HONFIBÚ
Közzétéve: 2014. 12. 29.
Kategória: MILYENEK A MAGYAROK? (2012)
Felkel a magyar ember, a kedve pocsék, a dereka hasogat. Felül az ágyban, bekapcsolja a rádiót. A benzin ára felment, egy nyugdíjas nénit a nyílt utcán leütöttek, a Fővárosi Közlekedési Vállalat a csőd szélén áll, az utcán ellenzékiek tüntetnek a kormány ellen és szélsőségesek tüntetnek az ellenzékiek ellen. A magyar embernek meggyűlik a szájában a keserű nyál, a padlóra mégsem köpheti, lenyeli hát, és morcosan gondolkodásba fog. Milyen ország ez, kérem szépen? Olaja nincs, ásványi kincsei alig… Földjeit eladta jó pénzért külföldieknek… Tengere nincs, hegyei nincsenek, fővárosa egyetlen buci vízfej, mely elszívja a vidék életerejét… Ételei zsírosak, állampolgárai pancsolt vegyi anyagokat isznak bor helyett… Muzsikája cigányzene, mely helyett a fiatalok gépi lüktetésre rángatóznak, nemzetközi hírű tudósai többnyire zsidó származásúak, akik kénytelenek voltak elmenekülni innen… Nemzeti sportja, a labdarúgás a béka feneke alatt, focistái mégis tízszer annyit vágnak zsebre, mint a világszintű vízilabdások…
A magyar ember arra jut, hogy tulajdonképpen szégyen ehhez a néphez tartozni, amely már a történelem kezdetén sem értett a tisztes megélhetéshez, földművelést a jámbor szlávoktól tanult, ipart a derék sváboktól, kertészetet a szorgos rácoktól. Ezt is csak akkor, mikor a művelt Európa végül rákényszerítette, hogy dobja el véres kardját, amellyel pogány módra rettegésben tartotta az civilizált keresztény világot. Már „hungarus”-nevünket is a gyalázatos hunoktól kaptuk, akik véres lendülettel száguldották be a világot, és felperzselt városokat, lemészárolt embertömegeket hagytak hátra maguk mögött. A magyarság korábban Ázsiában kódorgott fel-alá, összeharácsolt, amit tudott, egy talicska török szót, lovakat, íjakat, aztán uccu, rátenyerelt egy jó kinézetű völgyre a Kárpát-medencében. Zsoldosként pedig azok szolgálatába állt, akik jobban megfizették. Akkoriban maradt fenn az imádság, melyet a középkori németek-franciák rebegtek kétségbeesve: „a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!”.
A magyarok első királya, Szent István tűzzel-vassal terjesztette el országában a kereszténységet, vetélytársát, a pogány Koppányt négyfelé vágatta, és elrettentésül négy különböző város kapujára tűzte ki. A feldarabolt test mellé a kiskorú tévénézők miatt kitették a 18-as karikát. A közhigiéniáért felelős hivatal figyelmen kívül hagyta a járványveszélyt, és olvasatlanul iktatta a köztéren rohadó tetemdarabok miatt beérkező panaszos beadványokat. Mátyás király, a nép kedvenc uralkodója, még a parasztok zsírját is kiszívta, furfangos füstadót és kapuadót vezetett be, hogy ne csak házanként illesse meg bevétel. A pénzt könyvekre és katonákra költötte, miközben alattvalói analfabéták voltak és gyűlölték a háborút.
A magyarokat valósággal imádták kedves szomszédjaik: a törökök százötven évig, az osztrákok kétszáz évig, az oroszok negyven évig ölelték őket fojtogató hevességgel. A magyarok százévenként egyszer teljesen értelmetlenül fellázadtak. Az éppen aktuális elnyomó elnyomta a lázadást, mint egy csikket, és mindig talált elég puhagerincű kollaboránst, akikre uralmát építhette. A rendszerváltás utáni önállóság időszaka teli csalódással, politikai marakodással, a szomszéd népekkel való huzakodással. Akik régen barátok voltak, most legszívesebben leköpnék egymást. A magyar ember belenéz a tükrébe, és legszívesebben leköpné magát. A magyarok ugyanis roppantul szeretnek búslakodni, és irtó dühösek, ha valaki elvitatja tőlük a kiadós búslakodás jogát.