HALMAI TAMÁS – JUGOSZLÁV INDIÁN
Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Kritikák
Brezsnyev halála. Fantomas. Menő Manó. Simson motorkerékpár és Szokol rádió. Munkásőrök. Iskolaköpeny és mozgalmi dalok. KISZ és Kacsatánc. „Blekkendekker”. Gombóc Artúr. Petrocelli. „Jugoszláv indián” (a keleti westernben). Depresszió, alkoholizmus, csonka családok. Wartburg, Kék fény, Szabad Európa Rádió, autókártya és bélyeggyűjtés, őrsök, majális, gombfoci és vetkőzős toll, párttitkárok és párttitkár-feleség igazgatónők, mecsboksz, kínai radír, Charles Bronson, Starsky és Hutch, „Onídün”, krétacsikorgás, iskolai farsang és családi nyaralás… Ha Lackfi János semmi egyebet nem tett volna, mint hogy összegyűjti és elősorolja a nyolcvanas évek e jellegzetes kellékeit, jelenségeit és szereplőit – már nem lett volna hiábavaló a fáradozása. De a Halottnéző című regény ennél, a késő Kádár-kor aprólékos fölidézésénél jóval többet tartogat az olvasó számára; esztétikai összetettsége jóval bonyolultabb alkotásként engedi csak definiálni.
A korfestés szubjektív hitele tehát csak az egyik tényező, amelyből a mű a jelentőségét nyeri. Ugyanennyire lényeges az a prózapoétikai fogás, amely a narrációs technika árnyalatosságát eredményezi: a szövegben (központozással nem jelölt módon akár egy mondaton belül is) kiszámíthatatlanul váltják egymást az elbeszélői szólamok, nézőpontok, nyelvek és attitűdök. A gyermektől (mint elbeszélő-főhőstől) hol a felnőtt én veszi át a szót, hol pedig egyes szereplők megszólalásai folytatják az általa (általuk) megkezdetteket. Ezzel együtt keverednek különböző szövegek, műfajok, nyelvek, illetőleg – ez ilyenkor alkalmasint óhatatlan – a legszélsőségesebb esztétikai minőségek (a tragikustól a groteszken át a komikusig). Az alanyi elbeszélésbe napló- és levélrészletek ékelődnek, s mindezt fiktív regényekből vett szövegrészek tetézik. E különnemű szépirodalmi regisztereknek, valamint a korszak szlengjének, diáknyelvének és provinciális ideológiai diskurzusának együttes jelenléte, azaz a különböző nyelvjátékok ütköztetése a közvetlen, nyílt kritikánál erőteljesebben mutat rá a szocializmusnak nevezett berendezkedés önfelszámoló visszásságaira. Úgy is fogalmazhatnánk: Lackfi János regénye a hetvenes-nyolcvanas években oly divatos ifjúsági regények által megrajzolt világot rajzolja át. A kontúrok élesebbek, az összefüggések homályosabbak nála. Precíz esztétikai konstrukció ad itt számot a megidézett időszak (mindmáig) áttekinthetetlenül zavaros viszonyairól. És: a viszonyok, összefüggések, értés- és önértésmódok zavarairól – általában; kortól és helytől függetlenül… Mindezt a kitartott nyelvi intenzitás erejével; a motivikus megalkotottság magas szintjén (elsősorban a „Kalapos Ember” föl-fölbukkanó figurájára gondolunk); a lélektani vagy tudatregények igényességével; a család- és a fejlődésregény műfajjegyeit is játékba hozva; s a zárlatban tragikus főhőssé emelt apa alakján keresztül az ún. apa-regények újabb kori változatait is fölidézőn.
Az egyik legjellemzőbb – és nyelvileg is legemlékezetesebb – szöveghelyet az első fejezet zárlata kínálja. A vízszerelő monológja emblematikus eréllyel juttatja szóhoz a nyilvános beszédben különben részt nem vevő (s abból nem is részesülő) „kisembert” – akinek szavai egyszerre riasztanak a látószög szűkösségével s keltenek részvétet az önmeghatározó igyekezet általános esendősége okán: „Ná, végeztünk, aggy egy kis kóvászos úborkát, őcsi, bíztos van a hűtőbe, hű, de jó rópogós, túdod, este is ez a legjobb, van, amit nem túd az asszony, de főzni ígen, hozza a pőrköltet a rezgő galuskával, harapom mellé az úborkát, íszom a póhár sőröm, ná, mondom, Szepi, mégis neked van a legjobb dólgod a vílágon, egye penész a sok napközbeni szarakodást! Ott lakok, túdod, a Flóriánnál, a panelba, egy mese az egész, kíül az ember a balkonára, és az a győnyörű, vílágító sok kócsi, ahogy őzönlenek a sőtétben, és már égnek az ősszes panelban a víllanyok, mint valami ékszer az egész, fólyékony arany, ahogy áramlik. És elgondolni, hogy míndegyik kís kócsiban ótt ül egy ilyen ípse, kíköpött mínt én, azt kóslat a dólgai útán, mínt egy hangya, vagy megy haza az asszonyhoz meg skúbizni a tévét, én meg itt nézem őket, és hógy az ablakok mőgött is ótt áll százezer ílyen kis pasas, kísember, melósember, és nézi a sőrével a kezében ezt az egészet vagy a meccset nézi vagy az anyut dőgönyözi, és akkor nekem elmehetnek a francba a Tátrával meg a Fátrával meg a Lomnici csúccsal, amikre fől kell menni, hogy lejöhessünk róluk, mert ez az én Niagara vízesésem és Ejfeltornyom, ótt a ház előtt, a lábam előtt, és nem is kell más.” (18-19.) A boldogság személyes „filozófiájának” egészen más változatát jeleníti meg azok a részek, amelyekben a gyermekkori intimitás önmagára ismerése keres szavakat – egyelőre a bensőséges hangütés és az akaratlan humor alakzatai közt tétovázva: „Furcsa melegség töltött el, most nagyon jó leszek, jó leszek veled, Kriszti, hogy örüljél. És lázasan meséltem neki valamit rögtön a teuton lovagokról, és annyira örült, mintha mindig is arra vágyott volna, hogy a teuton lovagokról meséljenek neki, a jelképükről, amelyet belehímeztek a lovak takaróiba meg a köpenyeikbe, tizenhétrét önmagára hajlítva edzett kardjaik vasáról meg az egész keskeny szemréssel ellátott sisakjaikról. A Krisztin látszott, hogy akkor is örülne, ha mindezt teutonul mesélném neki.” (33.); „Kriszti visszahúzza az iskolatáskámat, vállamnál fogva megfordít, forró ujjai lezárják a szemhéjamat. Két pici, nedves nyalintás a becsukott szememre, ennyi az egész, látom a nyelvét a zárt szemhájamon keresztül, foszforeszkáló nyoma ott marad, összehúzza a bőröm, mint a száradó csiganyál, kint a hidegben is érzem, ujjamat óvatosan benedvesítem, odaérintem és megízlelem, de semmi különös íze.” (37.) A regénybéli világnak meghatározó vonása, hogy ami működik, az rosszul, ami adódik, az rosszkor, akinek pedig jelen kellene lennie, az vagy hiányzik, vagy nem a helyén van jelen. Már-már mítoszias színezetű hiányokról számol be, de a profán szenvedést nevezi meg következményként a mű: „A Krisztinek persze nem volt apja, ahogy sok más lánynak sem a környéken, illetve csak évi egyszer, minden születésnapjára eljött, és hozott dolgokat. A férfiak itt valahogy nem bírták a gyűrődést, leléptek vagy beadták a kulcsot, jó, ha a tartásdíjat fizették.” (42.); „Tudtam, hogy általában minden lánynak van apuka-története. Apukájuk általában nincsen, csak történetek.” (48.) A jelenet, amelyben az igazgatónő elkobozza a játékautót, ismét nyelvek és látásmódok szembesítésére ad alkalmat; az elbeszélés többszörös reflektáltsága végső soron az ideológia retorikájának szolgáltatja ki az idegen beszéd ellen lázadót – s a pedagógiai önkénynek az azt (magában) elutasítót: „És nem sírtam, ilyenkor többnyire nem tudtam sírni, tejüveg ködben néztem a távolodó tárgyat. Meg ezt úgysem hatotta volna meg, ezek erre utaznak, a bőgés a győzelmi mámort fokozza, annak jele, hogy jó úton jár, hogy jó pedagógiát választott, hogy átérzem vétkem súlyát, és egy lépéssel közelebb kerültem annak megértéséhez, mi is az igazi közérdek, hogy ebben a világban nem az számít, kié egy ilyen rohadék nyugati versenyautó, mert hát van-e Forma-1-es gépkocsiversenyzés bármelyik jóérzésű szocialista országban a munkások millióinak vére árán, na ugye, hogy nincs, és ez nem véletlen, véletlenek nincsenek, csak pontosan kiegyensúlyozott tervszerűség, hát ezért nem kanyargunk és rohangászunk négyszáznegyvennel, ezért nem pördülünk ki a kanyarban, és vetünk oda a halálnak értékes emberéleteket, amelyek több ezer mázsa acélt termelhetnének ki több műszakban évtizedeken át, hogy az ördög rohassza rátok az egész szarságot, kiáltottam teli torokból a hóna alatt az én békámmal távolodó fehérköpenyes alakra, de persze csak magamban.” (89-90.) Már a mű első kritikusai joggal jegyezhették meg: kifejezetten szórakoztató, sodró lendületű, a humor lehetőségeivel gazdagon élő könyvvel van dolgunk. Itt azonban nem álltak meg az értékelésben; nekünk sincs rá okunk. Mert a Halottnéző több helyütt olyan szociografikus mélyrétegekig ereszkedik alá, mint Tar Sándor novelláin s Bartis Attila A nyugalom című regényén kívül igen kevés prózai alkotás az utóbbi évek irodalmában. Egyetlen példát idézünk csak, amely a kölcsönös frusztráltság tragikumát éppen anya és fia kapcsolatában mutatja föl, megrendítő illúziótlansággal: „Az anyuka állítólag folyton beült a fia szobájába, és mindenbe belekötött, hogy áll a szőnyeg csücske, mi ez az alsónadrág a sarokban, nézd meg a pokrócot az ágyadon, már megint hogy áll a csücske, igazítsd meg, nem úgy, sarkosra, mondom, derékszögűre, ez neked derékszög, látszik, hogy megbuktál matekból, te hígagyú, látszik, hogy nem voltál katona, majd ott megtanultad volna a magyarok istenét, de már akkor is flepnis voltál. A fiú tűri, de közben szépen gyűlik benne a gőz, mint egy kuktafazékban, és kitör belőle sziszegve, vén boszorkány, megmérgezed az életemet, te talán nem a diliházban töltötted a fél életedet, elkergetted az apámat, kizártad a barátnőimet, elrontottad az életemet, megfojtalak, véresre püfölték egymást, mire a szomszédok kihívták a mentőket, lehetett választani, most éppen kit vigyenek be.” (143.) S még egy szemelvény, az elbeszélő és anyja közti kapcsolatra valló; a regény legszebb passzusai közül (ha e szépség nem holmi naiv életörömből, hanem éppenséggel a párbeszédet föladó, s ezzel a másik sötétjébe beletörődő magatartás szomorúságából fakad is): „Anyám ugyan azt mondta egyszer a kád szélére ülve, éppen fürödtem, hogy Isten nincs, vagy ha van, hát kísérletező tudós, így bánik az emberekkel, mint a hangyákkal, a csatornanyíláson mindig feljöttek a fürdőbe a hangyák, anyám az ujjhegyével nyomkodta agyon őket, facsarodtak, görnyedeztek a keménypáncélos kis testek, miért kéne egy ilyen Istent szeretnem, nyomkodta a hangyákat anyám. Én meg nem mondtam neki, hogy a múltkor a körtefán valaki száz levéllel, ezer levéllel kanalazta a fényt, mintha egy nagyon nagy család ebédelne aranylevest, s én azóta tudtam, hogy azt a lakomát valahogy az Isten adta, és van valami más is, nem csak a hangyák.” (226.)
A 2007. évi Ünnepi Könyvhét – és kortárs irodalmunk – egyik legfontosabb kiadványát van szerencsénk az olvasó (akiből remélhetőleg csakhamar újra- és újraolvasó lesz…) megkülönböztetett figyelmébe ajánlani.