IDŐOMLÁS
Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Interjúk
A nézőtérrel szemben: Lackfi János
Lackfi János költő, regény-, mese- és drámaíró, műfordító, a Pázmány Péter Egyetem tanára, a dokk.hu alapító tagja, a Nizzai kavics-díj alapítója. Színházaknak készült fordításai között találjuk Marivaux: A vita című darabját, Racine: Phaedráját, Lesage: Zsák urát (Turcaret), Maeterlinck Pelléas és Mélisande-ját és A kék madár című művét, Molière: A kényszerházasság-át, Georges Feydeau Osztrigás Micijét. Saját darabjai: A túlélők háza, a Cédra, mely Racine Phaedrájának fordítása közben született, az És a busz megy, a Hambi-pipőke, a Méricskélők, s a Nyelvlecke című magyar-francia nyelvű rádiójáték. Regénye, a Halottnéző a hetvenes-nyolcvanas évek málló szocializmusába kalauzol egy kisiskolás elbeszélő segítségével. Gyerekkönyveivel (Bögre család vagy A Bögre család legújabb kalandjai, s a Kövér Lajos színre lép, mely a Kövér Lajos-sorozat első kötete) lelkes közönségre talált. Az írót Györe Gabriella faggatta.
Költőként indultál. Mikortól, hogyan foglalkoztatott a darabírás?
Idestova húsz éve jelent meg első versem országos lapban, majd egyetemistaként a Mozgó Világ közölte verseimet (még élt szegény Berkes Erzsi). Akkor még egy ilyen publikációra nagyon sokan figyeltek. Rendszerváltó hangulatban járkáltam az újabban alakult folyóiratokhoz, 1993 óta vagyok például a rendszerváltáskor indult Liget szerzője.
1997-98-ban a Magyar PEN Club titkára voltam, ott láttam először drámaírót életközelből. A most már nyolcvanon túl járó Hubay Miklós volt a főnököm. Hallottam, amint fennhangon szavalja szövegét a dramaturgiának, hadakozik, hogy még egy jelenetet muszáj betenni vagy kivenni, akkor is, ha már másik darabot próbálnak közben… Ez volt egyik első komoly találkozásom ezzel a szenvedélyes világgal. Arra viszont nemigen készültem, hogy drámát fogok írni. Igaz, volt egy drámakedvezményem Sokadik Edgár címmel, abszurd színezettel, a történelem kaotikusságáról, de ezt sosem fejeztem be. Igazából Töreki Attila dramaturgnak köszönhetem az egészet, ő tette a bogarat a fülembe. Első két verseskötetem olvastán szentül állította, hogy én jó dialógokat tudnék írni. Mulattam, hogy hát honnan vesz ő ilyet holmi versek alapján. Bár korábban fordítottam már drámát.
Hogyan kezdtél drámákat fordítani?
Marivaux egyik darabjának fordítására kértek fel, s mivel a szerzőről addig csak az egyetemen hallottam, örömmel vállaltam el a feladatot. A vita tézisdráma, melyben a főhős egymástól és a világtól tökéletesen elzárva felneveltet két fiút és két lányt, majd felnőtté érésük után ravasz dramaturgiával összehozza őket, hogy kiderüljön, vajon a férfi vagy a nő volt-e először hűtlen a másikhoz.
Régi darabról van szó, az 1700-as évek végén keletkezett – a fordításnál törekedtél a nyelv régiességét hangsúlyozni, vagy egy modern darabot írtál?
A korabeli stílus imitációja a szöveget érthetetlenné tenné, úgyhogy időnként körülményeskedő, néhol óvatosan archaizáló, de alapvetően mai nyelvet használtam. Érdekes kaland volt abból a szempontból is, hogy próbáltam meggyőződésesen ragaszkodni a saját megoldásaimhoz, s először szembesültem vele, milyen, amikor a színház diktál; amikor valaki azt állítja, hogy amit írtál, az kimondhatatlan. És hiába próbálod meggyőzni az ellenkezőjéről. Az esetek bizonyos százalékában nyilván nem volt igazam, hiszen tapasztalatlan voltam. Más esetekben viszont igazam lehetett, ezt mégsem tudtam érvényesíteni. Itt láttam először, milyen az, amikor a szövegek közszájon formálódnak. Persze akkor, az elején kis tüskéket gyűjtöttem magamba, eléggé morcosan fogadtam a kritikát, de alighanem edződtem ezen a tapasztalaton is.
2004-ben a Cédrát a Phaedra újrafordítás során írtad meg.
Úgy fordítottam a Phaedrát, hogy magam kötöttem meg a saját kezemet. Volt ugyanis Somlyó Györgynek egy jó fordítása. Mondtam is Kőváry Katalin rendezőnek, nem rossz szöveg az, ő viszont jelezte, hogy mégis kicsit kopottas, nehezen mondható, öregedett ötven évet, frissíteni kell rajta. Nekivágtam hát, de a négyezer soros darabból maximum tizenöt-húsz rímpárt tartottam meg, ott, ahol egyszerűen a magyar szöveg logikáját kellett volna megerőszakolni, pusztán azért, hogy valami mást csináljak mindenáron.
Nem akartam Somlyó György fordítását „lenyúlni”, ezt részben hiúsági kérdésként fogtam fel. A Phaedránál „csalni” kellett kicsit, Racine korában ugyanis a színházba járás egy szűk elit kiváltsága volt, ők értették ezt a külön bejáratú, rafinált jelzős szerkezetekkel, inverziókkal tűzdelt színpadi nyelvet, fogtak minden mitológiai célzást, műveltségi utalást. Vagy ha mégsem, akkor sznobizmusból úgy tettek, mintha vennék a lapot, és a műveltkedés fedezékében udvarolni jártak színházba… Manapság a nagyközönség közös „mitológiai” tudásának részét képezi Dundika vagy Fekete Pákó: ezt akkoriban Marszüasz és Artemisz jelentette − legalábbis ebben a speciális társadalmi rétegben. A magyarítás során folyamatosan fel kellett oldani ezeket az utalásrendszereket, kiszedegetni vagy finoman értelmezve meghagyni a sok, mára ismeretlen mítoszi hőst. Más volt ez, mint egy szimpla filológiai fordítás. Ha a szerző az Eumenidákat emlegette, csak úgy, lazán, döntenem kellett, Erinniszeknek fordítsam, ami magyarul mégiscsak legalább elhangzott már, esetleg kihagyjam, úgy, ahogy van, vagy éppen vigasztaló lelkek, könyörülő istenek néven emlegessem őket. Ha valahol az állt, „a némeai hős”, Héraklészre „magyarosítottam”, Tirünsz királyát pedig, akinek a hős az oroszlánbőrt viszi, ki kell irtani nyomtalanul, hiszen franciául csak két szótag, magyar színpadon viszont nincs mód lábjegyzeteket bemondani. Esetleg a Karra rá lehetne bízni a lábjegyzetelést, de ez már rendezői koncepció kérdése.
A fordítás során heveny alexandrinus-mérgezést kaptam, ami oda vezetett, hogy szalonképtelen ötleteimet előbb a feleségemnek mondtam el, majd elkezdtem külön jegyzetelni. Ekkor vetítették újra a televízióban a Romhányi-féle Frédi és Bénit, gyerekeim a szomszéd szobában hallgatták a zseniálisan vicces rímeket. A Phaedra halálos komolysága is visszaütött: így alakult, hogy összegyűlt egy színdarabra való, ez a Cédra, ami instant tartalmi kivonata az eredetinek, s 200 sorba sűríti az eredeti 4000 sorát, sokkal drasztikusabban használva a mindenféle erotikus és horrorelemeket. Én remekül szórakoztam. Kőváry Katalin a bemutató után olvasta csak el, mert elküldtem neki is, s végül Vallai Péter rendezett egy olyan felolvasós előadást a színház tizedik születésnapjára, amelyben lement a Phaedra-előadás, Hámori Ildikó szépen meghalt, majd minden színész felkelt, és következett a Cédra.
Hogyan választod a formát a témához? Klasszikus versmértéket alkalmazol esetenként, míg a témád modern.
A Hambi-pipőke éppen ilyen − egy gyorsétteremben játszódik, bár cégnevet nem említek (ez mindegy is). Az alapötlet az volt, hogy egy királyi udvar szerepeit osztom szét egy gyorsétterem munkatársai között. A legszebb pultoslány a Királynő, a csúnyácskább, kövérkésebb munkatárs az Udvarhölgy, a műszakvezető az Udvarmester, a biztonsági őr az Ajtónálló – hiszen egy ilyen munkahelynek is van hierarchiája. Párrímes alexandrinusban írtam a darabot, mert úgy találtam, hogy a klasszikus versmérték izgalmas elegyet alkot a mai nyelv kiszólásaival. Az egyszerre szabálytalan és szabályos, talált szövegekkel tűzdelt nyelv létrehozásának vágya foglalkoztatott. Mindezt a revizor klasszikus alakjával toldottam meg: a gyorsétterem munkatársai folyamatosan attól rettegnek, hogy beüt a „szupervájzing”, az ellenőrzés.
Engem mindig nagyon érdekeltek a zárt csoportok működési sémái. Ahogy az anyagmegmaradás második törvénye mondja, zárt rendszerben a részecskék elkezdenek a legnagyobb rendezetlenség felé törekedni. Ha X számú embert bezárnak egy szobába, egyébként normálisnak tűnő figurák is elkezdenek hierarchiát alakítani, rivalizálni, egymás torkának esni. Eszembe jut a Zsernyákok, amelyben egy kis dániai rendőrőrsöt szeretnének bezárni, mert a faluban nincs bűnözés. A rendőrök tehát Mrozek-i szellemben nekiállnak bűnügyeket fabrikálni, hogy ne veszítsék el a munkájukat. De említhetném a Majdnem híres című amerikai filmet is, ahol egy rockbanda belső feszültségein keresztül ismerkedünk az emberi lélek belsejével. Egy-egy mikroközösség, legyen az sakkszakkör vagy vízipólóklub sok mindent megmutat rejtegetett arcunkból.
Ezért érdekel a falu is, mint színhely? Ezért zárod be a hőseidet?A legutóbbi darabodban is bezárod a hőseid,egyetlen nap, egy szobában zajlik a Méricskélők cselekménye.
A színhely meghatározza, hány ember között lehetséges interakció. Én egy faluban élek már nyolcadik éve, s látom, mennyire rövidre zárhatóak ezek a viszonyok: mindig ugyanazokkal találkozol. És a busz megy című darabomban ezért egy falusi Rómeó és Júlia történetet próbáltam megírni. A Méricskélők esetében egy létező magyar falu példájából indultam ki, amit egy külföldi „zöldpárti” cég látványos projekttel fel akar futtatni: korszerű energiafelhasználású, napenergiával gazdálkodó mintatelepülés vízióját vetítették a beavatottak elé. Magát a falut nem is annyira lakóhelyemről, Zsámbékról koppintottam, sokkal inkább egy Somogy megyei kis településről, amit gyerekkori nyaralásokból ismerek. Ott nemzedékekre visszamenően megvoltak a játszmák, mindenki pontosan nyilvántartotta, ki kinek mit és mennyit ártott vagy segített. Méricskéltek éjjel-nappal. Alapvetően az érdekelt, hogyan változik a nagy Tuti, a földi Kánaán beköszöntével egy olyan hős élete, aki maga ápolgatja beteg édesanyját, s közben kerülgeti egész nap üldögélő, a tévé elvarázsolt világában élő, kissé értelmi fogyatékos felnőtt gyerekét is. Egy ilyen ember sorsán, akinek cselekvési terét külső körülmények és saját vállalt hűsége erősen behatárolja, vajon van-e megoldás? Hiszen ő vállalását, édesanyja és fia ápolását nem adná át senkinek, semmi pénzért. Akkor mit számít, mennyije van „a takarékba”? Ráadásul a pénz szagára megjelennek a helyi éji vadak, mindenki kikombinálja, hogyan járhatna jól az ügyön. Sokat merítettem a valóságból, az egyik szereplőnek például mindenre van egy reklámszlogenje. Ez az ember létezik, őt ismerem. Beleépítettem a falura lejáró városi rokon alakját is. Kicsit rosszízű helyzet ez, hiszen az egyébként is nehezen éldegélő vidéki ember minden földi jóval traktálja, földje véres verítékkel termelt termésével ellátja vendégeit, s még csak ki sem lehet lépni a körből, mert az sértés lenne. Megpróbáltam megmutatni, mennyire önkéntelenül raboljuk ki egymást érzelmileg, szívességek vagy anyagiak tekintetében egyaránt.
A történetben az asszonyt hősként mutatod meg – olvasóként azt éreztem, fontos számodra, erkölcsi értéket tulajdonítasz annak a módnak, ahogyan ő a világhoz viszonyul, hiszen olyan férfi-szereplőket alkotsz meg mellette, akik a hagyományokhoz híven oda tennék az asszonyt, ahová véleményük szerint való, minden fontos dologból kihagynák, csak a bort hozatnák be vele a fontosabb tárgyalásokhoz, míg a helyzet megoldásának kulcsát mégis az asszony kezébe teszed le.
Ő egyszerre ősnő és hősnő, több figurából gyúrtam össze. Kamaszgyerekként az akkor nyolcvan éves nagymamámmal jártam Balatonakarattyára és vissza, terméstől, zöldségtől, gyümölcstől dagadó, hatalmas kosarakkal. Élveztem, mennyire lendületes, ugyanakkor saját világképe, saját céljai megvalósítása érdekében gátlás nélkül használta, akár meg is alázta az embereket. Kemény figura volt, átélt két világháborút, megtartotta a családját, a családi ingatlanállományt. Mivel én magam félig romantikus, félig hezitáló típus vagyok, élvezem a karakán figurákat, akik elrendezik a világot. Ezek az energiapontok nagyon érdekeltek. Ugyanakkor a Méricskélőket nem tekintem igazán sikerült drámámnak – utána egy időre el is veszítettem drámaírói önbizalmamat, be kellett látnom, hogy nem lett olyan, mint amilyennek elképzeltem.
Minden szereplődet megpróbálod egyéníteni, sajátos nyelvvel jellemezni. A mamának erősen elemelt a nyelvezete, a hírhozó csavargó egyértelműen értelmi fogyatékos, beszédhibás, de a kevésbé egyéníthető karaktereket is jellemzed a beszédükkel, nyelvükkel.
Régóta úgy érzem, hogy nem úgy beszélünk, ahogy az Akadémiai szótárban leírják. A haldokló Öregmama révén az archaikus népi imádságok nyelvezetével kísérleteztem. Minden szélsőséges, elementáris regiszter nagyon vonz. Próbáltam megtalálni a népi vallásosságnak azt a világát, amely az idős emberben szinte a gyerekkorból tör föl, átformálva egész, nem különösebben áhítatos világunkat. Ekkor beomlik az idő, egyszerre létezik a múlt és a jelen.