Lackfi János | EGY SZEGÉNY SZERENCSÉTLEN

EGY SZEGÉNY SZERENCSÉTLEN

Xavier de Forneret
EGY SZEGÉNY SZERENCSÉTLEN

Nyűtt, lyukas, ócska
Zsebéből hát kihúzta,
Nézte bánatosan,
És megszemlélte újra,
S így szólt: „Boldogtalan!”

Megfúvogatta
És nedves volt az ajka,
Megrettent balgamód,
A szörnyű gondolatra
Szíve feldobogott.

Reáfolyatta,
Jeges könnyét miatta,
Mely megolvadt legott.
Mint vásáros barakkja,
Szobája oly kopott.

Meggyúrogatta,
Nem lett meleg, mi haszna,
Alig érezte már.
A dér megcsípte sajna,
Környezte fagyhalál.

A légbe tartva
Mint ötletet, latolta,
Mi súlya lehet?
Volt egy darabka drótja,
Azzal mérte meg.

Cserepes ajka
Hozzáért tapogatva.
– Társán a rémület
Úrrá lett, ezt zokogta:
Csókolj meg, ég veled!

Csüngeni hagyta,
Majd mellkasára rakta.
Rosszul felhúzva egy
Óra bent tompa, lanyha
Zörejjel ketyegett.

Megtapogatta:
Hogy a halálnak adja,
Elszánta már magát.
– Lesz mégis egy falatja,
Mit enni legalább.

És kicsavarta,
Törte-facsarta,
Fogta, lerakta,
Széthasogatta,
Megmosogatta,
Tűzbe berakta,
Megpiritotta,
Falta-harapta.

Még mint gyerek, régen tanulta meg:
Ha éhezel, edd meg a félkezed!