HARMADIK FEJEZET: SÚLY ELEMÉR HOMLOKRÁNCOLÁSA

Közzétéve: 2014. 12. 27.
Kategória:

Súly Elemér, a súlyemelőedző egyszer csak összeráncolta a homlokát. Ahhoz, hogy valaki a homlokát összeráncolja, persze még nem kell súlyemelőedzőnek lennie, sőt, az se baj, ha egy homlokráncoló nem szer- és módfelett erős ember. Vagyis Súly Elemér homlokráncolása nem erőmutatvány volt, hanem egyszerűen a töprenkedés jele. Súly Elemér nem volt szer- és módfelett töprenkedő alkat, most mégis eltöprenkedett. Összehúzott szemmel sétált végig a tornatermén, és a sportolóit méregette.
– Itt valami nem stimmol – dörmögte a bajuszába. Azzal belefújt a nyakában zsinóron lógó sípba, mire az összes erős ember felsorakozott előtte. Súly Elemér végigsétált előttük, ujjával rábökött egyik-másikra, és intett neki, hogy álljon félre. Az ujjal mutogatott súlyemelőket aztán külön sorba állította, és mindenkit megkért, hogy feszítse meg a muszkliját, amit igazából bicepsznek vagyis kétfejű karizomnak neveztek el a tudós doktorok, akik az emberek testének minden porcikáját megnevezték és pontosan felcímkézték, mégpedig magyarul és latinul, minthogy a magyar élő nyelv, és a testünk is élő dolog, meg aztán mert a latin halott nyelv, és az emberek teste bizony halandó.
Tréningnadrágja zsebéből egy szabócentimétert húzott elő, ahhoz hasonlót, amilyennel az anyukák mérik le az anyagot, hogy jelmezt varrjanak a gyerekeiknek farsangra, és azzal a centiméterrel szépen megmérte a jobb oldali és a bal oldali sorban állók muszkliját. És rájött arra, ami már eddig is gyanús volt neki, vagyis hogy a jobb felől állók muszklija vaskosabb, mint a balfelől állóké. És nekilátott, hogy kiderítse, mi lehet ennek az oka.
– Tegye fel a kezét, aki szereti a pacalpörköltet! – szegezte nekik a kérdést.
Jobbról is, balról is kezek emelkedtek.
– Akkor nem ez az oka – tanácstalankodott Elemér.
– Ki az, aki aranyhörcsögöt tart? – szólalt meg újra.
Megint felemelkedett pár kéz jobbról is, balról is.
– Ez se jött be. – vágott fancsali képet Elemér.
– De hát mire kíváncsi tulajdonképpen, kedves főnök? – kíváncsiskodott az egyik jóindulatú súlyemelő.
– Arra, hogy miért erősebbek ezek a fiúk – azzal a jobbfelőli sorra mutatott –, mint emezek? – mutatott most a balfelőli sorra. – Hiszen az edzésprogramjuk ugyanaz, ugyanolyan súlyokat emelgetnek ugyanannyiszor, ugyanannyi húst esznek, ugyanannyi tejet és kenyeret, és mégis, nézzétek csak meg…
Csakugyan, most, hogy jobban megnézték, a fiúk maguk is látták a különbséget. A jobbfelőliek karján a békaizom akkora volt, mint egy jókora varasbéka, míg a balfelőliekén éppcsak egy-egy jobban megtermett levelibéka. A jobbról állók mellkasa, mint egy félbevágott, hatszáz literes boroshordó, a balról állóké mint egy félbe vágott, négyszáz literes boroshordó. Emezek vállizma, mint egy-egy focilabda, amazoké, mint egy-egy kézilabda. Emezek lába, mint egy-egy tuskó, amazoké, mint egy-egy dorong. És így tovább. A teremben szinte hallani lehetett, ahogy az összes súlyemelő észkerekei forognak és pörögnek, de hiába. Semmi nem jutott az eszükbe.
– Főnök, mi mindent úgy csinálunk, ahogy te mondod – mondta ki végül a kíváncsi fiú.
– Úgy, úgy – helyeseltek a többiek.
– Itt aztán senki se lóg – erősítgették szégyenkezve azok, akik balfelől álltak.
– Hát éppen ez az – sopánkodott Elemér. –, mert hiszen ha tudnám, mitől erősebbek emezek, ugyanazt csináltatnám amazokkal is, hogy azok is megerősödjenek. És akkor aztán tényleg mi lennénk a legerősebbek a világon.
Ekkor azonban az erősebb súlyemelők egyike, aki különösen lelkiismeretes fiú volt, ránézett az órájára, és elkiáltotta magát.
– Kedves főnök úr, megbocsásson, de nekem mennem kell, ma én vagyok a soros Kövér Lajosnál.
Elemér erre nagyon erősen nézett, olyan erősen, hogy egy kisebb fajta embert talán fel is döntött volna a nézésével, de szerencsére csupa jól megtermett figura volt a közelben, akiknek egy kis nézés meg se kottyant. Az, aki az előbb megszólalt, mégis megijedt egy kicsit, hogy talán valami rosszat mondott.
– Ez az, Kövér Lajos! – mondta Elemér, és akkorát csapott a homlokára, hogy egy kicsit meg is szédült tőle.
– Kövér Lajos! – ismételték egyszerre a többiek is megkönnyebbülve, mert az előbb már komolyan azt hitték, hogy talán valami baj van. De érteni nem értették, mire céloz a főnök.
Elemér azonban fogta magát, és elkezdte végigkérdezgetni a jobb felől álldogálókat.
– Szoktál Kövér Lajoshoz járni? Hát te? És te? És te?
És csodák csodája, kivétel nélkül mind azt felelték, hogy igen. Erre az edző nekilátott, és a bal felőlieket is vallatóra fogta.
– Hát te? Hát te? Meg te?
Mire aztán kiderült, hogy a balsóak egyáltalán sosem jártak még Lajosnál. Ekkor már a fiúk is kezdték kapisgálni, homlokukon szépen kisimultak a gondolkodós ráncok, fénylettek rajta az edzés izzagságcseppjei és ragyogott a felismerés: mindennek a kulcsa maga Kövér Lajos.
– Vagyis aki segít Kövér Lajosnak, az sokkal izmosabb lesz, mint aki nem segít neki – vonta le a tanulságot Elemér.
Úgyhogy szépen előszedette a fiúkkal a füzetjüket, amelybe az edzésprogramjukat kellett bejegyezniük, és amelyben eddig csak efféle tételek szerepeltek, hogy: fekvenyomás ennyiszer ennnyi, fekvőtámasz ennyiszer ennyi, húzódzkodás annyi meg annyi, hasizom fekpadon annyi meg annyi, lazítás ennyi perc, futás ennyi kilométer, és a többi. És mindenkivel szépen beíratta, hogy Kövér Lajoshoz járás legalább heti háromszor, este vagy reggel, felöltöztetéssel vagy pizsamába öltöztetéssel, sétáltatással vagy közértbe szaladással. Öröm volt nézni, ahogy a nagy edzőteremben azok a nagy erős fiúk ültek szépen a padokon, mint az iskolások, és nyelvüket kidugva, fülüket vakargatva, minden izmukat megfeszítve írtak a füzetükbe.
Ettől fogva aztán Kövér Lajosnak igen vidám élete lett. Reggel még szinte ki se nyitotta a szemét, máris erős karok emelték ki az ágyból, állva tartották, és villámgyorsan felöltöztették. Egy szempillantás se telt belé, máris az asztalánál ült, illatos kávé és melegített tej párolgott előtte, hatalmas halomban tornyosultak a megvajazott pirítósok, és egy teljes tojásosdoboznyi lágytojás várakozott rá szép libasorban. Jóízűen nekilátott, s ha egy csipet só kellett a tojáshoz vagy a kenyérhez, egy kanál kakaó a tejhez, egy kanál cukor a kávéhoz, még ki se mondta, mit kér, máris előnyúlt egy kéz, és pontosan azt teremtette elő neki, amire gondolt. A fiúk ugyanis annyira szerettek volna jó súlyemelők lenni, hogy nagyon figyeltek Kövér Lajosra, és aki nagyon odafigyel a másikra, az bizony még a gondolatát is képes kitalálni.
Reggeli után Kövér Lajost ugyanígy erős karok emelték ki a székből, emelték be a cipőjébe, bújtatták be a kabátjába. Ha esett vagy fújt, sapkát nyomtak a fejébe, sálat tekertek a nyakába, kesztyűt húztak a kezére, és már terelgették-támogatták is ki az utcára. Két oldalról erősen fogták, valaki mindig ment előtte és utána, ő pedig kedvére nézegethette a mindenfajta fákat és madarakat, meg a felhőket is, amelyek hol lassan imbolyognak, hol sietnek, hol koromfeketék, hol egérszürkék vagy bárányfehérek, és a formájukat is változtatják, foszlósak mint a kenyérbél, pamacsosak, mint a széttépdesett vattadarabkák vagy egybefüggőek, mint egy matrac belsejében a szösz.
És ettől fogva így telt Kövér Lajos minden napja: reggeltől estig kézről kézre adták, etették-itatták, fürdették-mosdatták, sétáltatták-szórakoztatták. Még a fogát is megmosták. Még a körmét is kisikálták, pedig mivel nem dolgozott és nem fetrengett a földön, nem is nagyon volt alatta fekete piszok. A lakás ragyogott a tisztaságtól, mintha kosz nem is létezne. Az ablak olyan tiszta volt, mintha a keretben nem is lenne üveg. Lajos ruhái pedig olyan szép rendben, kimosva, kivasalva, összehajtogatva sorakoztak a szekrényben, mintha különböző színű papírlapok lennének.
És a fiúk olyan buzgók voltak, hogy mindig támadt valami váratlan, kedves ötletük. Egyikük egyszer műsorújságot lobogtatva érkezett, kezében zsebkarádióval. A rádiót feltette a polcra, ellenőrizte benne az elemeket, majd szépen leültette elé Kövér Lajost, egy pár széket odakészített magának és a többi súlyemelőnek, azzal végighallgattak egy szép koncertet. Az a nagy erős fiú még vezényelt is hozzá, mintha ő lenne a karmester, mintha a rádióban tényleg ott ülne sok kis miniatűr zenész, és az ő intéseit figyelné.
Egy másik egy apró műanyagpohárkával érkezett, kitárta az ablakot, és mint egy bűvész, buborékokat fújt ki rajta, kicsiket, nagyokat és közepeseket, hatalmas, rezgő bőrű óriásokat, melyeket alig bírt felemelni a szél, és szőlőfürtformán összeragadt kicsiket is, melyekkel csak úgy pingpongozott a levegő, égig repítve mindet. Némelyik rögtön szétpukkant, mások a földön lelték halálukat, megint mások pedig még a fa lombjáig is fellibegtek, csak ott csattantak szét.
Egy harmadik súlyemelő hajtogatós-könyvet hozott, és ezerféle repülőt hajtogatott Lajossal együtt. Sugárhajtásút, bombázót, lopakodót meg utasszállítót, keskenyet, lepkeformán széleset, nyílszerűt, majdnem gömbalakút, egy szó, mint száz: ahányat, annyifélét. És röptették a sok repülőt, csak úgy kavarogtak a levegőben, és versenyeztették őket magassági és távolsági rekordra, szaltóztatták és bukórepültették mindegyiket.
Vagyis ezek a nagy, szőrös, izzadós és erős emberek hirtelen mintha visszakicsinyedtek volna gyerekformára, és Kövér Lajost úgy kezelték, mint a kistestvérüket vagy a kedvenc játékállatukat, akit muszáj szórakoztatni, és akinek mindent töviről hegyire meg kell mutatni. Kövér Lajos meg úgy érezte magát, mint egy kistestvér vagy egy játékállat, aki vagy ami mindenen elámul, mert se ilyet, se olyat, se amolyat nem látott még világéletében.