IJJAS TAMÁS
Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Kritikák
Egy hétköznapi terrorista
Lackfi János lírájáról
Lackfi János költészete, mintha az egyik legironikusabb evangéliumi parancsnak engedelmeskedne: „Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és ártatlanok, mint a galambok.” (Máté 10, 16) Ennek a lírának inputjai a banalitások merész költészetével bombázzák éppen a mindennapok banalitásai miatt eltompult szemet, kicsit a homeopátiás orvoslás tanai szerint, vagyis a hasonló hasonlót gyógyít elv mentén. Ez a költészet provokatív arca, ami arra szólítja fel az olvasót, hogy a hétköznapok negatívjából ragyogó színes fotókat hívjon elő. Mintha Lackfi János célja nem az lenne, hogy őt olvassák, hanem hogy minden egyes ember, aki ezzel a lírával interakcióba kerül, attól a pillanattól kezdve a saját köznapiságát költészetként ünnepelje. Ez a költészet időzített bomba, mely az olvasó köré épített szürke falat lerombolja. Ez ennek a költészetnek az erőszakos tendenciája, az okos, és provokatív kígyóarca.
Emellett ez egy ártatlan költészet, ami arra tanítja az emberi szemet, amire egy madárfészek is okít, hogy mindenféle limlomból, letört gallyból, száraz fűből, nejlondarabkákból, eldobott papír zsebkendőből – egy szóval az emberi szemnek haszontalan részletekből, kellemes, puha otthon építhető.
Lackfi János „költő definíciója” is valami hasonló kettőségre vall: „A költő nyugodtan lehet nyárspolgár, azaz viszonylag „normális” ember. Legbelül mégis terrorista, hiszen verseiben robbanóanyagot rejteget.” A költő tehát olyasvalaki, aki miközben a saját köznapi mivoltát felépíti, mások felépített, és megszilárdult hétköznapjait lerombolja, éppen azért, hogy ideig-óráig az olvasó az ő általa rakott fészekben otthont leljen. Ez a költői attitűd, éppen a vátesz imázs tökéletes inverze, vagyis a költő nem arra szólítja fel az olvasót, hogy az ő használati utasításai szerint rombolja le, és építse újjá a világot, hanem hogy egy lerombolt világból lépjen be egy másik, már felépített, otthonossá rendezett világba.
Úgy gondolom, hogy ez a fajta látásmód még inkább kikristályosodik előttünk, ha az egyik tipikus Lackfi-verset, az Elképzelhető (Nagyvilág, 2001) kötetben fellelhető Öt pár címűt közelebbről is szemügyre vesszük.
Mikor az öt pár zoknit (együtt olcsóbb)
megvettem a mosolygó deresedő
kis kínaitól
semmi különös nem jutott eszembe
legfeljebb annyi: fura őszülnek ők is
fura hogy ilyen kínaiak
szóval amire mindenki gondol ilyenkor
ámde mikor nekiláttam
a zoknimosásnak
ha tizenöt vizet eresztettem
hát tizenötször
dőlt egyre dőlt a fekete lé
fekete zoknit gyártani tehát egyszerű
végy egy fehéret fesd be feketére
de visszafelé ugyanígy
végy egy feketét mosd ki fehérre
íme a csekély emberi erő mozgatta
perpetum mobile avagy Sziszifuszként
görgetem a gombócot a tiszta vízben
mely mire fölérek már mindig fekete
szóval a deresedő kis kínai
tudott valamit a hiábavalóságról
s tudását zokniba csomagolva át is adta nekem
Egészen furcsa kaland egy ilyen verset olvasni, annyira banálisnak tűnik, hiszen az átlag olvasó nap, mint nap megküzd a maga kínai gyártmányú fekete zoknijaival, avagy sziszifuszi köveivel. Mért mondana újat egy ilyen szöveg? Azzal, hogy szépen lerombol egy jól felépített árus-kuncsaft viszonyt, és ennek helyén egy mester-tanítvány kapcsolatot létesít, nem csak azt az (ál)tanulságot mondja ki az öt pár zokni segítségével, amit a maga banalitásában kimond, hanem azt, hogy bármely tárgy, bármilyen részlet újrarendezhet egy kapcsolatot, és ennek a viszonynak a megváltozásával, az egész világ hálózatát. A globalizmus tana ezt a jelenséget nevezi pillangó-hatásnak, mivel annak a hatására, hogy valahol Dél-Amerikában egy lepke összecsapja a szárnyait elképzelhető, hogy a tokiói tőzsde összeomlik. Ilyen szempontból akár trendkövetőnek, kicsit pozitívabban megfogalmazva az aktuális világképre nyitott lírának is mondható Lackfi János költészete. Viszont azzal, hogy Sziszifusz archetípusát beviszi a saját „lírai” háztartásába, nem csak horizontálisan értelmezendő pillangó-hatással játszik el, hanem azzal is, hogy ami jól bejáratott, otthonos, és hétköznapi annak esetleg lehet transzcendens, vertikálisan értelmezhető jelentősége is, mintha egy-egy platóni idea kacsintana ránk mindennapjaink egy-egy részletéből.
++++
Lackfi János korai költészetében a lírai én egyfajta kameraobjektívként üzemel, mely – a második Lackfi-kötet címével élve – „hosszú öltésekkel” összeköti a különböző látószögeket. A vers beszélőjének önazonossága is annak a térszemléletéből fakad: „Tompa száguldás alattam/ Szempillám fáradtság enyvezi/ A mozgólépcsőn üres árnyak kúsznak felfelé/ Egyedül az én arcom ismerős,/ ahogy egyre közelebb érek magamhoz” (Metró). A versben jól látható, hogy a lírai ént először az határozza meg, ami alatta zajlik, aztán egy felfelé tartó mozgással szemben körvonalazódik a versbeszélő identitása, majd az „én” a saját tárgyiasult párja felé, a „magam” felé tartó közeledéssel nyilvánítja ki magát. A későbbi részletekre koncentráló zoomtechnika helyett az első két kötetben egyfajta absztrakt, különböző térvágatokból összeollózott, kubista jellegű versbarkácsolás folyik. Pontosabban fogalmazva itt még nem egyetlen részletet felnagyító, és aköré a versanyagot tudatosan elrendező versépítkezés folyik, mint az Illesztékek (Tevan, 1998) című harmadik kötettől, hanem hasonlattal élve, úgy van belemártva a lírai én a saját versvilágába, mint a cukoroldatba a cérnaszál, melyre önkényes formában rakódik rá a versanyag kristályszerkezete.
Az első kötetek legnagyobb erénye, hogy a kötetek makroszerkezete analógiát mutat a versek mikroszerkezetével, azaz az egyes költemények pont olyan rácsszerkezetet alkotnak egymással, mint az egyes szövegek csomópontjai. Vegyük példaként a Hosszú öltésekkel (Tevan, 1995) című kötet második ciklusának egymást követő négy versének kapcsolódási pontjait: „fénylő sínek pókhálóján futunk” (Hazafelé), „Utaztam metrók/ Ringó bálnamélyén” (Úton), „Esténként csomópontjairól/ egészen a zsákutcákig/ sugárzik a fájdalom” (Felülnézet) „hozott a vonat/ haza se magamtól jutottam” (Haza). Az első két kötetben bárhol megvizsgálhatnánk az egymást követő versek közötti viszonyrendszert, biztos, hogy a már említett kristályszerkezetbe rendeződnének, de épp azért választottam ezeket a verseket, mert itt egészen nyilvánvaló a szövegek közti út- és sínhálózat.
Mint már feljebb említettem, a lírai én belső struktúrája rokonítható a versek térszerkezetével. Az „én” és a „magam”, mint két egymással szembeállított tükör, egymást megsokszorozva, sokértelmű belső kristályrácsot alakít ki. Nem csak az énről, mint szubjektumról, és az arra visszaható/reflexív magamról van szó, hanem a kötetben jelentős szereppel bíró magmetafora mentén, a „magam” egyszersmind az „én” műve is („sarjadok és szétszórom magvaim/ mint a növekvő pitypang”), és egyszersmind az én eredete is, ahogy a mag a nővénynek. Jó példa erre az Egy nap a föld felett című vers, ahol szinte teljes egészében kibontja az én/növény és mag/magam metaforarendszert.
Gerezdekre vágva hever köröttem a lágyhéjú hajnal
Leveleit bontja a sarokban a zöldülő homály
Valaki egyenként becsapta mögöttem zörgő napjaim
Didergek a vászonszövésű, túl fehér szobában
Gyenge vagyok, még szívesen másznék vissza
az anyaian mély és meleg sötétbe.
Vágyaim szétgurulnak a padlón
Gömb-alakjukat kikezdte az este
A fáradtság lassan felissza
A nyomaimban meggyűlt holdfényt.
A vers elején gerezdekre bontott gyümölcs a hajnal, nem is lenne érdekes, ha a felaprított hajnal-gyümölcs nem épp a lírai én köré rendeződne – jelezve, hogy itt az önreflexió ébredéshez hasonlítható folyamatáról van szó, és ez egy termésből/magból/magamból bontakozik ki. Amire nem reflektálok, ami homályban marad, az a növényszerűen növő zöldülő homály. Majd az első szakasz végén a mag(am) visszahullna eredeti reflektálatlan formájába, ahol nem a növény végpontja/termése, hanem a növény kezdete/magja.
Érdekes, hogy József Attila Születésnapom című versére kikacsintva, de saját korábbi poétikáját is ironikusan felülírva, hogyan reagál Lackfi János a legutóbbi Hőveszteség (Palatinus, 2005) című kötetében erre a kezdeti én-magam geometriára – „magam magamat venném hátamra/ holtig ölelném zsibbasztó gázkamra/ magam magamban tanulok nem hinni/ úgy megszorultam mint falban a tipli”.
++++
Az Illesztékek és az Öt seb című köteteknek kulcsszerepe van Lackfi János lírájában, ezekben válik ugyanis egyértelművé, mi is a Lackfi-vers. Nyilvánvalóvá válik, ami eddig csak sejthető volt, nevezetesen hogy Lackfi János szemlélődő költő alkat, hiszen itt a látás/érzékelés már nem véletlenszerűen köti össze a dolgokat egymással, hanem konkrét csomópontokra koncentrál. Az érzékelés, pontosabban az érzékelő szubjektum itt már nem a sóoldatba mártott fonalra hasonlít, hanem öntőformára, melybe az érzékelt tárgy bronza ömlik. Egy valamit kihagytunk hasonlatunkból, nem véletlenül, hiszen épp ez adja a Lackfi-érzékelés egyediségét, a bronzöntéshez nélkülözhetetlen viaszról van szó, arról az anyagról, ami a bronz előtt tölti ki az öntő formát, de éppen a forró bronz miatt nem marad nyoma az érzékelésben, mivel a magas hőmérsékletű fémolvadék, kiolvasztja a formából. Lackfi János éppen ezt az illékony viaszt akarja érzékelhetővé tenni, ami lehet az érzékelés korábbi állapota, lehet az érzékelt kontúrja/sziluettje, vagy lehet éppen érzéken túli, nem anyagszerű, megfoghatatlan valóság. Hogyan illeszkedik a most érzékelt ahhoz, aminek a helyére lép? Ez a mai napig alapproblémája ennek a lírának. Persze, ne gondoljunk itt nagy filozófiai képletekre, ne gondoljunk az érzékelt és az érzékeken túli viszonylatában Keresztes Szent Jánosi misztikus távlatokra, egészen csip-csup hétköznapi dolgokra nyílik a szem, melyek mint apró kövecskék, mégis illeszkednek a világ nagy mozaikjához. Prágai Tamás is rámutat erre a Lackfi-lírán belül való változásra az Illesztékek kötet kapcsán írott Poszt-humanista poétika című recenziójában, ahol ezt az új versépítkezést poétikailag a parabola műfaji sajátosságaival írja körül. Hiszen a parabola, példázat műfaj sajátossága éppen az, hogy a hétköznapi jól megfogható cselekedetek szüntelenül valami másra utalnak, az érzékelhető mögött valami (éppen) nem érzékelhető marad. Ez a verstípus a mai napig központi helyett foglal el Lackfi János költészetében, jól látható a bevezetésben már elemzett Öt pár című versben is, de megfigyelhető az is, hogyan válik a lírai én hangsúlyozottabb jelenlétével, és reflexiójával a parabola, mint olyan egyre ironikusabbá, önmagát megkérdőjelezővé és felülíróvá. Míg az Illesztékek kötetben a verspéldázatokban a lírai én többnyire csak érzékelőként, még pontosabban csak szemként, fülként, orrként, ízlelő nyelvként és tapintó ujjként van jelen, vagyis a receptorok elegendőek, hogy a személyest képviseljék, addig az Öt sebben (Belvárosi, 2000) már áttételesen megjelenik a személyes, azzal, hogy a szent alakmások – Szent Pál, Remete Szent Antal, Szent Ágoston, Szent Ferenc, Szent Margit – és a kötetben egyszer sem megnevezett, pontosabban tabuként elhallgatott, de mindvégig tematizáltan jelenlévő Isten között az érzékelt világ kommunikációs csatornává válik, az Elképzelhető című kötettől kezdve viszont a versekben egészen konkrétan, sokszor önéletrajzi tényeknek is megfelelhetően ott van a maga sebezhetőségében, csetlés-botlásaival és bohóckodásaival a lírai én. Azaz a korai köteteket követően a hangsúly áttevődik az érzékelésről a belső tudatfolyamatokra, tehát nem az a kérdés elsősorban az Illesztékek és az Öt seb után, hogy amit látok, mi mást jelent, hanem azt, hogy amit érzékelek, mit jelent nekem/a lírai énnek. Találó hasonlattal mondhatjuk azt is, hogy amíg az Illesztékek költője tálalja csupán a világot, addig az Elképzelhető alkotója már fogyasztja is.
++++
Az Öt seb című kötetet, bár párhuzamosan íródott az Illesztékekkel, és azzal sok poétikai hasonlóságot is mutat, mégis az életműben betöltött rendhagyó szerepe miatt érdemes külön tárgyalni, ez Lackfi Jánosnak ugyanis az egyetlen tematikus egységet mutató verseskönyve, ha tetszik konceptkötete.
A kötetcím már maga külön figyelmet igényel, azzal, hogy több értelmezési lehetőséget nyújt. Egyértelműnek tűnik az evangéliumi történet, melyben Tamás apostol csak akkor hajlandó elhinni Jézus feltámadását, ha tapintotta/érzékelte annak öt sebét, tehát utalhat az érzékelés és a hit kettőségére. Ezzel kapcsolatban, az is felrémlik, hogy az embernek öt érzékszerve van, ráadásul többnyire sebszerű nyílásokon fut be a külvilági információ a tudatba, a kötet egyes darabjai mind-mind az érzékelés maximumát, az érzékelés tisztaságát célozzák meg – ahol a látható eggyé válik a láthatatlannal, vagyis az érzékelés és a hit szétválaszthatatlan. Öt seb azonban a kötet öt szereplője is, mint az emberi lény maga is, ahogy a Szent Ágoston legendájának egyik darabja utal is erre: „…tömbszerű nagy/ fájdalmak között/ nyilalló/ tűszúrásokként az ember”. Ezen kívül a Hőveszteség című kötet Égi létra öt foka ciklusa akár még egy (utólagos) értelmezési lehetőséget kínál, már csak azzal, hogy a költő, amikor az életmű viszonylatában hosszú idő után újra kísérletet tesz egyfajta szakrális költészet létrehozására ismét az ötös számot veszi rendező elvnek. E ciklusban Jézus életének öt szakaszáról van szó, ezért lehetőség van arra is, hogy az öt seb öt legendáját különböző fokoknak, fejlődési szakaszoknak is értelmezhessük, ez azt jelenti, hogy az érzékelés folyamata legendáról-legendára mélyebbé válik, az érzékszervek egyre és egyre tágabb sebekké válnak – gondoljunk csak egészen konkrétan a kötet végén található két szentre: Assisi Szent Ferenc öt stigmájára, vagy Árpádházi Szent Margit vezeklés által szerzett sebeihez. Mintha a kötet költője is egészen addig akarja szemlélni a valóságot, amíg az „ki nem égeti”, ki nem tisztítja szemét, és ahogy az érzékelés egyre nyitottabb lesz, az érzékelt világ annál inkább jelbeszéddé, hírré, nyelvvé válik. Ez a hír azonban nem mozdul el az allegória felé, mivel sokkal inkább egyfajta jelentőséggel bír, mint konkretizálható jelentéssel, vagyis nem az érzékelt világ megfejtése a hangsúlyos, hanem az érzékelés teljes igenlése, ami a házasulandók között kimondott boldogító igenre hasonlít.
++++
Az Elképzelhető című kötet fordulópont a Lackfi líra történetében, várt és logikus poétikaváltás történik, hiszen a költő előző kötetében eljut az érzékelés és ezzel párhuzamosan az érzéki csalódás maximumára, eljut a személytelenségnek arra a határára is ahol a személyes kezdődik. Lackfi János e költői szemléletváltásáról joggal kijelenthetnénk azt is, hogy egyfajta beavatási szertartással analóg, a költő az Öt sebben nem fél eltévedni saját költői világának sűrű erdejében, ahol megpróbálja a földi költészetet összekapcsolni az égi költészettel, az érzékelés költészetét a hit költészetével, s mikor kiér az erdőből, akárcsak az egyszeri indiánifjú, elnyeri nevét és önazonosságát, és ezután joggal dönthet már úgy, hogy „amit nem mondhat el senkinek/ elmondja hát mindenkinek”. Vagyis az érzékelt világ és valami nem érzékelt valóság szinte mérnöki összekapcsolása helyébe a személyes vallomás lép, egészen pontosan a költői világ eddigi kétértékűsége (profán – szent, érzéki – nem érzéki) a személyes lét bizonytalanságának, a lírai én kétségeinek szűrőjén látszik ezután.
Jellemző, hogy az Elképzelhető óta jelenik meg a kötetek fülszövegének részeként a költő rövid életrajza, és maga Lackfi János is fellép saját lírájának kommentátoraként egy-egy „egyperces” esszével. Vagyis a költő ettől a ponttól gondosan üggyel arra, hogy különböző arcai legalább említés szintjén jelen legyenek a kötetekben: költő, prózaíró, esszéista, műfordító, családapa, egyetemi oktató. Valamint arra is gondosan ügyel, hogy a kötetek elrendezése olyan legyen, mint egy vendéget váró otthoné, rendelkezzen bejárattal és kijárattal, hogy az olvasónak abban a szimulációban legyen része, mintha a költő a saját házában vezetné körbe. Sőt, Lackfi János eddigi legravaszabb, legjátékosabb ön-reflexív kötetében a Hőveszteségben a saját költészetének története is beépül ebbe a virtuális otthonba. Az első ciklus első darabjának a címe rögtön Magam magam, melyről már említettük az első kötetre és annak poétikájára is utal játékosan, maga a ciklus cím Saját dalok, már egyszer szerepelt Lackfi kötetben, éppenséggel a Hosszú öltésekkel című másodikban. A Templomok, kocsmák című versben az Illesztékek (és az Öt seb) poétikájára tekint ironikusan, avagy hogyan is kapcsolódik össze profán és szent: „Nyitva a templomok s a kocsmák/ túlvilágra ablakocskák”. Említettük az Öt seb kapcsán az Égi létra öt foka című ciklust, mely egyfajta belső párbeszédet folytat a szakrális költészetet megcélzó kötettel. Aki tehát a Hőveszteség kötetet olvassa, az egyben a Lackfi-líra történetét is olvassa görbe tükrön át.
Lackfi János jelenlegi költői korszakának nem elhanyagolandó jellemzője, az is ahogy a költő magával a költő szereppel eljátszik. Kicsoda a költő? „Hivatása/ áldozata, Midasz királyként,/ fásultan termeli a csodát” (Bűvész)? Aki „ingben-glóriában” szalad ki „a költészet fagyos és elnéptelenedett nudista strandjára” (Érdesebb hangok), egyfajta exhibicionista hát? Vagy „félbemaradt alpinista”, „nagyravágyó elektromos szaki”, aki ha „A lábán díszelgő vaskampók miatt/ ha lejön a földre, kénytelen idétlen/ terpeszben járni: nem szárnyában/ botlik el tehát, mint a közismert/ albatrosz” (Elektromos). Vagy talán „Mindenség tévékészülékében percegő dióda/ Rögeszme rácsait rángató idióta/ Asztalra pottyant nyershússzín fióka…/ …Unt élet-kabátot himbáló fogas: bitófa/ Két idegen test billegtette libikóka…/ …Csatakos emberhús kimérve kilóra/ Kölcsönvérből dagadtra felhízott pióca” (A költő)? Egyik lehetséges felvetés sem ad határozott választ, mivel a költő maga is metaforává, allegóriává, tehát költői képpé válik: mintha nem a költői szakma gyakorlója lenne az érdekes, hanem a költemény alkatrészeként funkcionáló
(talán emberi, talán nem emberi) tényező. A költő szerep tehát sohasem tehető személyessé, mivel a költő maga is költött figura, afféle Don Quijote, aki valami alternatív valóságban, virtuális térben él csak, amit költészetnek nevezünk.