FRISSEN KIOLVASZTOTT MIRELIT ANGYALHÚS, FILÉZVE

Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Kritikák

Aki olvasott már szemérmetlenül lelkendező kritikát (vagy esetleg írt is ilyet), pontosan tudja: a lelkes kritikus nem fukarkodik az idézetekkel. Könnyen idézhető művek esetében különösen erős a csábítás – ezért hát a recenzensnek ezúttal minden önfegyelmére szüksége volt, hogy ne hosszas idézetekkel kezdje, folytassa majd fejezze be Lackfi János Halottnéző című regényéről szóló írását.
A regényben egy tizenéves fiú hangját halljuk valahonnan a nyolcvanas évek elejéről: családjáról, iskolai és iskolán kívüli életéről, szerelmeiről, az őt körülvevő furcsa felnőttekről, vidámsággal és szorongással teli kamaszéveiről beszél – ám kisvártatva világossá válik számunkra, hogy az elbeszélői alaphelyzet meglehetősen bonyolult: hol az eseményeket közvetlenül a megtörténtük után elmesélő kamasz fiú, hol pedig az eseményeket utólag felidéző (és a felidézés folyamatát olykor irányítani képtelen) felnőtt férfi perspektívája dominál. Ráadásul a perspektívaváltás általában mondaton belül megy végbe: az ilyen vagy olyan nénikről vagy bácsikról és a vezetéknevükön szólított fiúkról vagy lányokról fecsegő elbeszélő egyszer csak valami olyat mond, ami a tizenkét-tizenhárom éves Jancsi világán belül értelmezhetetlen – vagy ha nem is értelmezhetetlen, legalábbis nem illeszkedik a fiú nyelvi-elbeszélői világához. A kiskamaszok nyelvhasználatát és történetmesélési technikáit rendkívül élvezetesen imitáló, hangsúlyozottan élőbeszédszerű szövegben váratlanul fantasztikus, groteszk költői képek bomlanak ki. Mi több, Jancsi előszeretettel adja át a szót másoknak: a lokalizálhatatlan elbeszélő gondolatmozgását követve időnként egy-egy (feltehetőleg nem létező) ifjúsági kalandregény, szovjet háborús regény, indiánregény vagy romantikus történelmi regény fejezeteinek kellős közepén találjuk magunkat; máskor viszont a kisfiút körülvevő különös felnőttek ragadják magukhoz a szót (gondoljunk csak Szepi bácsi Parti Nagy Lajos-novellákat idéző remek monológjára az első fejezet végén). Sőt az elbeszélő időnként úgy tesz, mintha egyenesen korábbi saját magát hagyná beszélni: a tizenhárom fejezetből álló regény hatodik fejezete Jancsi három levelét tartalmazza, a tizedik fejezetben viszont belepillanthatunk a fiú naplójába – igaz, a levelek beszélője elárulja, hogy soha meg nem írt és el nem küldött (német, francia és magyar nyelvű) levelekről van szó.
Ha létezik letehetetlen olvasmány, a Halottnéző valószínűleg ilyen: a rövid fejezetek szinte kivétel nélkül ellenállhatatlanul mulatságosak, az elbeszélői pozíció szándékolt tisztázatlansága, a perspektívák és nyelvi szólamok váltogatása jóleső izgalmat okoz az olvasónak – ám mindez még önmagában talán egyetlen kritikust sem ösztönözne szemérmetlen lelkendezésre. A Halottnéző minden látszat ellenére aparegény, vagy legalábbis az apa hiányának regénye: minden részlet az elbeszélő apjának a kötet utolsó oldalain bekövetkező öngyilkossága felé mutat (a regény utolsó szava: „apám”). Nem hiába emlegeti Jancsi oly sokszor, hogy a környékbeli lányoknak általában nincs apukájuk; nem véletlen, hogy a családi boldogság emblematikus jelenete egy nagy családi veszekedés leírása (amikor is az apa elkeseredésében öngyilkossággal fenyegetőzik) – és nem hiába esik oly sok szó közvetve vagy közvetlenül az identitásról, önmagunk „felépítéséről”, „megcsinálásáról”. A tizenkét-tizenhárom éves Jancsi nyelvi világának újrateremtése, illetve az emlékek felidézésének folyamata egyetlen célt szolgál: feldolgozni a kamaszkori traumatikus élményt. És hát a késői Kádár-rendszer mindennapjairól szóló mulatságos fejezetek jelentése alaposan megváltozik, amikor felismerjük, hogy az apa ennek a rendszernek az áldozata (vagy legalábbis annak vallja magát, szinte ahányszor csak megszólal a regényben) – és az utolsó fejezet felől újraolvasva a szöveget a fiú kívülállása is más fényben tűnik fel: Jancsi ugyanazzal a gesztussal utasítja el a bárgyú kommunista retorikát, mint a Szabad Európa Rádió, illetve az apja politikai tirádáit. A Halottnéző utolsó oldalain véget ér az elbeszélő gyermekkora: értelmét veszti a szorongás, amely korábban betöltötte a kisfiú mindennapjait, hiszen a regényben többször felbukkanó titokzatos Kalapos Emberről kiderül, hogy egyszerű vándorköszörűs – ám a Kalapos Ember és az apa együtt hagyja el a gyerekkor világát, amely immár nem a gyerekkor világa többé.
Lackfi János remek regényét tehát legalább kétszer érdemes elolvasni: először önmagukban is megálló mondatokból felépülő önmagukban is megálló elbeszélések füzéreként; másodszor pontosan megszerkesztett, izgalmasan összetett regényként. Természetesen a második olvasás során is ugyanazokkal a mondatokkal találkozunk, mint amelyekkel először találkoztunk, és másodjára is ugyanolyan kedvet érzünk arra, hogy idézzük őket – ám ekkor már azt is tudjuk: félrevezetnénk a többi olvasót, ha kizárólag idézetekkel töltenénk meg a (mégoly lelkendező) kritikánkat. (Egyet azért megpróbálhatunk becsempészni a címbe.)

Élet és Irodalom, 2007 június 1.