FOCI-KATEDRÁLIS
Közzétéve: 2014. 12. 29.
Kategória: CSAK ÚSZÓKNAK! (2012)
Minden focimeccs katedrális. A stadionok mind hóbortosabb építészeti formavilága rá is játszik a hasonlóságra, de most mégsem erre gondolok, hanem a felívelések, fejesek, kapuskirúgások alkotta, levegőből kifaragott, láthatatlan boltozatrendszerre. Átadások átlói, passz-hálók csipkéje, mellre vételek, térden, sarokkal pörgetett labdák forgásgörbéi alakítják ezt a cizellált térszerkezetet. Minden mellékkápolnának megvan a maga szentje (a játékosok kultikus tisztelete is belejátszik a dologba), és hétvégente ezrek hozsannája harsog a fényárban úszó főhajóban. A celebránsok (az egyforma ünnepi öltözetet viselő kétszer tizenegy) maroknyi csapata látványosan különválik a nép hatalmas tömegeitől. Homérosz még azt gondolta, a hexameter rímtelenül is elég cifra, de hát azóta a technológia fejlődött, a nyári futball-világbajnokság eposzából sikerült is begyűjtenem az egyik kommentátor alkotta rímes hexametersort: „Rúgja előre, de nincs ott ember, bár Dani Alves küzd becsülettel”.
Magán-mitológiámban se szeri, se száma a mágikus focipillanatoknak, amelyeket gyerekkorom óta dédelgetek. René Higuita, a bajszos-pulihajú kolumbiai kapus, amint „skorpió módra” kihomorítva, hátracsapott sarokkal messzire kivágja a feje fölül hálóba zúduló löketet. Kapafogú Ronaldinho, aki válogatottbeli kölyökhód és elsőfű nyeretlen létére vagy harminc méterről csavar egy szabadrúgást a dörzsölt Seaman feje felett a kapu túlsó sarkába. Roberto Carlos dinamitsebességgel csaknem kiszalad a pályáról, ám az alapvonalról még becsűri derékszögben, a labda pedig minden geometriát meghazudtolóan kikerüli a kapufát, és hipp-hopp a hálóban táncol. Maradona, aki önmagának passzol, felvágja a lasztit az égbe, és már ott is van alatta, sarkaz és dekáz, majmot csinál az egész (akkor még világszínvonalú) magyar válogatottból. Zidane balettosan átbiciklizik a védők között, akik sokadjára is bekajálják nevezetes forgolódós cselét. Van Nistelrooy, az égimeszelő, akinek lófejét mintha kétfelől összenyomta volna egy liftajtó, és aki estében, a kapunak háttal a bal füléről a jobb vállára csorgatja, majd térdhajlattal teljesen valószínűtlenül átpörgeti a bőrt a gólvonalon. No meg persze Messi, akiről az összes védő tudja, hogy ballábas, és hogy a jobb szélről cselezi befelé magát, ő pedig, pontosan ahogy várják, aprókat alányesegetve becselezi magát a jobb szélről, az összes guvadó szemű védőt egy boglyába tereli, kivárja, amíg a boglyán egy labdányi lyuk képződik, és azon a nyíláson ballal beküldi a nyílegyenes vagy kívánalom szerint ívelt lövést.
Amióta Barcelonából hozatott, eredeti Messi-mezben focizom, varázsütésre természetesen nekem is sokkal jobban megy a játék. Az óriások óriási megoldásainál jobban csak az ég bele az ember tudatába, amit saját maga művelt, mintegy rácáfolva edzetlenségére, amatőr voltára. Talán a foci maga alkotta mindezen csodákat, éppen rajtam keresztül. Pálya széléről égbe fejelt labda, amint a nyújtózó kapus háta mögött zuhan a ficakba. Sarokra csavarodó, elemi erővel eltalált kapáslövés két védő közül. Egy az egyben, szlalomozva „etetem” a kapust, majd a szétnyíló két láb közt bevágom a kötényt. Egy kétméteres medve bodicsekjei közül villámgyorsan kiszabadulva pakolom meg az üresen maradt kiskaput. Persze, a mérleg másik serpenyőjében ott a sok selejtes megoldás, felesleges csel, pontatlan beadás, sehova tartó passz, önzősködés, a szétrúgott bokák meg a kapusként bekapott potyák. Valahogy mégis az átlényegülés villanásai tartanak ki az emlékezetben. A foci misztikum és kész, ott állunk szobortalapzatán bebalzsamozva, örök görög istenek…
ARCRABLÁS, BIZALOMHÍD
avagy röptében az időt
Az arc az ember képesebbik fele. Ezek szerint a hátsónk pedig a képtelenebbik. Mindenesetre Isten-képmásságunk lenyomatát a fejünk homlokzati részén viseljük. Erről ismerszünk meg, erről azonosít be a mord rendőr és ránk váró kedvesünk, ennek másolatát hordozzák ikon gyanánt tárcájukban szüleink, amíg fel nem növünk végképp. Van, akit arcról ismerünk csak, a nevét se tudjuk. Van, akinek arca véletlenül kísértetiesen hasonlít valaki máséra, ilyen tréfákat űz velünk a természet. Mondják, a föld valamely pontján mindegyikünknek él tökéletes hasonmása, csak nem biztos, hogy találkozunk vele. Mindenesetre néha hajdani kedvesünk tekint ránk egy csavargó arcából, rég halott nagyanyánk vásárol előttünk a boltban, egykori osztálytársunkra ismerünk rá egy gyerekarcban.
Van, akinek az arca nem véletlenül hasonlít kísértetiesen valaki máséra – ilyen tréfákat űz (és nem csak az ikrekkel) a genetika. Arcunk apánk, anyánk vagy nagyapánk, nagyanyánk ábrázatának ismétlése, arcunk gyermekeink képén ismétlődik meg. Hiszen a természet nem dob el arcmintát, a magvaszakadásig alakít egy-egy családjellegen, formázza, új és új változatokban próbálja ki. Tréfás véletlenszerűségek a vérvonalban is felbukkannak: némelyikünk úgy érzi, tévedésből született bele családjába, elcserélt vagy örökbefogadott gyerek, hiszen sehol egy rokon vonás, egy ismerős szeglet. Mígnem valamelyik padlásról előkerül egy archív felvétel, melyről olyan valaki bámul elfogódottan, aki a rokontalan lélek tökéletes mása. Lehet nagy-nagynéni, unokatestvérek felmenője, olyan személy, akinek nevét a privát legendáriumban egy-egy anekdota őrzi vagy az se már. Várjál csak, angyalom, nem ez volt az az Etus néni, aki elsózta a szilvalekvárt? Akit megkergetett a disznó, ő meg kísértetnek hitte? Aki hóban mosdatta a gyerekeket, és akivel annyit kacagtunk? Vagy akinek odaveszett a férje a háborúban, és sosem mosolygott? A történetek vándorolnak, az arc talányosan mozdulatlan.
A csecsemő az első időkben hozzá rendszeresen közel hajló arc alapján alakítja ki gyermeki kötődését. A gyerek rajzol, örök sláger a pont-pont-vesszőcske. A kamasz önkeresésében kimeríthetetlen forrás a tükörkép, minden szögből szemügyre veszi magát, néha színészesen markánsnak, többnyire azonban reménytelenül csúnyának látja vizsgálódása tárgyát. Ennek a fürkészésnek mai formája az úgynevezett „egózás” – mobiljával a kézben számtalan serdülő szemez a fürdőszobatükörrel, a születő pillanatfelvételeket pedig az interneten megosztja felebarátaival. És amint a szülők kezdtek kétségbeesni, hogy számítógépre tapadó gyermekük elveszti az arcát, a homo informaticusból előbújt a társas lény, létrehozván a Facebook, vagyis az Arckönyv világméretű közösségi hálózatát, ahol mindenkinek saját ábrázata a cégére. Afféle virtuális kispad ez, amelyre portája (avagy portálja) előtt kitelepszik az ember, és minden arra járót megszólítva megtaglalgat időjárást, tudható és vélt pletykákat, egészségi állapotot. Bejelöljük magunkat mások fotóin, bejelölünk másokat a saját fotóinkon, forgatjuk arcunkat ezerféle verzióban, báli puccparádéban és hagymavágás közben, csókos pillanatban és mosott részegen, diplomával a kézben és csillivilli autó előtt pózolva, kisminkelve és izzadtan, hosszú hajjal és kopaszon, szőkén és vörösen, strandon és hókucsmában, kutyával és gyerekkel, hegyekkel és tavakkal, ejtőernyővel és röplabdával. A képek sokfélesége közötti összekötő kapocs, az abszolút védjegy, az arc, amely én vagyok. A cégem én vagyok. Én vagyok a cég arca. Ezt azok a profilok bizonyítják a legjobban, amelyeken kamu arcok, sztárok, rajzfilmfigurák, egyebek mögé rejtőzik a bujkáló vagy csekély önbecsülésű cyberbetyár. Elveszti az arcát, arcprotézist hoz létre. És persze az arctalanok ellentéteképpen mai szóval ott a sok nagy arc, az arcoskodók, akiknek az élete nyitott könyv, belegázolhatunk utcai cipővel vagy sáros gumicsizmával is. Azt hiszem, egyetlen szuperhatalom sem álmodhatott pontosabb és kiterjedtebb nyilvántartást magának, mint amit az ember társaság utáni szomjában önként és dalolva létrehozott.