick-bökversfaragást tartogattam az ilyen pillanatokra, hogy a megrázó tapasztalat mégiscsak örömteli felhangokkal érjen véget. Mintha boungee jumping után szívószálas üdítővel kínálnának valakit…

A belga szimbolista, Maeterlinck drámáinak fordításai is újrafordítások abban az értelemben, hogy Vas István, Rónay György és mások révén – két dráma kivételével – már korábban is voltak magyar fordításaik. Bárdos Miklóssal megosztva fordítottátok e darabokat. Az utószóban azt írod, hogy a fordítás elkészültével vettétek elő a korábbi fordításokat, és bizonyos dolgokat átvettetek belőle. Mit tartottatok megőrzendőnek, és megállapodtatok-e valamiféle közös stratégiában, amikor a fordításhoz fogtatok?

Maeterlinck nagyon speciális eset. A túlfinomult, szecesszióssá burjánzott szimbolizmus uralma idején éppen azzal tudott sikert aratni, hogy valami elementáris, már-már naiv népmesei-népdalos egyszerűséget léptetett a dekadens bonyolultság helyébe. Mondhatni így ért el dekadens hatást. Ahogy nálunk Balázs Béla és Bartók Kékszakállúja. Ehhez képest Keresztury librettó-fordítása, a Pelléas és Mélisande majdhogynem operettes negédességet pedzegetett. Miklós barátommal szent meggyőződésünk volt, hogy csak a lehető legsallangtalanabb megoldásokkal érhetünk el eredményt, csak így „tisztogathatjuk meg” Maeterlinck életművét a magyar közönség számára. Az eredetiből akartunk kiindulni, és nem abból, amit a magyar fordítói hagyomány gondolt arról, hogy általában véve és Maeterlinck esetében mit jelent a szimbolizmus. Ráadásul a korábbi fordítók nagyrészt figyelmen kívül hagyták a „belga” nézőpontot, pedig a korabeli Franciaországban a flamand származású Maeterlinck, Verhaeren, Elskamp azzal tüntettek, hogy nyelvezetüket itt-ott szándékoltan flamandos fordulatokkal tűzdelve meg, egyfajta „újbeszélt”, misztikus lírai tájszólást hoztak létre. Ezzel nagyon óvatosan kellett bánnunk, hiszen magyarul mindennemű germanizmus fordítói sutaságnak hallatszik. Próbáltunk mégis valamiféle idegenséget belecsempészni a magyar szövegbe, hiszen Maeterlinck számos drámája alapvetően az életidegenségről, a beteges érzékenységről és érzéketlenségről szól.
Semmiképp sem kívántuk kézközelben tartani a korábbi fordításokat, mert hiszen egyszerű szövegnél kevés a kombinációs lehetőség, és nem szül jó vért, ha befolyásol a már konyhakész megoldás, akár úgy is, hogy „dafke” ellene dolgozunk. Így volt esélyünk arra, hogy egészen más szerkezetekre bukkanjunk, új utakon járjunk, és miközben közelebb hozzuk a szöveget a mához, az mégse veszítse el sajátos zamatát. Éppilyen határozottan eltökéltük, hogy utólag összenézzük verziónkat másokéval, és belevesszük mindazt, amit mi nem, a korábbiak viszont remekül eltaláltak. Ha más okokból is, de úgy voltunk vele, mint Babits, aki deklaráltan átvette Szász Károly jó néhány versszakát Dantéjába, mondván, a tercináknál sokszor csak egyetlen egy megfelelő megoldás van, miért fabrikáljon egy rosszabbat, ha már valaki rátalált a tökéletesre.

Számos francia és belga költőt ismertettél meg a magyar irodalomban, akikkel korábban nem találkozhatott a közönség. Guy Goffette, Gérard Bayo, Liliane Wouters, Benno Barnard kötetein Tóth Krisztinával, Timár Györggyel, Imreh Andrással és másokkal dolgoztál együtt. Hogy készültek e kötetek, ki végezte a válogatást, megállapodtatok-e előre valamiben a fordításokat illetően, illetve átnéztétek-e fordítás után, alakítottátok-e közösen a verseket?

Igazi hőskori felfedezőutak voltak ezek. Goffette-et, mint annyi más költőt, Tóth Kriszta hozta Párizsból, még a saját maga szerkesztette antológiához. Sokat dolgoztunk együtt, nagyon jókat beszélgettünk, pletykáltunk, anekdotáztunk, előbb-utóbb dőltünk a nevetéstől. Így formálódott ki elképzelésünk a francia irodalomról, annak mai állapotáról, természetesen a sokat megélt közép-európai értelmiség fölényes gunyorosságával. Emlékszem, a Holmi folyóirat műfordító-pályázatára készülve elromlott az írógépem, és még nem volt letisztázva egy beküldésre szánt Ludovic Janvier-fordításom, mellyel éppen Kriszta bízott meg. Az ő írógépén csináltam hát meg a végleges változatot, és „a rét, akár a megismerés fölé hajolva” sort így ütöttem félre: „a réz, akár a megismerés fölé hajolva”. Belehergeltük magunkat, és sírva röhögtünk rajta, hogy majd mindenhová belecsempésszük Réz Pálnak, a Holmi főszerkesztőjének nevét, és ezzel a kultikus húzással nyerjük meg a pályázatot. Krisztával és Andrással is gyakran mutattuk egymásnak fordításainkat, például az akkoriban működött „szalonban”, ahová jobbára saját verseket olvasni jártunk össze Kriszta lakására G. István Lászlóval, Mesterházi Mónival, Szabó T. Annával, másokkal. A válogatásban is sokszor közös volt a döntés, kötetté meg általában én „szűrtem össze” számítógépemen a több felől érkező verseket. És persze mindnyájan jártunk külön utakon, Kriszta a remek Lionel Ray-kötettel, Imreh András angolokkal, spanyolokkal, dél-amerikaiakkal, magam Max Jacob vagy Yvon Givert esetében.

Számos olyan munkát, regényt, verset, drámát fordítottál, amelyek a szürrealizmushoz, illetve a szimbolizmushoz kötődnek. Sajátos fordítói technikát követelnek-e azok a művek, melyek ezekhez az irányzatokhoz kötődnek? Azaz mit kezdjen a fordító a szimbolista homállyal, illetve a szabad szürrealista képzettársítással?

Semmiképpen sem árt ismerni, mit miért írt pontosan úgy egy szürrealista vagy szimbolista, mi ellen és miért akart küzdeni, milyen szemmel nézett a világra. Fordításkor kicsit a korba is bele kell élnie magát az embernek, jó, ha tudja, hogy a szimbolista körökben rengeteg kuruzsló, varázsló, szellemidéző, jógi és mágus keringett, vagy hogy Rimbaud, Germain Nouveau, Apollinaire mennyit utaztak életükben, s távollétükben a szűk irodalmi szalonok hizlalták legendájukat. Hogy a belga szimbolisták vasgyúró sportemberek voltak és munkás-sztrájkokat pártoltak, amin az arisztokratikusan lumpen Verlaine nem győzött röhögve ámuldozni két abszint között. Hogy a mizantróp Baudelaire utálkozva hárította el a rajongókat, és mindannyiszor azt sziszegte: „gyűlölöm a fiatalembereket, mindig csak baj van velük!”. Vagy hogy a Café Voltaire-rel, a dadaisták zürichi székhelyével szemben lakott egy alacsony kis orosz emigráns, és néha átlátogatott, főként az orosz zenei estékre, s hogy az illetőt V. I. Leninnek hívták. Hogy Arthur Cravan, a hiperművelt dadaista „szörnyeteg” és szépfiú Hudini módjára átkelt az első világháborús Európán, és sehol sem akadt fenn a frontvonalakon, hogy amatőr bokszoló létére tökrészegen kihívta az akkori fekete világbajnokot, és kiüttette magát, valamint hogy 1917-ben a korszakos New Yorki Modern Art kiállításon hozzászólás címén letolta a gatyáját, de a szürrealista harcostársak gyorsan eltávolították, mert akkorra a korábbi közös ügy már amerikai milliomosok vircsaftjává nőtte ki magát… Egyszóval fontos kiigazodni a díszletek között, látni a legendagyárakat és a kulisszatitkokat, felmérni, mi a sallang és mi az újítás, mik a szépen hangzó szlogenek és mi a vaskos realitás. Amikor viszont a szöveggel magával kerül szembe az ember, tulajdonképpen csak az ott leírt a szavak számítanak, no meg az a „szükséges plusz”, amit számos hasonló vers olvasásával, fordításával szerzett az ember. Gimnazistaként egy barátom elvitt a Schola Hungarica egyik próbájára (amúgy leginkább zenélő osztálytársaim punk-koncertjeire jártam, meg Operába a nagymamámmal), ahol gregorián-kottát kellett blattolnunk közösen. Elég nehezen tudtam követni a gyakorlott kórus ritmusát, mert itt nem voltak fél-, egész-, harmad- és negyedhangok, hanem valami rejtelmes, számomra áthatolhatatlan belső logika irányított. Kérdeztem a srácot, hogy is van ez, mire azt felelte, mire három-négyszáz kottát elolvastam, már én is érezni fogom. És valóban, azóta a helyi egyházközségi kórusokban közreműködve elolvastam a magam kottaadagját, és sokkal könnyebben ráérzek az akkor még excentrikusnak vélt dallamívekre. Így van ez a fordítással is: bizonyos tapasztalatmennyiség után „bekattan” az emberben a reflex, és átvált szimbolistába, romantikusba vagy szürrealistába, abba a regiszterbe, amit fordítóként ezekre a szövegtípusokra kidolgozott magának.

Saját nemzedékedben (tehát a ma 40+-5 körül járó műfordítók között) vannak-e olyanok, akik összetartoznak annyira, hogy “műfordítói nemzedék”-ként lehessen róluk beszélni? S van-e egy fiatalabb műfordítói generáció?

Szórt nemzedék vagyunk, mindenkit visznek a munkái ezerfelé, de azért tudunk egymásról, összebólintunk néha a virtuális vagy valóságos éter felett. A franciás „klán” kisebb, kevesebb a lehetőség is, bár nemzedékünk legkiválóbbjai, a fent említetteken kívül Lőrinszky Ildikó, Tótfalusi Ágnes, Jancsó Júlia vagy Jeney Zoltán fantasztikus elánnal és rátermettséggel dolgoznak. Mindamellett a Géher István-Nádasdy Ádám tanszéki tájékán sűrűsödő angolosok között talán nagyobb a kohézió. Én Nagyvilág-szerkesztőként már csak „hivatalból” is többé-kevésbé szoros kapcsolatot tartok fenn mind az idősebb generációval, mind a miénkkel, és próbálom bátorítani az utánunk jövőket is, akik közül sokan igen tehetségesen fordítanak. Elég megnézni a Puskin utca című, ELTÉs fiatalok szerkesztette lapot, ebben legalább annyi, ha nem több a(z általuk készített) fordítás, mint az eredeti mű, és az ugyancsak nemzedéki kistangó-honlapnak is van bőséges műfordítás-rovata. Kiragadott példák ezek, de árulkodóak. Mondhatnánk, hogy mindez az ifjúság tanácstalanságának jele, nem találja saját hangját, így „idegeneket” hív támaszul, segítségül. Magam inkább abban reménykedem, hogy ők már annyira evidensen benne állnak egy szélesebb nyilvánosságban, közérzetük van annyira „világpolgári”, hogy a világszínvonaltól való lemaradottság-érzet, a nemzeti gondolat versus kozmopolitizmus és több más áldatlan babonaság harmonikusan feloldódnak egészségesen nyitott és öntudatos világlátásukban.

Nagyvilág

---