Bárdos Júlia témája
Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Válogatás (versgyár)
„Naponta járok fel a közeli Nyakas-hegyre, télidőben a nyomokból megállapíthatóan legtöbbször egyedül. Az egyik séta különösen filozofikusra sikeredett, mert a szűz hóban megmutatkozott minden, ami amúgy rejtve marad. A madarak nyomvonala például rendre véget ért a havas sík kellős közepén, ott, ahová leszálltak vagy ahonnan felröppentek. Fölfelé menet a saját tegnapi nyomaimba léptem, és már az furcsa volt, hogy a lefelé tartó lépteimhez kell igazítanom a felfelé igyekvőket. Nem is volt ez olyan egyszerű feladat, egy idő után el is bizonytalanodtam, csakugyan az én lépéseim-e ezek. Helyenként ugyanis nevetségesen nagyok, másutt viszont nevetségesen aprók voltak a távolságok, hol erőlködnöm, hol tipegnem kellett, ahogy a saját nyomomba léptem. Bogáncs kutyánk teljesen rendszertelen kajtatása is látszott, ugyanúgy, ahogy az őzikék pálcikaszerű lába, a páros lábbal ugráló nyulak elképesztő ugrásai. A fenyőerdőbe érve azt hittem, olvad, mert folyamatosan jókora hólabdák pufogtak rám odafentről, befolyva a nyakamba is. Aztán kiderült, dehogy, apró, színes madarak ugrálnak az ágakon, valószínűleg az élelemként szolgáló fenyőtobozokat próbálják kibontani a hó alól. Az egész kirándulás valószínűtlen volt, mintha ezzel a sok jellel valaki üzenne nekem. Második felvonás: ugyancsak télen, éppen a nyomoknak köszönhetően jöttem rá, hogy akad egy másik ember is, mégpedig egy férfi, aki bármilyen időben ugyanúgy feljár a fennsíkra, mint én. Néha láttam messziről, az volt az érzésem, ő is kerül engem, nem csak én őt. Valami azt súgta, nem kell félni tőle, de közben azt is tudtam, semmi okom bízni egy ismeretlenben. Egyszer aztán kiderült, hogy egyik ismerősünk férje volt az, aki a rákos betegségével járó kezeléseket úgy volt képes elviselni, hogy naponta feljárt a fennsíkra erőt meríteni. Ő is látott engem időről időre, és igyekezett elkerülni, nehogy rám ijesszen. Hátborzongató, hogy időközben, mintha csak a Nyakas oltalma alatt állna, meggyógyult.”
Jellemző, hogy mindig a család kívánságai maradnak el: amúgy is elakadtak kicsit a Versgyár gépsorai, így a feleségem által javasolt téma a télről már-már a nyárba csúszott át. Igaz, ami igaz, komoly és nagyszabású motívum ez, többször át- meg átírtam, szinte szétfeszíti a játék (és az élet) kereteit.
KÓRHÁZ
A téli tájat, lezárt borítékot – egyetlen címzett – egyedül nyitogattam.
A fennsíkra felfelé menet azokba a nyomokba léptem,
Melyeket előző nap hagytam lefelé jövet. Szokatlan ritmusúak,
Mintha másik asszony lettem volna tegnap, emitt hatalmas
Jetiléptek, amott érthetetlen toporgás, nyomolvasóként
Jó kis bajban lennék, ha saját korábbi szándékaimat kellene
Kifürkésznem. Felfelé igyekvőben képtelen voltam felvenni
A nemrég oly természetes ütemet, levetett gondolataim és
Lefelé sodródó lendületem ritmusát. Cipőtalpam lenyomatait
Körbehímzi kutyám szökdécselése, imára összetett lábakkal
Röppenő nyulak elképesztő nyomtávja, őzikék páros körme,
Rókák osonása, mintha csak állatok mesebeli csapata kísérne.
A fennsíkra felérve aztán apró pontként magányos férfialak
Tűnt fel a távolban, majd tűnt el sietve a fenyveserdő mélyén,
Mintha menekülne előlem. Régóta kerülgetjük már egymást,
Nem különösebben bátor nő létemre esztelen bizalommal
Kereszteztem párszor már korábban is csapását, noha cseppet sem
Vágytam találkozni vele, és torkomban dobogó szívvel rettegtem
Mi van, ha mégis álnok szándék fűti, és valamelyik fa fedezékéből
Egyszeriben rám vetődik. Nem tudhattam, amit ma már tudok,
Hogy egyik ismerősünk férje ő, aki nem akar rám ijeszteni,
Azért menekül, no meg mert az őt konokul üldöző rákot próbálja
Öles léptekkel kicselezni. A fenyveserdő vattázott csendjébe érve
A férfilábnyomok megkönnyebbülésemre elkanyarodtak utamról,
Persze nem sejtettem még, hogy a gyógyulás felé, a fehér semmibe.
Egyet sejtettem: hatalmas kórház az erdő, felszívódik benne
Minden rossz, legalábbis ezt üzente valaki rám irányzott, jókora
Hódarabokkal, melyektől hajam megőszült, melyek jegesen
Befolytak nyakamba, ugyan ki a csuda szórakozik, ki hajigál
Odafentről, miféle zúzmarás szemöldökű Atyaisten,
Vagy ha nem, hát legkisebb hírnökei, ámultam el tekintetem
A magasba emelve, hol a fenyőgallyakon nekihevülten
Élelem után kutakodó, színes madarak páholták a havat,
Rám zúdítva habos élnivágyásuk feleslegét.