Charles Van Lerberghe: Ha én volnék Isten

Közzétéve: 2014. 12. 29.
Kategória: Novellák

avagy hogyan lettem író

A tengertől nem messze, egy kis hollandiai városkában nevelkedtem. (Szélmalmok. Kanálisok. Hidak. Tulipánok. Jácintok, stb.) Nyugodtak voltunk, rendíthetetlenek, akár a kérődző állat, de minél lomhább volt a testünk, annál sebesebben járt a képzeletünk, akárha bennünk magunkban is malmok forogtak volna, viharos ég alatt.
A józan hagyományhoz igazodó, gyakorlatias oktatás, melyben részesültünk, fejünkben elképesztő átalakuláson ment keresztül. Soha megfontoltabb, kiegyensúlyozottabb tananyagot, s mégis: milyen váratlan volt a végeredmény!
A világon nem volt nálunk figyelmesebb, nyugodtabb diáksereg. Hiszen amúgy is <?xml:namespace prefix = st1 ns = “urn:schemas-microsoft-com:office:smarttags” />minden oly nyugalmas volt városkánkban! Nagyritkán zavarta meg a csendet egy-egy májusi cserebogár, rozoga kordé, nyíltvízi szirén, elbődülő szamár, ért el idáig a szél vagy a tenger távoli moraja.
Tanítónk nagytudományú és igen gyakorlatias öreg pap volt. Szerette az irodalmat, olvasta Janseniust, Descartes-ot és fejből szavalta Boileaut. Elképesztő, mesés, fenomenális járatlanságról tett viszont tanúbizonyságot a matematika terén, s máskülönben is szent ember volt. Vastag szemüveget viselt, tubákolt, felhőtlen és álmodozó tekintete akár Spinozáé.
Egy napon szokás szerint valami szép dolgozattémát választott nekünk. Mi a levegőbe meredtünk, vagy lúdtollainkat rágcsáltuk, gyermekkoromban ugyanis még valódi lúdtollal írtunk.
– A feladat – mondta, s mivel már júniusra járt, az évvégi osztályzatunk forgott kockán – a következő: Mit tennétek, ha ti lennétek Isten?
Ma, ahogy visszagondolok, kissé meglep ez a téma, ám akkoriban cseppet sem csodálkoztunk rajta, sem én, sem senki más.
Vallásos nevelésben részesültünk, így Isten éppoly meghitt – bár kicsit rejtélyesebb – figura volt számunkra, mint a városunkbeli polgármester, plébános, molnár, vagy éppen borbély, s a kérdésnek sem volt több súlya, mintha arról kellett volna beszámolnunk, mit tennénk ezen személyiségek helyében. Könnyen lehet, hogy utóbbi esetben inkább zavarba jöttünk volna.
Tiszteletreméltó oktatónknak egyébként valósággal mániája volt, hogy efféle gyermeki képzelethez szabott kérdéseket tegyen fel nekünk.Úgyhogy az év folyamán már volt alkalmunk felelni arra is, mit tennénk, ha tigris, illetve ha szél lennénk.
Némelyek közülünk nem erőltették meg különösebben a képzeletüket, s változatlanul erkölcsi oldalról fogták fel a problémát. Ha tigrisek lettek volna, báránynál kezesebbé változnak, senkit nem falnak fel, s a továbbiakban a szelídség példájaként állanak minden állatfaj előtt. Ha ők lettek volna a szél, lágyan forgatják a jó molnárok malomkerekét és dagasztják a jó tengerészek vitorláit, ám makacsul elkerülték volna a rosszakéit. A világért le nem döntöttek volna egy tisztes kéményt, s holland illemtudással legyeskedtek volna a szoknyák körül. A tanító helyeselte az efféle művészi erkölcsöt, de egy szóval sem buzdított senkit ilyesmire. Számára ez túl szűk perspektíva volt. Jobban kedvelte a képzelet szárnyalását, azzokat a szeleket és tigriseket, kik annak rendje és módja szerint tették a tigris, illetve a szél állapotbeli kötelességeit, és akikkel ilyenformán a legkülönfélébb kalandok estek meg, amelyeknek kimenetelét még ő maga sem láthatta előre. Én ez utóbbiak közé tartoztam, sőt – félre, álszerénység! – a legkiválóbb voltam közöttük.
E szép napon tehát azon kezdtem, hogy nagy betűkkel a papírlapra róttam:
Ezt tenném, ha én lennék Isten! Aztán rágcsálni kezdtem a tollam végét, és az ablakon keresztül nézni kezdtem a kék eget.
Mit is tennék? Semmiképpen sem valami közönségeset, hisz akkor alighanem más kapná a legjobb francia fogalmazásért járó dicsérőt.
Valami különleges, emberfeletti, egészen isteni dolgot kell cselekednem, gondoltam. Isten lévén tehát munkára fel… És törtem a fejem, amint feltörik a földet, hogy elvessék a terebélyes tölggyé serdülendő csekélyke magot.
Mi az ördögöt csinálnék, gondoltam, ha én lennék Isten?… Jót, és megintcsak jót? Húha! Ez aztán nem lenne sem túl szórakoztató, sem pedig valami nagy-nagy újdonság, evvel van tele a katekizmus, mindig ezt teszi, ha éppen nem alszik!…
Akkor rosszat? Nem, ehhez túl jó szívem volt, a légynek sem vétettem volna. De hát akkor mit csinálnék?… Kezdtem elveszíteni a fejemet. Tanítónk feje felett az ingaóra nagymutatója mind előrébb araszolt. Látni véltem a tanító diadalittas tekintetét, mintha csak azt mondaná: Nem megy neki, megfogtam! Nem tudja, hogy mit tenne, ha ő lenne Isten, és a tollszárát rágcsálja.
És tényleg hiába keresgéltem. Eszembe jutott: ne legyek többé Isten, változzam emberré?… Ő már megtette… Állattá? Azt is megtette… Mit nem tett még? Változzam ördöggé? Féltem a káromlástól…
Megint az eget bámultam, aztán tekintetem az utcára esett, és szórakozottan megállapodott az iskolakerülőkön, akik szinte az ablak alatt búgócsigáztak. Olyan szépen sütött a nap! Milyen szívesen búgócsigáznék, gondoltam, ahelyett, hogy itt töröm a fejem! Milyen isteni lenne!
Ohó! Nocsak, mi lenne ha én ezt most szépen leírnám? Ez aztán nem mindennapi, annyi szent! Felujjongtam és a kezemet dörzsölgettem. A tanító azt gondolta: megvan! És tollam két óra hosszat percegett a papíron, őszinte és keresetlen stílusban. Egyébként is tudtam, tanítónknak az ötlet mindene, s a forma édeskeveset számít, feltéve, hogy kellően fennkölt.
Leírtam tehát: ha Isten lennék, búgócsigázni szeretnék, hiszen ez a legmulatságosabb dolog a világon.
Miután ezt a megállapítást rögzítettem, újra töprengni kezdtem.
De milyen szabály szerint? Holland módra?…
Remek ötlet cikázott át agyamon. Egyik kezembe kapnám a földet, másikba hosszú madzagot, aztán zzzummm!… mehet! Csak úgy zúgna, amikor kivágnám az űrbe! Ostorral futnék utána és csapkodnám tovább. Pörögj, forogj, ócska búgócsiga! Aztán két ujjal felkapnám és a tenyeremen futtatnám, aztán megint az űrbe vetném, és ostoroznám!… Hirtelen döbbenten hagytam abba az írást. Megint eszembe jutott valami: Tényleg olyan új ez az ötlet? Az ördögbe is! Isten a megmondhatója, nem ezt csinálja-e öröktől fogva!
Öreg papunk legalábbis mintha valami hasonlót emlegetett volna!

Lackfi János fordítása

Charles Van Lerberghe (1861-1907) belga szimbolista költő, író, a századvég irodalmi megújulásának nagy alakja.