“GYEREKEKEN TESZTELVE”
Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Interjúk
Lackfi Jánossal Györe Gabriella beszélgetett
– Magyar-francia szakot végeztél, az ELTE magyar irodalomtörténeti bölcsészdoktor-iskoláján Nyugat-kutatással foglalkoztál, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Francia Tanszékén oktatsz 19. század francia költészetet, valamint 1945 utáni magyar irodalmat és fiatal magyar irodalmat a magyar tanszéken. Tudható az is, hogy nagy családod van. Az idei Könyvhétre két könyved jelent meg. Mikor, hogyan szorítasz időt az írásra?
– Szerencsés ember vagyok, mert hogy az irodalomból élek. Na, persze nem olyan egyszerűen, hogy leülök, írok, aztán mire felállok az asztaltól, valaki ellenszolgáltatásként már a számlámra is utalt egy nagyobb összeget. Ez túl szép lenne. Viszont némely volt évfolyamtársam életéhez képest, akik valamely multi cég tolmácsaként vagy kádereként holtfáradtan dőlnek este az ágyba, miután egész nap csak a mások ötletei, beszéde, sokszor piszlicsáré ügyei „jártak keresztül rajtuk”, nos, ehhez képest boldog ember vagyok, hiszen az Irodalom és Vidéke MGTSZ tart el engem és családomat. Akár kritikát, akár mesét, akár verset, akár prózát, akár drámát írok, akár fordítok, akár tanítok, minden az irodalommal áll kapcsolatban. Igaz persze, hogy jövedelmem közelébe sem ér azokénak, akik a gazdasági szférát választották. Igaz az is, hogy aki nemzedéktársaim közül vállalkozásba fogott, az tizenöt év alatt tisztes szintre jutott, míg én maradtam ég s föld között, a bizonytalan tanügyi széljárásnak kitéve libegő egyetemi káder. Más viszont esetleg bebukta a vállalkozását, míg én valamelyes „kapcsolati tőkét” mégiscsak felhalmoztam, vannak olvasóim, nem pofátlanság azt gondolni, hogy nevemnek létezik bizonyos imaginárius árfolyama. És minél több a feladat, minél nagyobb a család, annál többet kell dolgozni. És minél többet dolgozik az ember, annál kevesebb figyelem jut a családra, következésképp annál inkább feléjük kell fordulni. Ha pedig feléjük fordul az ember, megint ezernyi témája van az íráshoz, emberi viszonylatok variációit látja gyermekeiben, a falujában, a körülötte élőkben. És így tovább, a körforgás örök. Élet és irodalom így táplálgatja egymást, egy áramkörben.
– Költőként ismert meg a közönség először, most egy gyermekkönyv és egy regény jelent meg tőled, különböző kiadóknál. Mi alapján választasz kiadót?
– A Kövér Lajos-kötetet Besze Barbara kedves kérésére vittem a General Presshez, és eddig nagyon elégedett vagyok, szép könyvet csináltak. A Noran kiadóval pedig egyre jobb hosszú távú kapcsolatunk kezd kialakulni, tele vagyunk tervekkel. Itt jelenik majd meg például folytatása korábbi, Bögre család című gyerekvers-kötetemnek is, mely voltaképpen családi életünk krónikája, verses kalandregénye.
– A Kövér Lajos színre lép történetében egy súlyemelő-egyesület megalakulásáról, egy súlyemelő-világbajnokságról és a barátság erejéről kaphat képet az olvasó, a mesét kiegészítő illusztrációk segítségével is erősítve a hatást. Te találtál rá az illusztrátorodra, vagy a General Press Kiadó hozott össze benneteket?
– Illusztrátor-ügyben komoly gondban voltam. Könyvesboltokba jártam, rengeteg kötetet forgattam át, de csak nem találtam rá az igazira. Aztán egyszer feleségem Gödöllőn járt, egy iparművészeti pályázat anyagának kiállításán, és mikor hazajött, mondta: megvan, aki nekem kell. Az illető neve Molnár Jacqueline, ám az interneten főként Spanyolországban megjelent kötetek kapcsán szerepelt a neve. Aztán kiderült, hogy Jacqueline animációs filmesként kezdte, és egyik jóbarátunk évfolyamtársa volt az Iparművészetin. Mikor megvolt a kapcsolat, megérkeztek az első próbaillusztrációk, és velem madarat lehetett volna fogatni (végül nem fogtam). Aki belepislant a könyvbe, rögtön megérti, miért. Jacqueline egészen különleges technikával fest újságpapírra, több rétegben, ettől a színeknek elképesztő mélysége lesz, s az egyes rétegeken aztán ráadásul átdereng az újságbetűk ritmusa. A formákat ollóval vágja ki, és ez az olló éppoly virtuózan cikáz, mint a legfürgébb toll vagy ceruza. Az ormótlanságukban is bájos figurák hihetetlenül ötletesen jelennek meg sorra a papíron. No, nem részletezem azt, ami leírhatatlan: ahogy haladtam előre a történetben, annak tere elképesztően tágult, visszhangosodott, benépesült az érkező illusztrációk nyomán. Csak úgy sistergett az e-mail, hozta-vitte a képeket, szövegeket lelkes kommentárjaimat. Fantasztikus jó együtt-alkotási folyamat volt. Jacqueline éppen Ábel fiával volt állapotos, így a könyv és a kicsi benső növekedése szinte párhuzamosan zajlott. Most, hogy mindketten megszülettek, egyik szebb és elevenebb, mint a másik…
– Saját gyermekeid hallhatták először a mesét?
– Igen, nyugodtan ki lehetne írni a borítóra, hogy TESTED ON CHILDREN. Sorban olvastam a fejezeteket, kikértem öt gyermekem véleményét, és örültem, hogy a hatévestől a tizenötévesig mindenki „vette a lapot”, a poénokat, izgult a fordulatokon. Az utolsó fejezeteket Galyatetőn írtam, ahol családommal teleltünk. Este felolvastam az aznap készült fejezetet, aztán elköszöntem a gyerekektől, mondvám, aludjanak, mert különben nem tudok írni, szegény Kövér Lajos meg ott áll a másik szobában, egy cérnagombolyaggal a kezében, és nem is tudja, hová vezet a fonal, mert a másik vége csak a fejemben van még meg. Mikor éjszaka az írás szüneteben zakatoló fejjel kimentem a kertbe, óriás erdei fenyők mormogtak, félelmetes, emberfeletti hangulatuk és méretük volt, s közben agyamban is éppen ilyen hatalmas, emberléptékűnél nagyobb figurák, erős vagy kövér emberek, súlyemelők jártak-keltek. Később kiderült – különös egybeesés – hogy az illusztrátor, Jacqueline gyerekkora minden nyarát Galyatetőn töltötte. Egy másik érdekesség a könyv kapcsán, hogy szerepel benne egy Felle Kálmán nevű kőművesmester, akinek nagyapját azért nevezték el így, mert majomfürgeséggel mászott fel-le az állványokon. A kötetet bemutató Békés Pál mesélte, hogy ezen rendkívül jól mulatott, neki ugyanis volt egy éppen Felle Kálmán nevezetű osztálytársa. Ráadásul maga Békés Pál Zuglóban, a Kövér Lajos utca tájékán gyerekeskedett. Egyébként mi is éltünk ott három évet, innen a regény ötlete: gyerekeimnek óvódába-iskolába menet meséltem erről a kitalált figuráról.
– Számos apró ötlettel teszed izgalmassá a mesét, ilyen a LEPOKE betűszó is – melyről nem szeretném lelebbenteni a titok fátylát – s egy-két szerzői kiszólás, amikor feladatot adsz az olvasóknak. Úgy találod, hogy ez a korábbi századokban divatos prózapoétikai eszköz ma már inkább a gyerekeknek szóló művekben érheti el a korábban tőle megkívánt hatást?
– Az olvasónak adott feladatok valóban nagyon régi írói fogások, viszont ma reneszánszukat élik, hiszen nagyon sokan „kacsintanak” ki történetükből az olvasóra: „hahó, ez csak fikció, amelyet én éppen írok, te pedig olvasol”. Vagyis egy korszerűvé vált régi-régi trükkel állunk szemben. Lázár Ervin, aki e könyv íródása közben halt meg, aki Bögre család című kötetemet bemutatta, ennek a meseregénynek pedig titkos címzettje, gyakran integetett így ki meséiből. Móser Zoltán fotóművész barátom mesélte, hogy mikor utoljára jártak felolvasáson Lázár Ervinnel, az író éjjel, szállása ablakánál állva egy fehér foltot vett észre: egy kiöregedett fehér ló volt az, nem akarták vágóhídra küldeni, hagyták inkább, halála előtt hadd szaladgáljon még egy kicsit. Lázár Ervin felsóhajtott: bárcsak neki is kijuthatna még egy ilyen kis szabadság. Miután ezt az anekdotát olvastam, befelé indultam vonattal Pestre, s akkor tűnt fel, hogy a sínek mellett mindenhol fehér lovak legelésznek kikötve. Természetesen ezek a lovak is bekerültek a könyvbe. Amely amúgy a Kövér Lajos utcában játszódik, szól egy súlyemelő világbajnokságról, egy svihák amerikairól, aki miatt hőseink elszegényednek, Kenibenideniről, a három egyforma menedzserről, egy szomorú portásról, egy csomó színes zokniról és állványról leesett kőművesekről is.
– A kötet címe azt sejteti, lesz folytatás is. Készül már a következő Kövér Lajos-történet? Egész sorozatot tervezel, tehát Kövér Lajos személyében a szintén több köteten át követhető élettörténetű Pöttyös Panni utódját köszönhetik a gyerekolvasók?
– Én azért Pöttyös Panni helyett szívesebben idézném Harisnyás Pippit vagy Csutakot… A groteszk humor ugyanis a regény fő szervezőereje, a nagy böhöm erős, szőrös, izzadt emberek gyerekesen viselkednek, lelkesednek, okoskodnak, butáskodnak, s ebből elég fura dolgok sülnek ki. Lajosból, már csak testi terjedelme okán is több telik ki, mint egyetlen történet. Hogy pontosan mennyi, azt még nem tudom, nem bocsátkoznék jóslatokba, és nem is kívánom halálomig nyúzni a sztorit, de a Kövér Lajos aranykeze című folytatás már érlelődik, a csontváza megvan, és egyre több szereplő „jelentkezik be” az új utazásra.
– A másik most megjelent köteted egy regény, a Halottnéző. A Norannál megjelent kötet borítóját egy gyerekkori rajzod, önarcképed díszíti. A fülszöveget Dragomán György írta, aki úgy fogalmaz, “a regény gyermekien pontos érzékeléssel idézi fel a napközizős-iskolaköpenyes gyerekkor kedélyességében is nyomasztó légkörét, és körben úgy bontja ki és építi újjá ezt a misztikusan szorongásos legendáriumot, hogy szinte-szinte a sajátomnak érzem.” Mikor írni kezdted a regényt, regénynek indult-e? Mi inspirált rá, hogy megírd a magad gyermekkori legendáriumát, s fő célod a „kedélyességben is nyomasztó légkör” érzékeltetése volt-e?
– Gyuri látlelete pontos, a kedélyesen nyomasztó és a nyomasztóan kedélyes egyszerre jelenik meg a könyvben. Gyerekkorom regénye ez, és persze mégsem az, legalább a felét, mint minden valamire való író, hozzáhazudtam ugyanis a valóban megtörténtekhez. A regény novellaciklus-szerű, és egyes darabjai valóban külön-külön is megállnak a lábukon, meg is jelentek így, szétdarabolva, de mindemellett regényt akartam írni, és úgy érzem, sikerült is. A központi szál, a rejtélyes, démonikus „kalapos ember” utáni nyomozás végigvonul a köteten, és eggyé fűzi az epizódokat. A címben foglalt halott-motívum is összetartó elem: bár a könyv alapvetően vidám szöveg, tele van képzelt és valós, olvasott, látott és álmodott hullákkal. Többek között Brezsnyev, Szolimán, néhány bennszülött, pár nagymama, egy kakas, két kutya, több macska teteme jelenik itt meg. Legalább húsz halott lényt számoltam össze utólag, és a legfőbb, talán képzelt, talán valós halált még el sem árultam, nehogy „lelőjem” a csattanót.
– A fejezetek gyermek-elbeszélője időről-időre egy-egy pontnál más dimenzióba, leírásba fordítja át a történetszálat, más, olvasmányélményeit megidéző mesébe kezd, a gyermeki fantázia leképezéseképpen. Előre elhatározott koncepció vagy hirtelen jött, később szövegszerkezeti elemmé váló ötlet hatására alakult ez a meg-megszakadó, történeteken átlépő stíluselem?
– Írás közben jött az ötlet, de eredete tulajdonképpen eléggé evidens. Mint minden gyerek, aki olvasni szeret, erősen benne éltem olvasmányaimban, a világ körbevett ugyan, de egy-egy tudati villanás révén máris kipottyantam belőle, egy másik „elbeszélés” világába: hol az orosz Honvédő Háború, hol egy romantika korabeli francia kikötő, hol egy középkori angol boszorkányégetés színterén találtam magam. Ugyanígy a Pickwick-klub szereplőit egyes rokonokkal, ismerősökkel azonosítottam, legfeljebb bajuszt ragasztottam nekik. Aronson, Kastner, Zoscsenkó vagy Katajev ötletelő, szervezkedő, komolykodó gyerekhősei pedig mi voltunk, társaim és magam. Megtanultam, hogy a könyv élet, az élet pedig színjáték. Banális megállapítások, de egy gyereknek nagy felfedezés. Ezt próbáltam érzékeltetni e talán nem szokványos írói trükkel. Meg persze azt is, hogy szorongásain, kudarcain a gyerek úgy diadalmaskodik, hogy nagyszerű hősök bőrébe bújik, elképzeli magát mint Ivanhoe-t, mint Tarzant vagy mint Supermant. És elégtételt vesz a világon, megver mindenkit, aki bántotta, szerelmét elrabolva boldoggá teszi magát… Persze a kisemberek, melósok, nyugdíjasok, munkásőrök, tangóharmonikázó grófok élete éppoly romantikus e gyereknek, mint a kitalált héroszoké. Felnőtt író és egykori gyerek-én így válik eggyé az alakoskodásban, mások maskaráját ölti fel, hogy önmagáról szóljon.
– “Ceruzabél se lettem volna, töksötétben várni, hogy világra hozzanak belőlem egy darabkát, töredezni, ha hánynak-vetnek, s talán már ott, bent pontosan tudni, hogy hasznavehetetlenül összetörtek, s ez előbb-utóbb ki fog derülni”. Mintha egy generáció vagy egy-két évtized embereiről is szólna az elbeszélő megjegyzése a fa tolltartóra vonatkozó visszaemlékezésben. Hogyan látod s hogyan láttatod a gyerekkor évtizedének kádári világát? Milyen képed volt róla akkor s mennyiben módosult ez írásig, illetve írás közben?
– Nagyon jó érzés volt visszacsobbanni a gyerekkorba, érezni színét-szagát-állagát, visszaálmodni, még ha pontatlanul, szándékosan pontatlanul is, az akkori világot. Nem nosztalgia ez abban az értelemben, hogy mint a legtöbben, én sem kívánom vissza azt a rendszert, még ha gyereknek lenni jó is volt benne. Persze gyereknek lenni általában, rendszerfüggetlenül jó, még ha egy gyerek ezt nem is mindig gondolja így. A gyerek felnőtt szeretne lenni, a felnőtt gyerek. Szó lehet viszont nosztalgiáról abban az értelemben, hogy ez a világ, ez a tudássziget szertefoszlott, bennünk, ama bizonyos rendszerzáró generáció tagjaiban létezik utoljára. Diákjaim már nem tudják, hogy a csasztuska mozgalmi bökvers, az igyi szudá baljós parancsszó, és a nyezasto is jelent valamit. El kell magyarázni mindebből, amit lehet, mert minden történelmi szituáció, a határhelyzetek meg különösen, meg nem ismétlődő valóságok. Ezt az ember úgy is tovább adhatja, ha például regényt ír róla.
– Tervezel-e újabb regényt, esetleg dolgozol is már rajta?
– Tervezek is, dolgozom is rajta, sokszereplős és többnarrátoros, mai falusi történet lesz, egyelőre annyit árulok el, hogy a kisközösség életét egy baleset kavarja fel. Egyre több szereplőt és anyagot dolgozok bele szép fokozatosan, ijesztő és örömteli, ahogy szemem láttára terebélyesedik ez a mammutcsontváz. Dragomán Gyuri, feleségemen kívül az egyetlen ember, akinek elmeséltem körülbelül a történetet, legalább három-négyszáz oldalra saccolja a könyvet. Vagyis pár év munka még lesz vele, ahogy a Halottnéző ötletcsíráit is majd’ tíz éve hordoztam magamban.
– Francia, francia nyelvű belga, svájci és kanadai, valamint nyersfordítások alapján időnként a holland, a szlovén, a portugál, a német, az izraeli irodalom köréből közölsz műfordításokat. A Nagyvilág szerkesztője vagy, számos műfordításköteten túl. Tagja vagy a Műfordítók Egyesületének is. Jelenleg milyen fordításokon dolgozol?
– Jean-Luc Outers belga regényíró elképesztő EU-regényét fordítottam a legutóbb: börleszk történet ez egy brüsszeli irodaházból, szerelemmel, kalanddal, halállal, és sok-sok mulatságos és komoly eszmefuttatással spékelve. A nyár regényfordítása pedig Francois Emmanuel A mélabús gyilkosa lesz, ál-krimi egy túlságosan nagyszabású bűnügybe keveredő, divatjamúlt kisemberrel a főszerepben. És télen napvilágot lát a Norannál A féltékeny hentes balladája címmel hatvan huszadik századi francia költő verseiből összeállított egyszemélyes antológiám is, melynek anyagárt magam fordítottam és jegyzeteltem az elmúlt tíz évben, és amelynek munkálatai közben a Centre National du Livre ösztöndíját élvezhettem.
– Költőként indultál, a dokk.hu és a Nizzai kavics-díj alapítója vagy. Milyennek látod a fiatal költőgenerációk munkáit, kik azok, akiktől még sokat vársz?
– Remek nemzedék, elképesztő műveltséggel, szakmai tudással, és ami az irodalomban sem törvényszerű, rengeteg nagyon szimpatikus emberi arcéllel. Finy Petra, Dunajcsik Mátyás, Ijjas Tamás, vagy éppen Szolcsányi Ákos, akivel együtt olvasunk fel június 7-én, csütörtökön, a Közértben, mind-mind más, izgalmas hangot, színt képviselnek.