BEDECS LÁSZLÓ – TOPLISTÁS SZENTEK

Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Kritikák

Lackfi János előttünk lévő negyedik verseskötete, az Öt seb, legalább négy szempontból különbözik a megelőző és egymásra következetesen épülő három kötettől, de a legújabb, folyóiratokban olvasható versektől is. A kulcsszerepű tartalmi és a látványos formai elválásokon túl a szereplehetőségek felerősödése és a beszéd fellazulása említhető, ami ezért azt is jelenti, hogy az egyébként már legalább három éve kiadásra váró Öt sebbel Lackfi egyszeri, és a többi kötetben legfeljebb nyomokban fellelhető alternatívát dolgozott ki, melyet, egyelőre legalábbis, nem folytat.
A könyv öt ciklusa öt jól ismert szent neve köré szerveződik, sorrendben: Pál apostol, Remete Szent Antal, Ágoston, Ferenc és Margit. Az egyes ciklusok más-más hangon, mindig monológként szólalnak meg, olyan szerepeket megképezve, melyeken keresztül a legszélsőségesebb léthelyzetekről, a mindig is az abszurdba játszó szent életekről kapunk önmagukon messze túlmutató pillanatképeket. Olyan kérdésből születő feltételezések fogalmazódnak meg például, hogy az öntudatlanul vagy épp a tettek ellenére szakrálissá váló lét és a profán élethelyzetek, illetve a krisztusi sebek és a önkorbácsolással szerzett sebek egymásra íródásának felerősített titka talán mégiscsak az efféle, hermetizmusba hajló költészettel hozható a legközelebb, vagy például azt a paradoxont is megjeleníti, hogy az az extázis, amelyben a titok egyáltalán felfogható, nem rombolja le az elmének azt a racionális szerkezetét, amely felfogja azt. Ilyen titkok például a címben is elrejtett stigmák, sebek, melyek, tudjuk, először épp Szent Ferencnél jelentek meg, csodák, amik megragadhatatlanok, mégis definiálódnak. A kötet legjobb helyein ezzel viaskodik, és innen nézve tűnik különösen szerencsésnek, hogy mindezt szerepek mögül teszi. Így ugyanis olyan eszközök használata is indokolttá válik, mint például a Szent Margit-ciklusban lévő szövegek régiesen hangzó szavai: „Fatörzsekből fürge ifjak / harisnyásan cipellősen / énelébem kiugrálnak”[1] De ez ad lehetőséget arra is, hogy az üdvözítő, de nem éppen komfortos szenvedéstörténetek kifejezetten lágy és nyitott képekkel jelenjenek meg, az azokat voltaképp kegyelemként elszenvedők nézőpontjából. A kötet talán legerősebb megoldása ez a szenvtelen, reflektálatlan, néhol tudósítói hang, mely érdekes módón így válik provokatívvá: „Üvegesedő / ujjaim a koratavaszi / vízben / ruhát öblögetnek”[2] „Alacsony priccsem / alatt aludtam / hogy szokjam / a szűk tér gyerekkorból / kísértő iszonyát”[3] „Ruhám alatt a bronzkereszt / zölden bőrömre oxidált”[4] stb.
Persze arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Lackfi kiváló lírafordító is, amit itt azért is fontos megemlíteni, mert új kötetét több jel szerint sokkal inkább az elsősorban francia-belga irodalmi tájékozottsága motiválta, mint a hazai kortárs költészet, ami ezzel a kötettel csak nehezen lenne párbeszédbe állítható, de egy ponton mindenképpen igen. Az előző kötetek kapcsán többen leírták, hogy Lackfi szinte dacosan kerülte a kilencvenes évek lírájának talán legszívesebben használt alakzatát, az intertextualitást mint szövegképző eszközt, néhányak szerint épp a divattal való dacolás divatjának engedve. Jelen könyve viszont ellenkezőleg, nagyon is drasztikusan él ezzel a lehetőséggel, ha nem is a megszokott módon. Vagyis nem annyira az egyes versek szintjén – itt továbbra is hiába vadásznánk ismert vagy kevésbé ismert idézetekre -, hanem a cikluscímekben. A Szent Ferenc legendája cím alá összegyűjtött versek például e legenda és az azt értelmező szövegek hatalmas tömegével létesítenek kapcsolatot, és egyszersmind olvasási utasítást is adnak, hiszen maguk a versek sokkal szélesebb jelentésmezőt kínálnak, és csak kevéssé orientálnának épp a Szent Ferenc-i történetre. Ez az orientálás azonban annál nyilvánvalóbb, hogy ezek a portrék valóban a legismertebbek, a megidézett történetek folklorizálódtak, bárki számára könnyen hozzáférhetők. Ez pedig azt is jelenti, hogy a versek nem a legendákat akarják elmondani, hanem az ismert legendákkal próbálnak sajátos, értelmező-újramondó viszonyt kialakítani. Ezért is maradnak a kliséknél – a Ferenc-ciklusban például minden szöveg a mezőkről és az állatok szentségéről szól, az Ágoston-ciklus pedig bölcseleti szövegeket kínál -, és ezért tudnak a néhol modorossá váló beszéd-mód ellenére is figyelmet követelni.
Ezek a rövid, jellemzően hat-nyolc soros, villanásszerű szövegek maguk is alkalmasak a meditatív, többszöri lassú olvasásra, amit a központozás és a címek elmaradása, és ezáltal az olvasás újabb akadályai már igénnyé formálnak. Mégsem rejtekező költészet ez. A vers Lackfinál gyakorlatilag egy mondat, és ez a mondat befogható, strukturálható, ami a viszszatérő dallamoknak és formáknak, illetve a sűrítettség végig azonos szintjének is köszönhető. Az eredendően klasszicizáló versnyelv ebben a kötetben még zártabb, de mintha épp a posztmodernnek nevezett költészetek eklekticizmusával szemben próbálna egységet, szintézist teremteni, ami a tudatosságnak ezen a szintjén akár poszt-posztmodern lehetőségnek is tekinthető. Már maga a témaválasztás is ezzel magyarázható gesztus, mert az legalábbis nem szokványos, hogy harminc év körüli, vagy akárhány év körüli költő középkori szentek életéhez közelítsen nem-ironikus hangon, hát még az, hogy egy egyáltalán nem nosztalgikus vagy anakronisztikus költészet az Isten felé fordulás lehetőségeit jeleníti meg.

(Öt seb. Belvárosi Kiadó, 2000.)