Lackfi János | EGY KUTYA HALÁLA

Csődület állt körül imént, ott lenn a partnál
Valamit a kövön. – Kutya, majdnem kimúlt már!
– Kiáltja pár gyerek, amit most tudni kell.
S láttam, lábuk előtt vén kutya nyúlik el.
És ráfröcsög habos tajtékja tengereknek.
Mondják az asszonyok: – Már három napja szenved,
Szólongathatjuk ám, szemét se nyitja ki.
Mond egy agg: – Tengerész a gazdája neki.
Szól a révkalauz, ablakába kiállva:
– Megdöglik ez, amért urát hiába várja.
Pedig itt a hajó, a kikötőbe ér,
A gazda megjön, ám a kutya már nem él.

Az állat csak feküdt, én megálltam felette
Már vak volt és süket, nem moccant feje, teste,
Húnyt szemmel, mint tetem, az utcán ott hevert.
És mire visszatért gazdája, este lett.
Sietett az öreg, de járását kikezdte
Már a kor, a kutya nevét suttogta csendbe.
Ekkor mély, árnyteli, elcsigázott szemét
Kinyitva a kutya ránéz urára még,
Megcsóválja öreg farkát szegény utolszor,
S már halott.
Fenn a kék bolton mély szurdokokból
Felbukó fáklya ég: a Vénusz. Éjszaka,
Kérdelek: Honnan e csillag? S hol a kutya?

EGY KUTYA HALÁLA

Közzétéve: 2014. 12. 08.

Kategória: Műfordítás