BARLANG
Közzétéve: 2014. 12. 12.
Kategória: Prózák
Úgy ültek ott, mint a földönkívüliek, mintha ketten egyetlen ember lennének, akinek jobb és balfele két külön lény, akinek két vérköre teljesen önálló és független, szájánál mégis teljesen eggyé forrt. Ugyanazt a levegőt leheli ki és lélegzi be, mégsem fogy ki soha az oxigén, mintha sejtjei termelnék, mintha pórusain keresztül szívná be. Mintha ennek a megkettőződött testnek önmagán kívül az égvilágon semmire nem lenne szüksége.
Barlang boltozódott a fejük fölé, melyben egykor ősemberek laktak, állítólag egy sokezer éves kisgyermek teljesen ép csontvázát is megtalálták itt, az a kisgyerek most mint az ő soha meg nem foganó gyermekük, mint a legelső emberpár legelső gyermeke ringatózott féléber tudatukban, apró Káin vagy Ábel, akit gondos ecsetvonások tisztogattak ki az idő legyező-szerű rétegei közül. A nyúlánk nyalábokkal izgő-mozgó tábortűz fényében a mozdulatlan szoborcsoportot körbevevő oszlopszerű törzsek, ragyaverte kőtömbök, rácsszerkezeteket formázó lombok mind azt sugallták: még nem kezdődött el az idő.
Az idő valójában már befejeződött és még nem kezdődött el újra, az éjszaka senkiföldjén lebegtek, a besegítő kolléganő és az osztály harmincöt tanulója öntudatlanul hevert odalenn, a völgyben, a sátrak mélyén, néha felcsattant egy-egy éjszakai madár, megzörrent valahol az avar, sündisznó, róka, menyét csörtetett. A barlang előtti tűzrakóhelynél, ahol két-három órája még a diákok köre zajongott, ahol akkor a sutyiban előhúzgált borosüvegek hatására vöröslöttek az arcok és akadoztak a nyelvek, ahol akkor gitár pengett, és az ilyenkor szokásos bárgyú dalocskák sorjáztak, ott most néhány száraz ágat mardosott a felélesztett parázs, és néma csendben ölelkeztek a földönkívüliek. Más volt ez, mint a diákok szokásos és suta próbálkozásai, nem afféle labirintus-bújócska váratlan talányos rendeltetésű kapcsok, csatok és gumipántok között, nem tapogatózó ügyetlenkedés, nem mohó férkőzés, hanem táguló, csillagközi lüktetés, a világ alapritmusa, mely úgy ért partot két emberben, ahogy a tenger üteme a homokon végighanyatló hullámsorban.
Emil tanár úrnak már akkor fura előérzettől viszketett a füle töve, amikor ez a nyúlánk, gótikusan karcsú vonalakból összetett lány megjelent a gimnáziumi felvételi bizottság előtt. Az ujjak legyezőszerű pergése, a madárcsontú, széles váll, a valószerűtlenül hosszú nyak, a nyugtalan barna szempár és az egyetlen hullámnyi, keskeny száj megtették a maguk hatását. Hű, ha most nem lennék nős, jegyezte meg viccelődve, mire a kolléganők egyike a kiskorúak megrontását szankcionáló paragrafusra utalva, játékosan megfenyegette. Emil tanár úr a négy kerek osztályfőnöki év alatt megtanulta pontos távolságra tartani magától ezt a veszélyes arcot, hangot, jelenlétet. Néha engedélyezett magának egy kiadós feleltetést, és ilyenkor történelemlecke ide vagy oda, az egész történelem összeomlott, az iskola és a ricsajozó osztály is nagy robajjal tűnt el a föld színéről, maradt a két, tekintetén keresztül összenőtt földönkívüli. Emil tanár urat sosem hagyta cserben életösztöne és egyensúlyérzéke, mindig ügyelt rá, hogy az efféle ritka pillanatok ne szúrjanak szemet másnak, és észrevétlenül, elmossa őket a gimnáziumi hétköznapok hullámverése.
Mint valami radiátorból a hő, mint egy kinyitott hűtőszekrényből nyáron a jeges levegő, úgy ömlött ebből a lányból a fiatalság. Talán ez a hullámzás nem hagyta aludni akkor éjszaka, ez csalogatta ki a tábortűz mellé, az idő (az időtlenség) barlangjához. Ahogy összesimultak a barlang öblös száján kiömlő hűvösségben, a tűzből áradó hőségben, Emilt minden óvatossága cserbenhagyta. Hirtelen minden ésszerűség ellenére hitte, hogy létezik ilyen térbuborék, amely kiemeli kettejüket és csakis kettejüket minden folytonosságból, hitte, hogy ők ketten halandó szemnek láthatatlanok és amúgy is halhatatlanok. Fogalma sem volt, mennyi ideig álltak, ültek, hevertek ebben a zsibbadt lehetetlenségben, homályosan emlékezett csak arra is, amit a lány suttogva mesélt Németországban élő vőlegényéről, akihez rögtön az érettségi után kiutazik, egy táborban ismerkedtek meg, a fiú családja szerzett neki idénymunkát, egyetem után összeházasodnak, vagy a lány tanul tovább majd odakinn, vagy a fiú jön Budapestre, majd meglátják.
Azt sem tudta, hogyan támadhatott az a bárgyú ötlete, hogy a zsebében lévő miniatűr fényképezőgéppel megörökítse csókjukat. A tetejébe (kolléganője legnagyobb döbbenetére) reggel, kialvatlanul, autóstoppal bumlizott be a közeli nagyvárosba, majd vissza. A fényképésznél, ahol a digitális kép előhívását meg lehetett várni, ízléstelen plexilap-keretet is be tudott szerezni, és a rákövetkező éjszaka egy fáklyányi fahasáb áldozati tüzénél helyezték el kettejük emlékmását az egyik oldalsó barlangüregben.
Érkeztek is hírek meg nem is, házasságról, egyetemről, válásról, a lány az osztálytalálkozókra sosem tudott hazajönni. Emil néha elővette a „kedves osztályfőnökünknek” címzett kis emlékkönyvet, melyben a szokásos „jól csak a szívével lát az ember”, „nem tudtam tanulni, mert folyton tanítottak” és „köszönöm a türelmet, humort, jóságot” között, a 23. oldalon ott rejtőzött a két űrhajóst és holdbéli barlangüreget ábrázoló, ügyetlen rajz, ezzel az egyetlen szónyi felirattal: „Földönkívüliek”. Időközben ő is megküzdött a válásával idehaza, újra indította az életét, mintha lehetséges lenne visszamenni a teremtés kezdetéhez, mikor pedig egyszer már az egész történelem lezajlott. Történelemtanár létére tudta pontosan, mivel jár egy efféle utópisztikus kísérlet: tartani a kapcsolatot anyányi, apányi duzzogó, gyanakvó kamaszokkal, végtelen türelmet magára erőltetve hadakozni volt hitvessel, dajkálni ősz fejjel aprónépet, kullogni egy csodálatos, másik nő után, akinek legalább kétszer annyi életereje van, mint neki.
Hogy is gondolta ezt a kirándulás-ötletet annyi év után, mit remélt, amikor bizonygatta, hogy remek barlang van itt, tizenkétezer évvel ezelőtt, mondhatni az idő kezdetén ősemberek éltek benne? Miért harapta el a történetet a gyerekcsontvázról, amikor pedig ez nagyon is érdekelte volna a két izgő-mozgó, eleven gyerekcsontvázat, ne mássz fel, kicsim, máris csupa kosz a ruhád, a térded, a tenyered?! Vajon önkínzó módon tényleg arra vágyott, hogy most a kisfiú csibész mosollyal hozza elé az egyik barlangüregből a szutykos plasztik keretet: „fúj, ezek szekszelnek, csigapuszi!”? A fénykép színeit kikezdte a pára, csókban folyt össze a két földönkívüli teljesen felismerhetetlen arca.