A RUHÁK TOVÁBB ÉLNEK, MINT AZ EMBER

Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Kritikák

(Lackfi János: Halottnéző)

Volt egyszer egy ország, ahol volt egy Kádár-korszak. Volt egyszer egy generáció, amelyik üvegcserepeken lépkedve nőtt fel, és volt egyszer egy kisfiú, aki mikor nagyfiú lett belőle, úgy gondolta, megírja mindezt. A keserűt, az édeset, a kinőhetetlen ruhát: egy sajátosan szárnyaszegett gyerekkort.
Persze nekem erről sejtelmem sem lehet, Lackfi már tizenkét éves volt, amikor én születtem, az több, mint egy évtizednyi eltolódás, „rendszerszempontból” pedig felmérhetetlen távolság. Ezért azt gondolom, felesleges elemezgetnem, milyen pontosan ábrázolja a későkádárizmus vonásait, amelyeket szüleim és nagyszüleim újra és újra felemlegetnek, és amelyekről valójában sohasem lehet igazán fogalmam.

A könyv egyszerűen jó, mégpedig azért, mert nekem is jó tud lenni. Egyrészt nincs, aki ne élvezné Jancsika egészséges rosszaságát, azt a gyerekben elfojthatatlan ösztönt, hogy a tiltások ellenére vagy épp miattuk legyen égetnivaló. Nyilván nem kerülhető meg lélektanilag sem, mennyivel erősebb lehetett ez az ösztön éppen akkor, amikor állítólag a lélegzetüket is számon tartották, de számomra ez akkor is élvezetes lenne, ha egy mai gyerekről olvasnám. De nem olvashatom. Miért?
Eltöprengtem rajta, milyen lehetetlen faj az emberi, hogy valahol a mélyszerkezetekben igényli a megkötéseket. Ha manapság gyerekekkel kerülök kapcsolatba, mindig zavarba jövök. Nem érzem rajtuk azt a furcsa, fémes illatot, amit még magamon is éreztem annak idején: a szabadság szagát. Pedig ha valamikor, most aztán szabadok vagyunk, azt mondunk és teszünk, amit akarunk. A gyerekek és a fiatalok meg is tesznek mindent, válogatás és megbánás nélkül, csak egyre fásultabban. Nem okolok ezért rendszert, televíziót, játékcégeket, még szülőket sem. Jancsika és barátai betyárbecsülete, amikor közel merészkednek a félelmetes Kalapos ember házához, a közös nyáluktól ragacsos „limó” megosztása, a családi nyaralás zöldséggel körített, napfényes képei egy másfajta szabadság élményét vetítik elő, az összetart(oz)ás szabadságáét. A családtag, a barát megbecsülendő kincs volt, talán a legfontosabb, mert bízni lehetett benne, csak benne lehetett bízni. A nyolcvanas évek kisfiúja felfogta, mekkora érték egy kiselejtezett játék merdzsó, milyen nagy dolog megfogni egy lány párnás, bízó kezét (még ha ő fingott, akkor is). Ez a kisfiú nem mesterien megrajzolt mesefilmekbe, számítógépes programok felhalmozásába menekült nem a politikai, hanem egy sokkal nagyobb ellenség, a felnőtt tekintélye elől; könyvekbe menekült, meg templomrajzolásba.

Az írói narráció váltakozása mesterfogás, részint dinamizmussal tölti meg a szöveget, részint Jancsika olvasmányaiba nyerhetünk betekintést, bár én sokkal inkább úgy érzem, a szerepeit láthatjuk itt sorjázni. A lányok királylányok, cselédek, ápolónők, filmsztárok gyerekkoruk színpadán, a fiúk francia nemesek, indiánok, tengerészek, szabadságharcosok. Máshol a kisfiú külföldi gyerekekkel váltott leveleiből értesülhetünk élete eseményeiről, vajon a levelezés műfaja miért múlt ki mostanra, szükség lenne rá, akár papíron, akár elektronikusan. A szerző hol a felnőtt nosztalgikus hangján, hol húsz-huszonöt évet visszacsúszva, Jancsikaként mesél, ezzel a közelítő-távolító játékkal bűvölve az olvasót.

Lackfi János rejtőzködő író, akit úgy lehet megpirongatni ezért, ahogy a szerelmes megpirongatja a kedvesét, ne búsulj, nem is haragszom igazán. Másutt már írtam róla, hogyan ejt át mindig, és nem tudok tanulni belőle: akkor csíp meg, amikor védtelen vagyok. Ennél a regénynél például beleringatom magam az illúzióba, hogy csak egy ritka jó mesélőkével megáldott gyerek vagy egy visszamerengő felnőtt sztorizik nekem, aztán jönnek az olyan mondatok, hogy „a Jóisten nem kávéautomata”, ami poén is lenne, ha nem egy öregasszony beszélne a haldokló férjéről, vagy hogy „van valami más is, nem csak a hangyák”, naná, és itt éppen arról van szó, hogy anya fájdalmas ateizmusa ellenére nekem megmutatkozott a Fennvaló. Évek óta nem olvastam gyönyörűbb képet (hogy egy kis képzavarral éljek), mint hogy a napfény arra jó, hogy ha Jancsika és Bagi Kriszti beletartja az arcát, csakhamar az arc gyöngyözni kezd, amit aztán le lehet egymásról nyalogatni. Van Kalapos ember és iskolaigazgató, harapós kutyák és részeg emberek, de vannak Bagi Krisztik, Ágik és Ancsák, Kotnyek, Pétersz, a Horgos gyerek és Csóka, aki nem vakult meg, csak azt a kis vért maszatolta egybe a könnyeivel. Apa depressziós, anya is beteg, de apa azért egy életen át építi a házunkat, anya pedig mellém ül a kád szélére, ha fürdöm. A nyaralás cígölős, fárasztó, de „megjegyzés: jó helyünk van itt!”. Van valahol messze egy Sztálin elvtárs, itt egy Georgi Dimitrov, igaz, csak kőből, lehet dobálni a domborfejét az iskola falán, ha kapunk is érte, megéri. Tessék, már benne is vagyok, ahogy ez a gonosz író előre kitervelte, mégis mit képzel, egy olyan korban, amikor mindenki igyekszik -az irodalomban is- minél messzebre dobni magát a másiktól, nem átall magával vonni az életébe. Rám adja a saját kinyúlt pulóverét, az ujját felhajtja, mert egy kicsit már nagy nekem, aztán uccu neki, vigyük sétálni a Fickót. Reméljük, nincs más kutya a közelben, még baj lenne belőle, a Fickó vadászkutya lehetett, megy, mint a tank.

www.zartkor.hu