BÁTHORI CSABA – HŐVESZTESÉG
Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Kritikák
Lackfi János, ez köztudomású, termékeny szerző: több műfajban is csillogtatja mesterségbeli tudását, technikai virtuozitását, zökkenőmentes alakzatait.
Versei többnyire egy-egy hétköznapi belátásból nőnek ki, a hömpölygés a kisvilág felől indul. A fiatal mester alkata eddig, durván, három verscsoport ágazásait tette lehetővé: 1. Egy váratlan, költői reflexió tágul verssé; Lackfi itt inkább feldíszít egy szokatlan gondolatot, verssé forral egy félig-meddig prózai sejtelmet. 2. Egy átlátható dallam alá varr racionális vagy álomszerű villogású szavakat, s ezek aztán a vers sodrában mind szebben égnek, látomássá erősödnek. 3. S végül akad egy-egy általános megfogalmazásokat sorakoztató, laza szövetű darab, tele találó képekkel, de amolyan hanyag vonalvezetéssel; kevesebb költői áttörés vagy ráismerés, de roppant képi gazdagság, kellemes modor, ízlés, alacsony szférák, derűs szerénység. Úgy tűnik, Lackfi János inkább az igazságokat szereti, mint a nagy felismertetéseket. Költészete a kellemes életképek, családi mozaikok, idilli dalbetétek, láttató szénrajzok, könnyed iramodások, számolatlan lobbanások, rejtetten hedonista gyönyörködések, elviselhető önkorlátozások tárháza. A szerző sokat tud, és közelít a bölcsességhez. Formai ismereteit nem hivalkodó fölénnyel tárja elénk, hanem egy mesterember természetes gesztusaival. Dikciója némileg a fiatalabb Illyés hallatlan fürgeségére, tisztaságára emlékeztet (Illyés magasra tekintő, képviseleti retorikája nélkül), de ott lappang a költemények alapzatában Weöres mindent folyammá oldó varázsereje is (Weöres mélyen közömbös, mélyen bölcseleti ízű kijelentései nélkül).
A kötet Lackfi önreflexív darabjait gyűjti egybe, azokat a verseket, amelyek a költő mibenlétét, az ember helyzetét és egyetemes feltételrendjét próbálják kipuhatolni. Az újabb művekben megszaporodnak a mesterség törvényeire, az örök érvényű adottságokra vonatkozó szövegek: Lackfi mélyebbre szállt ebben a kötetben, de még nem a végső költői-emberi örvényből beszél. Költészetében eddig a faragvány mellett a forgácsokat, a találékonyan modellált szövegek mellett a véletlen igénytelen ajándékait együtt, egyetlen halmazatban találtuk meg. Itt, úgy lehet, egyetlen dallammá kapaszkodott össze az anyag: a földiekkel játszó rokokó ihlet észrevette, rögzítette az ég tüneményeit is. A költészet néha egy-egy abszurd látomást is igazzá tehet, ha a szerző képes azt a költészet különös szerveivel evidenssé tenni. Lackfi János, a forma egyik nagymestere, képes erre. Reméljük, metafizikája továbbra is mély evilágiságában gyökerezik.