Didier Blonde: A rendelet
Közzétéve: 2014. 12. 29.
Kategória: Novellák
Az ország súlyos politikai válságon ment keresztül, az új igazságügyminiszter televíziós bemutatkozása azonban még így is meghökkentette az aznap esti tévénézôket. Vajon a félelem késztette a nemzeti párt egykori funkcionáriusát, hogy elvállalja a megbízatást? Mindenki jól tudta, hogy a két elõzõ minisztert gyors egymásutánban meggyilkolták, az egyiket lelõtték, miközben beszállt autójába, hogy visszatérjen nyári rezidenciájára, a másikkal pedig egy születésnapjára kapott, preparált ajándékcsomag végzett. A miniszteri bársonyszék ezután mintegy két hétig üres maradt, mert a neves személyiségek, akiket felkértek e kockázatos posztra, sorban visszakoztak. De az újonnan felbukkant, meglehetõsen kétes múltú férfi – a szeme sarkában található szemölcs idegesítette a tévénézôket –, állta a kihívást. Kemény ember volt. Szinte élvezetét lelte abban, hogy céltáblaként kitegye magát az állandóan fenyegetõ veszélynek – fõképp szembõl mutatkozott, s így atlétai mellkasa könnyû sikerrel kecsegtette merénylõit, hisz még ötven méterrôl, rozsdás revolverrel is nehéz lett volna elvéteni. Ez a bemutatkozás, mi tagadás, kissé demagóg, ám kétségkívül hatásos és a célnak megfelelô fogásnak tûnt.
A miniszter ráadásul tisztán, érthetôen fejezte ki magát, metaforákat nem használt, szavait lehetetlen volt félreértelmezni. A következô néhány órát “történelmi jelentôségûnek” nevezte, s kijelentette, hogy kinevezését megünneplendõ, páratlanul engedékeny intézkedéssel kedveskedik az ország népének: napnyugtától másnap hajnalig mindenkinek joga van teljes büntetlenség mellett megölnie egy kiválasztott személyt.
A híradó és a hétvégére várható általános felmelegedésrôl tudósító idôjárásjelentés után helyszíni közvetítés kezdõdött, mely óráról órára tájékoztatja majd a polgárokat a fejleményekrôl. Szakértõk ültek az élõ telefonvonalak végén, s várták a közönség kérdéseit. Elég volt tárcsázni a telefonszámot, melyet a bemondónõ többször elismételt, s máris megkaphatták a szükséges felvilágosítást.
Adrien Metzle piszmogva fejezte be vacsoráját, melyhez szokás szerint egy csésze kávét is megivott. Apránként, ínyenc módra kortyolgatta a forró folyadékot, de közben le sem vette tekintetét a képernyõrõl. Miután megtörölte a száját, a papírszalvétából kis gombócot sodort.
Adrien Metzle nem volt nehézfejû, ám most szüksége volt egy-két percre, hogy felfogja a hallottakat. Összeszaladtak arcán a ráncok, amint igyekezett elraktározni az információkat kis fejében, a keskeny homlok mögött, melyet most két kezébe fogott. Kis idõ múltán felkelt, s a faliszekrényhez lépett, melyben kulcsra zárva tartotta az ünnepi alkalmakra félretett szeszes italokat.
– Nahát! Nocsak, nocsak!
Még egyre hitetlenkedve egy kis rumot löttyintett a poharába, a fénybe tartva hosszasan szemlélte, mielõtt rászánta volna magát, hogy megkóstolja. Aztán megízlelte, elfintorodott és elégedetten felmordult.
– Hm, lássuk csak, lássuk csak!
Letelepedett egy fotelba, papucsát lábujjhegyérôl a földre ejtette, különös jó érzés fogta el, s nekilátott, hogy alaposan megvizsgálja a kérdést.
Szerencsére nem volt hivatásos gyilkos, azt ugyanis hamar átlátta, hogy a készülõdõ nagytakarítás után e mesterség a kihalás szélére kerülhet, s hogy a szegény marhái huszonnégy órán belül munkanélkülivé válnak. De még csak bosszúvágy sem lakozott benne, s így elég tanácstalan volt, nem tudott mit kezdeni e hirtelen rászakadt szabadsággal. Az újabb jog, mellyel felruházták, egyszerre kötelességnek tûnt fel a szemében, s vajon nem állampolgári minôségétôl fosztaná-e meg magát, ha nem tenne eleget a felszólításnak? Még talán ellenõrzésre is lehet számítani. Ebben az esetben másnap reggel alighanem jelentkezni kell majd a lakóhely szerint illetékes rendõrparancsnokságon a holttesttel mint bizonyítékkal együtt.
Adrien Metzle szánalmas tekintetet vetett a kalickájában alvó kanárira. Gyámoltalanságában éppen azt fontolgatta, hogy felhívja a képernyõn olvasható telefonszámot, mikor meghallotta az elsõ eredményeket. Az imént látott bemondónõ, miután eleget tett kötelezettségének, öngyilkos lett!
– Megértjük némely honfitársunk zavarát, szólt az éjszakai mûsorvezetõ, de állampolgári kötelességérzetükre hivatkozva kérjük, szenteljék magukat nagyobb odaadással miniszterünk szándékának megvalósítására. Reméljük, senkinek sem jut eszébe követni ezt a szánalmas példát…
– Ajaj! – gondolta Adrien Metzle kiegyenesedve karosszékében.
– … Vagy elhagyta volna polgártársainkat a becsület, melynek annyi szép példáját adták a múltban?” – szónokolt a fellelkesült speaker. – Szeretném azt hinni, hogy mindannyian képesek lesznek gondolkodni, és a legnagyobb körültekintéssel kiválasztani a megfelelõ személyt… Gondoljanak közvetlen környezetükre. Keressenek kitartóan. És sok sikert.
– Világos –, gondolta Adrien –, jól mondja, igaza van, lássunk munkához haladéktalanul.
Visszanyerte önuralmát, lehalkította készüléke hangját, hogy ne zavarja a szomszédokat, s töltött egy újabb pohárral. Csak azon bosszankodott, hogy semmi alkalmas célpont nem jutott eszébe. Nem voltak ellenségei, két éve halt meg a felesége.
Adrien Metzle pipára gyújtott, leült, a vacsora maradványait félretolta, fehér papírlapot fektetett a viaszkosvászonra, levette tolla kupakját és várt. Módszeresen kell kutatni, akkor hamarosan összeáll a lehetséges áldozatok listája.
De csak nem támadt semmi ötlete. Fintorogva kortyolgatta az italt, s megint elégedetten felmordult.
– Ejha! Marja az ember torkát, de jót tesz!
Szórakozottan elkezdett geometrikus ábrákat rajzolgatni a papírra, széttépte, elõvett egy másikat, számokat írt rá gondosan, egytôl tízig, emelkedô sorrendben, aztán határozatlanul felemelte a tollát. Habozott. Úgy tûnik, a tíz a megfelelô szám. Se sok, se kevés. Már hogy az ördögbe ne találna tíz nevet! Csak össze kell hogy szedje a gondolatait.
A pillanat elmúlt, de nem hozta meg a kívánt eredményt.
Adrien Metzle felállt, s körbefordult a nappaliban. Egy hajtásra kiitta pohara tartalmát, egészen kimelegedett tôle, majd az órára pillantott: tíz óra. A fenébe! Az már mégiscsak sok, hogy ennyire nem megy!
Aztán egyszercsak, hoppá! Megvan. A notesza! Rávetette magát a vaskos kis fekete füzetre, s lázasan lapozgatni kezdett benne. Pofonegyszerû, a kezében volt a lista, csak válogatni kellett.
Megpillantotta a szabója nevét – na persze, egy zsidó –, akinek tetemes pénzösszeggel tartozott remek háromrészes kék gyapjúszövet öltönye után. Ez a legbiztosabb módja, hogy egyszer s mindenkorra kiegyenlítse a számláját ennél a szörnyû alaknál, aki mindig a karjába csíp, s vicceket mesél, melyeket Adrien nem ért. Nyelve hegyét kinyújtva gondosan lemásolta a nevet: Aron Beckstein. Egy már van!
Adrien tovább nyálazta a regisztert, lassan forgatva a vastag füzet lapjait: Mireille Cara! Aki lehallgatja a telefonjait, s mélyen kigombolt blúzt hord, hogy felizgassa, de amikor õ többet is szeretett volna, nem engedte, hogy benyújon a dekoltázsába. Rossz ringyó! Ez már kettõ!
Rögtön eszébe jutott a fõnöke. Még csak a füzetbe se kellett belelapoznia, az ötlet magától jött, na, hiszen ez már haladás! Kis mitugrász, valóságos törpe, mégis elnéz a feje fölött. Öt éve semmi elõreléptetés, ugyanolyan pitiáner ügyekkel küszködik, s még hajbókoljon is érte… Felírta hát: Melloni úr.
Kezdett belejönni. Kicsiny fejében csak úgy hemzsegtek a nevek, melyeket rögtön papírra is vetett: a fölsõ szomszéd, aki bömbölteti a rádióját és nem hagyja aludni, a házfelügyelõ, aki szándékosan mindig késve adja oda a postáját, a hentes, aki mindig rásózza a mócsingot, egy régi nõje, aki otthagyta az egyik irodai kolléga miatt, ez a kolléga is, meg egy hosszúhajú fiatalember, akivel minden reggel összeütközik a lépcsõházban…
Kapkodott, minden erejét megfeszítve, szünet nélkül rótta a betûket, néhol még rövidített is, hogy idõt nyerjen, írása már korántsem volt olyan kalligrafikus, mint az elején. A lap megtelt nevekkel, némelyeket kétszer is vadul aláhúzott, keze villámgyorsan futott a papíron. Sietségében olyan neveket is lejegyzett, melyeket már elõbb felírt. Másik lapot kellett vennie, majd egy harmadikat, izgatottan fészkelôdött a székén, keresztbetette, majd szétvetette lábát, talpa a szõnyeget borzolta.
– Fuj, ezt is!… Meg ezt a másikat is…
Egy óra elteltével lihegve abbahagyta, kifogyott a tollbetét. Megvárta, míg lecsillapodik, kis szünetet tartott, pipára gyújtott, s elégedetten nézett végig a szétszórt lapokon, melyek némelyike már a földön hevert. Adrien Metzle úgy érezte, újjászületett, léte egyszeriben értelmet nyert. Vége a gyomorfájásnak, a fejgörcsöknek, az ostoba tévémûsoroknak. Ez az este igazán tartalmasan telik!
Úgy érezte, szörnyû hatalmat ruháztak rá, s olyan arckifejezést öltött, amilyen szerinte egy halálos ítéletet kihirdetô törvényszéki bíróhoz illik. Milyen egyszerû az egész! Végre egy miniszter, aki meglátja az igazi problémákat. Ez a demokrácia: rá kell bízni a népre, hogy maga oldja meg a gondjait. Ki tudhatná jobban, milyen igazságtalanságok érték, mint éppen õ, Adrien Metzle?
Kinyújtóztatta lábait, nagyot szívott pipáján, megpróbált karikákat formálni a langyos füstbôl. Nem sikerült.
Pillantása a teleírt lapokra esett. Most már csak választani kell közülük. Egyetlen egyet. Hány és hány áldozatát taszigálta már a falhoz, s most meg kell nekik kegyelmeznie! Milyen kár értük! És hálásak lesznek-e késõbb? Megfogadta, hogy az elítéltek tudomására hozza majd, milyen veszedelembõl menekedtek meg. Na mindegy, Adrien tisztességesen játszik, legyünk csak nagyvonalúak. Ma este ráérzett az irgalmasság örömének ízére is.
Most már csak válogatni kellett.
Bizonyos neveknél ez nem is volt nehéz, minden különösebb sajnálkozás nélkül elhagyta õket, készséggel beismerte, hogy túlságosan lendületbe jött, kissé elragadtatta magát. Ugyanakkor az is biztos, hogy igazságot szolgáltatni csak kérlelhetetlen szigorral lehet.
Új betétet tett a golyóstollába, s elkezdte gyakorolni kegyelmi jogát. Méltóságteljes lassúsággal végezte feladatát, mintha színe elôtt állna a bûnös, várva, hogy lesújt rá az igazság kardja. Aztán halványan elmosolyodott és határozott, geometrikusan vízszintes vonallal kihúzta a nevet.
Mindez sokkal több idejébe került, mint a lista összeállítása, s már hajnali kettô múlt, mikor meglepetten konstatálta, hogy már csak az a két név maradt, melyek legelõször jutottak eszébe: Aron Becksteiné és Melloni úré. Ugyanoda lyukadt ki, ahonnan elindult. Sehogysem tudott választani. Micsoda dilemma!
Reggel öt óra volt már, mikor Adrien Metzle megértette, hogy e két név közül választani lehetetlen. Ha az egyik mellett dönt, egész hátralévõ életében sajnálná, hogy a másikat elvetette. Sorsára hagyta hát e két szerencsétlent abban a reményben, hogy valaki másnak elõbb eszébe jutott végezni velük. Meglehet, már most sem élnek…
De akkor ki legyen az? Körbejárt a lakásban és erõteljeseket szívott a pipáján, hátha az segít. Sétája közben egy pillanatra megtorpant, hogy alaposabban megvakarja a bal füle tövét, s akkor, az este, sõt, egész élete folyamán immár másodszor, Adrien Metzle-nek támadt egy ötlete.
Megragadta a telefonkönyvet. Igen, ezt kell tennie: a véletlenre bízza magát! Behúnyt szemmel találomra végighúzza mutatóujját a címeken, s így az igazság maga jelöli ki a feljegyzendõ nevet. Utána megkeresi az épületet, becsönget, s amint az ajtó kinyílik: bumm, bumm! Egy pillanatra látja majd, miként merevedik meg a rémülettôl az ismeretlen arc, s már készen is vagyunk!
Adrien Metzle elégedett volt magával, a játék szórakoztatóbb, mint hitte, s azt morogta:
– Uram atyám, szép kis história!
Csak az feszélyezte kissé, hogy semmi szükség nem volt elôvigyázatosságra. Nagyon szeretett volna harisnyát húzni a fejére, hogy felismerhetetlenné tegye arcvonásait, vagy cérnakesztyût venni, hogy ne hagyjon ujjlenyomatokat. Bátornak érezte magát.
Mégis ki kellene élvezni a helyzetet. Nem szabad elsietni. Mi lenne, ha a gyilkosság elõtt telefonon bejelentkezne áldozatánál? Ugyan, csak semmi fölösleges kockázat. Nem kellene pár szóval megmagyarázni a dolgot, mielõtt lelõné? Valami bemutatkozásfélére gondol. Nem, nem jó, ezzel felrúgná a játékszabályokat. Ragaszkodni kell a véletlenszerûséghez, hidegen végrehajtani az ítéletet, mint egy bérgyilkos. Ez az: õ most a kormány bérgyilkosa. Viselkedésében is a profikhoz kell igazodnia. Adrien olvasott néhány igen kegyetlen krimit, pontosan tudta hát, hogyan megy végbe az ilyesmi. Néma lesz és hajthatatlan, a tekintete acélos: nincs kegyelem.
A kezét dörzsölgette. Már fél hat: igyekeznie kell. Íróasztala fiókjából elõvette a revolvert, melyet néhány éve vásárolt, mikor annyi betörés fordult elõ a környéken. Megtöltötte, letette az asztalra. Mellé fektette a telefonkönyvet, az elsô kötetet, A-tól E-ig, nehogy még véletlenül a saját nevét válassza ki. Bátornak bátor, de azért meg nem bolondult! Új zoknit vett, gondosan tisztított cipõt, vasalt zakót, s megivott egy utolsó pohár rumot.
Leült az asztalhoz, behúnyt szemmel felütötte a telefonkönyvet, és rábökött: közel hajolt, hogy el tudja olvasni a nevet, a címmel együtt feljegyezte egy papírlapra, s azt revolverestül a zsebébe csúsztatta.
Lekapcsolta dolgozószobájában a villanyt, egy utolsó pillantást vetett a tévékészülékre, majd azt is elzárta, félbeszakítva a bemondó szövegét :
– … már csak egy fél órájuk van hátra, hogy eleget tegyenek rendhagyó küldetésüknek…
Az elõszobában Adrien Metzle ballonkabátot öltött, kalapját megigazította a tükör elôtt, kissé megszorította nyakkendôje csomóját. Már éppen megragadta a kilincset, mikor rövid csöngetés hallatszott. Mérgében, hogy megzavarják, olyan hirtelen nyitott ajtót, hogy megijedni sem maradt ideje. Az ajtórésben még megpillantott egy apró szikrát, de feje és álmai már szét is foszlottak a levegõben.
Lackfi János fordítása