CSUPOR

Közzétéve: 2014. 12. 12.
Kategória: Prózák

Két mértani test járt a fejében, bármely pontján tartózkodott is a háznak, a falunak, az országnak, a földgolyónak. Az egyik a hűtőszekrény hideglevegő-tömbje, melyet annyi energia árán tartanak fenn. Télen-nyáron mindig kell lennie egy tércsücsöknek a lakásban, ahol sarkvidéki fagy honol. Az élelmet nem sózzuk, nem füstöljük, nem sütjük le zsírban, befőttjeink és lekvárjaink bepenészednek, savanyított zöldségeink megavasodnak. Ehelyett ott az energiaéhes bádogdoboz, mely furfangos állatetető szerkezet gyanánt adagolja nekünk a tápot.
A másik a bojlerba zárt forró víz hengere. Talán több száz kilométerre járunk, talán csak tíz-tizenkét óra múlva mossuk meg kezünket melegvízben, a forró, kocsonyás test mégis ott várakozik tartályában ugrásra készen, rendszeres időközönként lázasra felfűtve magát a vezetékes gázról.
Enikő, ha belegondol, úgy érzi, szétpattan a feje, akár melegfront idején, mikor a légkör vaspántokkal szorongatja koponyáját. Porcukortornyokként, néma robajjal omlanak össze a bankok, dominó-reakcióval terjed a csőd. Szigeteket áraszt el a cunami, a mentőalakulatok a reptereken toporzékolnak, segíteni nincs mód, keresztbetesz a diplomácia. Tombolnak a hóolvadáskor megáradt folyók, a politikusok tördelik vagy tehetetlenül széttárják karjukat, esetleg a levegőt ököllel püfölve szenvedélyesen szónokolnak, ez is csak a tehetetlenség jele.
Emberi becenevekre hallgató hurrikánok fogócskáznak egymással, dobálják az embereket, mint a rongybabákat, levegőben úszva, focikapusként kapdossák el a házakat és autókat, lecsapják a gólvonalra, mintha rögbit játszanának. Andy, Lucy, Kathy, Rita rosszcsont gyermekekként civódnak fenyveserdőkön és kőgörgetegeken, álmában Enikő az anyukájuk, csitítja, korholja őket, nem hallgatnak rá, Enikő sóhajt, fordul egyet fekhelyén, a franciaágy másik térfelén csak paplant, takarót markol, öleléséből hiányzik a szokásos hegyvonulat. A hegylánc megint ott ül a számítógép előtt, ha nem a munkáját csinálja éppen, akkor is bezárkózik ebbe a négyszögletű börtönbe, filmet néz vagy videóportálokon mazsolázgat. Ijesztő vasjelmezbe bújt figurákra lövöldöz lézerfénnyel, ez pihenteti, megöllek, te csíra, szétcsapom az agyad, sziszegi, akárhány démonnal végez, marad elég, arca elkékül a rá vetülő derengésben, valódi zombi, a férjem egy zombi, susogja Enikő és visszaalszik.
Enikő régebben nem törődött a hírekkel, sosem ismerte gyorsan váltakozó, paprikajancsi frakcióvezetők, sajtóattasék, miniszterek nevét. Idegenkedve kapcsolta ki a híradót, örült, hogy nincs köze ehhez a világhoz, lebukásokhoz és magyarázkodásokhoz, zokniba gyömöszölt kisnyugdíjért feltrancsírozott vénasszonyokhoz, ámokfutó gyorshajtókhoz. Mostanában viszont határozott aggodalommal hallgatja a konyhában a hírrádiót, elsápad az inflációs rátákon és ijedten lesi, pumpálnak-e a nagyhatalmak végre egy kis tőkét az ingadozó bankrendszerbe. Figyel a meteorológiai jelentésekre, gyomorforogva hallgatja a lehallgatási és vesztegetési botrányokat, vett egy autórádiót, és addig nyúzta a férjét, míg az be nem szerelte, nem volt könnyű játszma, de elérte. Autóba ül, de nem szakad félbe a hírfolyam, közeleg Armageddon, a folyók kilépnek medrükből, vizükhöz vér vegyül, az égen hadirepülők füstcsíkjai, a városokon az éjszakára pazarló narancssárgával kivilágított szmog bolyhosodik, a klíma melegszik, gleccserek olvadnak, emelkedik a tenger vízszintje, sosem hallott betegségek terjednek, cifra nevű vegyületek szedik áldozataikat élelmiszerbe keverve, a kínai kórházak tele vannak tejportól mérgezett csecsemőkkel.
A világ kimerülő édesvíztartalékából merített tisztított itallal húzzuk le a fekáliánkat, papírpelenkát termelünk tele mérgező szilikon-szemcsékkel és éghetetlen folyadékkal. Minden új luxusgyermekkel kisebbfajta kikezdhetetlen domb gyűlik össze, Enikő két gyermeke két ilyen dombot termelt, a nagylánynak lassan megjön a vérzése, beszáll a hasonló gondokat okozó intim betét-termelésbe, ezen a téren Enikő évtizedek óta jár magabiztosan előtte, nőgyógyászati kórképei függvényében váltakozó mennyiséggel. Csüngünk a civilizáció emlőin, ki tudja, mikor választ el minket? A kemény vízhez vízlágyító tartályt vettek, abba rendszeresen só kell, de Enikő bőre még így is kicsattog a fürdéstől, hát kencékkel ápolja, igazán nem drágákkal, de ez is rendszeres tétel, nem kellene talán mindenféle tusfürdőkkel roncsolnia a bőrét, de mit csináljon, ha másképp nem érzi magát tisztának. Dobálja ki a szemetesbe a töménytelen mennyiségű csomagolóanyagot, rühelli az ebédmaradékokat, de van, amit nem lehet már megenni. Ezért tartanak kutyát, a kutyának viszont tálka, póráz, kutyatáp kell, a zöldségmaradékot felélő törpenyúlnak alom, szárított alpesi széna, és a ketrece is szét akar esni, a drágábbikat kellett volna venni.
Enikő kinézett egy telket fenn a domboldalban, szalmával kevert sárból csinálnák a szárított téglát, van ott faanyag, jó lenne kézzel ácsolt gerendának, nagy, erős, napbarnított ember válna a zombi-urából, petróleummal világítanának, az áramot a napelemek meg a föld hője szolgáltatná ingyen, a vizet kútból mernék és ciszternából, a vécé tartalmát visszaforgatnák a talajba, humuszból lettünk, humuszt eszünk, humusszá leszünk. Közben ott a felújításra felvett jelzálogkölcsön, bankok markában vannak még vagy húsz évig. A környezetbarát technológiákhoz milliók kellenek, speciális géppel lefúrni az energiát adó magmáig, a napelem pedig sosem termeli meg az előállítására fordított energiát, és mire behozná magát, elöregszik. Ráadásul mihelyt külterületen veszünk telket, az luxusnak minősül, az állam jókora falatot harap ki jóízűen az ő semmi kis pénzükből.
Gondolta, a közelgő vihar előtt még felszalad gyorsan a kutyával a fennsíkra, mire kitör, már lent is lesznek. A többiek elmentek az apósék telkére, neki sikerült kihúznia magát, ami azt illeti, tényleg tanulnia kell az átképzésre, nem vicc ez a szociális munkás-dolog, ő is komolyan veszi. Odafenn koromfekete felhőbálák, színpadias megvilágítás, az elektromosság szinte tapintható a levegőben. Innen kellene fejni az energiát egy önellátó rendszerhez, még a csontja is beleborzong. Hatalmas rohanás lefelé a szilvaszemekként robbanó cseppek záporában, bugyija átázik, cipője tocsog. Barátok integetnek ablakukból, jöjjön be átöltözni, de sokra nem megy vele, a kölcsönruha is átázna, inkább ez a tócsákban csattogó, tébolyult trappolás hazafelé. A kutya előremenekül, parkoló autók alá kushadva várja be őt, hogy ne verje a zápor, van esze. Enikő aztán gyertyafénynél kuporog otthon, áramszünetben, száraz ruhát vett, haja törülközőbe csavarva, nézi az úttesten kavicsosan fortyogó posványt, élvezi, hogy tető van a feje felett, élvezi ezt a dacos függetlenséget elemektől és energiahálózatoktól, kezét a hatalmas csuporra tapasztja, melyben a gáztűzhelyen főtt mézes tea gőzölög.