BABAŐR

Közzétéve: 2014. 12. 29.
Kategória: CSAK ÚSZÓKNAK! (2012)

A vers olyasmi, amit használnak. Mint egy tárgyat, egy erőgépet vagy egy nyerőgépet. Nagyobb összegeket lehet nyerni, veszteni rajta. Utóbbit főleg, ha rossz versről van szó. Egész kedveszegett lesz tőle az ember. Ugyanakkor a kijelentés nem pontos, hiszen nem mondható, hogy egy használaton kívüli jó vers ne lenne vers. Vers-léte nem a használat tényétől, hanem eredendő használhatóságától függ. Van otthon két albán gyökérpipám, egy polcon tartom őket, a díjaim mellett. Ez nem azért érdekes, mert meg akarom szellőztetni, hogy vannak ám díjaim, hanem mert a használaton kívüliség szinte tapintható bizonyságát szeretném adni. Hiszen mire használ, ugye, az ember egy díjat? Jólesik, hogy vannak, nem tagadom, hát még családos ember lévén anno a velük járt összeg, no de vissza a pipáimhoz. Négy éve nem dohányzom, s azelőtt is ritkán pipáztam, lévén viszonylag gyors fordulatszámon élő ember egy gyors fordulatszámon pörgő, búgócsiga-szerű gyerekektől egészségesen zsúfolt háztartásban. Vagyis a két pipa mindegyikére ki lehetne írni Magritte híres képfeliratát: Ceci n’est pas une pipe – vagyis Ez nem pipa. Bizonyos értelemben viszont pipa lennék, ha ezt bárki kiírná a pipáimra, hiszen valahányszor rájuk esik tekintetem, jó érzéssel töltenek el, gondolatban újra elszívok egy-egy tömet dohányt anélkül, hogy egészségemet és környezetem egészségét károsítanám. Ráadásul annak idején valamit nem tudhattam én a pipázásról, mert amint azt feleségem gyakran és joggal felpanaszolta, förtelmes büdösen pipáztam, holott a jó pipás még a kapadohányból is illatot csal elő. Most viszont igen jó pipás lettem, mondhatni afféle jópipa, mert csak elméletben pipázok, mondhatni szagtalanul, magamba befelé viszont mennyei illattal. Vagyis a vers, akarom mondani, a pipa mégiscsak működik.
Egy interjúban voltam bátor oda nyilatkozni, miszerint a vers használati utasítás a kimondhatatlanhoz. Ezt a meghatározást most azért veszem újra elő, mert a fentiek alapján megfontolandó, egy használati utasítás csak akkor használati utasítás-e, ha rendeltetésszerűen használják, vagyis miközben olvassák (vagy miután elolvasták), üzembe helyezik az adott készüléket vagy felhasználják az adott készítményt, avagy éppenséggel akkor is, ha csak úgy olvassák. Erre a gondolatra Eudora Welty amerikai írónő egyik kedves hősének következő monológja olvastán jutottam: „Valamilyen használati utasítást olvasgattam. Ez a kedves időtöltésem, ha akad egy-két szabad percem – nem tudom, hogy van maga ezzel. Olyasmi, hogy hogyan használjuk a bútorpasztát, hogyan másoljunk át hímzésmintát forró vasalóval, hogyan irtsunk tyúkszemet, mindegy nekem, bármi. Megcsinálni már nem kell. Néha szívesebben ülök nyugodtan egy percig, s olvasok el egy szép, kellemes sorozat használati utasítást, mint bármiféle históriát.” Annyit még elárulnék, hogy az illető hölgy egy családjától rámaradt szállodát vezet és cipel a hátán egyes-egyedül, úgyhogy nem sok ideje van a szemlélődésre. Majdhogynem mai figura tehát. Ezért nem bánom, ha némely versem használati utasítássá alakul, és megpróbálja elmondani, hogyan szoktuk használni a világot, benne önmagunkat. Hogyan mosunk ki öt pár kínai zoknit, nem sejtve, hogy eközben valami mást is végzünk, magasabb szintű zoknimosást, lélekmosást, mert hogy a zokni ereszti a színét, először, másodszor, harmadszor és igen sokadszor is, egészen míg fel nem fogjuk, amit a kínai árus, ez a valóságos keleti bölcs tudott a dolgok hiábavalóságáról, s amit zokniba csomagolva át is adott nekünk. Versből értesülhetünk arról, hogy egy bankpultra könyöklő menedzser ingén egy bogárka mászik, szép lassan, öntudatosan, avagy a bogárka talpa alatt egy menedzser érvel, szép öntudatosan, mindketten használják egymást, de nem tudnak egymás létezéséről. Vers közli velünk, hogy a világ húsleves, a fák brokkoli-darabkák, a felhő rántás, a lemenő nap fénye paprikaőrlemény benne, míg végre kiderül, hogy a húsok viszont mi magunk vagyunk, így használtatunk el és fel, az ég pedig nagy, véres vágódeszka, s valahol egy kést már kifentek. Azt hiszem, kifejezetten hülye dolog versek tartalmát zanzásítva, közértes szaknyelven szólva „letömörítve” közölni, ám most érvekre volt szükségem, úgyhogy mégsem tehettem másként. De legalább saját verseimmel bántam el ilyen gyalázatos módon, amiért csak magamra vethetek.
Az amerikai regényből vett idézethez azért térjünk még vissza egy pillanatra. Elhangzik ez a három, talán félreérthető szó: „mindegy nekem, bármi”. Megjegyezném, hogy ez nem a híres „anything goes” jelszavát, a mindent-bele művészet létjogosultságát támasztja alá. Bármi lehet ugyan mű, de azért akármi nem. És főként nem akárhogyan. Welty szövege csak arra vonatkozik, hogy „megcsinálni már nem kell”, vagyis a vers nem feltétlenül tekinthető létreceptnek, okvetlenül követendő szabásmintának. Ha Lautréamont-t olvasunk, nem kell feltétlenül csecsemők szemét kiszurkálni utána, ha a Werthert, nem muszáj alkalmas öltözetben vízbe vetni magunkat. Például azért nem, mert akkor nem olvashatjuk el még egyszer a Werthert. És Lautréamont-t is talán csak a börtönben. Olvasóként ne keverjük össze az életet a verssel. Költőként viszont kutyakötelességünk ezt tenni. Mi több, az élet maga gondoskodik erről a keveredésről, csak legyünk résen. Utassy József például régen rájött, hogy tele van a világ „jambikus léptű öreg házmesternőkkel”, ezért hát őnála trocheust totyognak a libák, szonetté ír bennünket Isten, hexaméterben mérhető a távolság.
A használati utasításokról még annyit, hogy ha csak tehetem, elolvasom a filteres teásdobozok oldalán olvasható elkészítési javaslatot. Nem tudok németül, de egy dallamos részlet ezen a nyelven is itt zsong a fülemben: „zehn minuten ziehen lassen”. Még mielőtt angolos kultúrájú hallgatóim felháborodnának, sietve közlöm, nem fekete teát, hanem kamillát vagy csipkebogyót tanácsoltak tíz percig áztatni. Egyszóval a pár mondatnyi szöveg bármely nyelven elbűvöl ártatlanságával. Benne van, hány fokon forr a víz, s az is: nehogy a csésze mellé lógassuk ám a teát, hanem bele, bele bizony! Jobb teák esetében kis ábrával szemléltetik, hogy a filter melyik végét kell belógatni, nehogy eltévesszük. Sőt, a csésze fölötti hullámos, tehát hőkiáramlást jelző vonalkák a tekintetben is eligazítanak, hogy a felforralt víz pohárba töltése után és nem előtt kell a belelógatás műveletét elvégezni. Vagyis olyan evidenciákra nyitják rá szemünket, amelyek fölött amúgy nagyképű közönnyel siklunk el. Igenis, ezt a műveletsort is úgy kell látnunk, ahogy a költőnek Rilke tanácsa szerint mindig az első teremtett ember elfogulatlan tekintetével kellene szemügyre vennie s mások szeme elé tárnia a világot.
A fenti érvelés persze korántsem a készítés, csinálás, görögösen, ugye techné, mint olyan ellen kíván uszítani. A magam részéről, ha létezne költő-szakmunkásképző iskola, és én írnám a tantervét, biztos, hogy betennék egy-egy fafaragás-, vasesztergálás-, vakolás-kurzust is, hadd tapogassa a leendő dalnok az anyagot, tapasztalja meg annak engedelmességét és rizikóit is, mert máskülönben a rá leselkedő legnagyobb veszély az aranyér vagy hogy az alattomos Sirály-papír éle elmetszi az ujjbegyét. (Hadd ne vonjak le messzemenő következtetéseket a költői tudat működéséről abból, hogy a Sirály papír és az ujjbegy jött a nyelvemre éppen.) Nem fontos persze, hogy a reménybeli lírikusok hasznos dolgokat hozzanak létre saját kezűleg, de persze baj se lenne. Kitisztíthatnák a mosdószifonból a benne felgyülemlett szmötyit, vagy megtanulhatnának stoppolni, s rájönnének, milyen trükkökkel lehet szépen összedolgozni két szövetet úgy, hogy (megint magamat idézem) „a régi az újtól ne legyen idegen”
Ha már a szakmáknál tartunk, időnként elkövettem azt a tiszteletlenséget, hogy a költőt a legkülönfélébb, közmegítélés szerint nem különösebben kiemelt státuszú szakmák művelőihez hasonlítottam. Zöldségeshez például, aki azonban holmi homályos, morális késztetésből sajnos túl gyakran kénytelen vevői orra alá dörgölni a rohadt árut, s ezért az sokszor a nyakán is marad. Máskor bűvészhez, aki szakmája áldozata, és nem tud nem bűvészkedni, nem átváltoztatni mindent valami mássá, mint egy új Midász király. Megint máskor villanyoszlopra kapaszkodó, félig alpinista, félig elektromos szakihoz, aki a mászáshoz fogazott öntöttvas sarlókat erősít cipőjére, s a földön járva elbotlik azokban, mint Baudelaire emlékezetes albatrosza. A költő groteszk bukdácsolása nem puszta bohémság, sokkal inkább összemberi esetlenségünk, eltévedtségünk metaforája. Magam, bár büszke vagyok rá, hogy fejből tudom adószámomat, TAJ-számomat és összes gyermekem születési dátumát, gyakran kidobom például az autókulcsot a kezemben lévő szemét helyett, elfelejtem megvárni a visszajárót, egy órával később/hamarabb vagy egészen más napon érek oda, ahol találkozóm lenne, szóval számos élhetetlenségre valló dolgot művelek. Mindemellett azonban próbálok együtt élni, együtt lélegezni a világgal, kiismerni éleit, szögleteit, összepászítani az összepászítandókat, szétválogatni a szétválogatandókat, legyen szó gyümölcsről, faanyagról, szennyes ruháról vagy éppen napi postáról. Néha elmondom Kosztolányi fohászát: „Minden vágyam az, hogy nagy célomat… sohase tévesszem össze a nagy szavakkal, s alázatos, szerény tudjak maradni mindvégig, érzékletes és szemléletes, mint a fű és virág, melynek mondanivalója csak az, hogy él, s egyéb mondanivalója nincs is”. Bár az alázat pozíciója sem tartható a végtelenségig, éppen ezért egy ízben arrogánsan megfenyegettem az olvasót, hogy ha éjszaka be talál törni a lakásomba, álmosságomban és ijedtemben egy vascsővel leverem a veséjét. Persze van egy halvány gyanúm, hogy ez nem egészen ugyanaz, mint mikor Jézus ostorral hajtotta ki a kufárokat a templomból.
François Emmanuel belga költő úgy fogalmazott, hogy a vers az egyetlen olyan szöveg, amely képes függve maradni az üresség felett. Nos, ürességben manapság nem szenvedünk hiányt, néha olyan intenzív és tömény, hogy a mesebeli királyfi a kardját felakaszthatná rá. Az üresség feletti függésre kitűnően alkalmasak például a talált szövegek, ezeknek továbbfűzött, esetleg formába pászított változatai. Egy kávéautomatánál állva belegondoltam, milyen mély kultúrájú népnek tarthat majd a régész, aki a hamu alól kiássa a gépet. A ráírt figyelmeztetés ugyanis tagadhatatlanul metrumban szólt: TÚLZOTT PÉNZBEDOBÁS ESETÉN ÉRMÉT VISSZA NEM AD. Majdnem olyan szépen cseng, mint Weöresnél a „Tóth Gyula, bádogos és vízvezeték-szerelő”.
A talált szöveg afféle búcsúban elengedett luftballon, ugyanolyan könnyedén libben felfelé, csak tartósabb anyagból készült, és kellő vigyázattal megterhelhetjük úgy, hogy függve maradjon ég és föld között. Efféle léggömb volt számomra egyszer a következő rádióhír: „Eltűnt hat halász a Balti-tengeren”. Ha a napi fordítói gyakorlat nem idegzette volna belém a jambikus lüktetés verőér-ritmusát, akkor is lehetetlen lett volna nem betoldanom szinte azonnal a hiányzó (értelmileg is hiányzó!) egyetlen szótagot: „eltűnt ma hat halász a Balti-tengeren”. Íme tehát a Balti-tenger felmérhetetlen néptelensége és az információtenger hasonlóan lomha üressége, mely felett az innen nézve apró tetemek lebegnek, s velük együtt a készülő vers első sora. Hány halász tűnhet el naponta világszerte? Hány bányász, rendőr, tűzoltó és olajmunkás? Hát vadakat terelő juhász? És ezekről a világürességbe felfüggesztett sorsokról vajon hányszor tudósít híradás? Megtudjuk-e másnap, harmadnap, valaha is, mint egy jobb szappanoperában, hogy mi a folytatás? Hogy meghalt-e mind a hat, vagy volt, aki megmenekült? Hogy milyen volt a hajuk, a szemük színe? (Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ott északon mindenki szőke, kékszemű.) Eljátszottam a gondolattal, hogy bármilyen „messzire estem”, itt, „a bús Budapesten”, a legszemélyesebb közöm van mindhatukhoz: „a sarki boltban itt, ma kapható halat / még ők fogták ki tán, miért ne? épp ez a hat”. Hiszen kinek kihez nincs köze ebben a talponállónyi világegyetemben? Épp erről az önkéntelen, kozmikus szimpátiáról beszél nekünk Edmond Dune luxemburgi költő: „A messzi távolban, valahol az Andok tájékán valaki köhög egyet. Apró, száraz köhögés ez, mint mikor egy kis venyige-nyalábra tapos az ember. A köhögés útra kel. Sokezer kilométert utazik illegálisan szállítóhajók mélységes mélyén. Most pedig, lámcsak, az ajtó alatt besurran az alvó szobájába. Felmászik az ágyra, s az illetőt hajánál fogva rángatja ki álmából. Az alvó felemelkedik, könyökére támaszkodik, tekintetével habzsolja a sötétet, és fülel, fülel. Köhögés. Aprócska köhögés. A szomszéd, gondolja az ember, és visszafekszik. Ám a köhögés után egy eszkimó csecsemő sírása, egy asztúriai bányász szitkozódása, egy bantu nő vajúdása, egy elvágott torkú kínai katona hörgése hallatszik.” Hasonlót állít az olasz Valerio Magrelli is: „A sarkkör határain / egy szerelmespár sírdogált / szobájában, az áttetsző, derengő / fal mögött, mely lágy, mint egy dobhártya. / (Én pedig, történetük hangszekrénye, / rezgésbe jöttem.)”. A köhögés-sírás drót nélkül beutazhatja a világot, végzetével mégis ki-ki magára marad. A balti halászok utáni nyomozást szakszerűen lefolytatják, családjukról gondoskodik az ott északon nyilván nagyon fejlett szakszervezet, nekem marad a lét fonetikai habogása az ő függőben maradt játszmájuk előtt: „meghalt hát hat halász a Balti-tengeren”. Mit tehet még hozzá pátoszmentesen, aki költő? „Én most a hat halált egyszerre szenvedem, /messze van Lilliput, hát sírni nem való, / sörömbe szórta bár őket a rádió”.
Amint az írásban erre a pontra értem, átmentem betakargatni és megáldani alvó gyerekeimet, és eszembe ötlött az a mérsékelten olcsó, de roppant praktikus kis szerkezet, amelyet a legkisebb miatti aggodalmunkban vettünk, és bekapcsolva minden este a szobájukban helyezünk el. Babaőrnek hívják, és afféle adóvevő-készülék, amely idejekorán közvetíti nekünk az esetleges sírást. Jobban szórakoztat persze engem, ha egyéb, zajküszöbét meghaladó neszeket sugároz, például az ágyról lepottyanó játék koppanását, takarósurrogást, kint elhaladó autók morgását, járókelők léptét vagy álombéli motyogást. Még mulatságosabb hétvégén reggelente kihallgatni az ébredezők félig öntudatlan csevegését. Talán túlzott optimizmussal, mégis hadd bízzam abban, hogy a költészet végső soron efféle ágy mellé letett babaőr, és segítségével kihallgathatjuk, amit az emberiség álmában beszél.