JÉGKOCKA INGNYAKBA
Közzétéve: 2014. 12. 29.
Kategória: MILYENEK MÉG A MAGYAROK? (2013)
A magyar ember szereti, ha valaki érti a dolgát! A magyar ember a Somló-hegy környékén vendéglőzött rettenetes kánikula-időben. Kiváltképpen a társaság egyik tagja, egy nagydarab, bajszos, temperamentumos férfiú szenvedett a fullasztó hőségtől. Fújtatott, vörösödött, patakokban ömlött róla az izzadság. A pincér roppant előzékeny volt, és valahogy nagyon együtt érzett, egy húron pendült ezzel a vendéggel, bár sosem látták korábban egymást. Olyannyira, hogy egyszer csak minden külön értesítés nélkül hozott két jégkockát, és váratlanul becsusszantotta a nagydarab úriember ingnyakába. Tudta, hogy cselekedete pontosan helyénvaló, azt is, hogy jól fog esni, és nem lesz belőle balhé. Jó, ha valaki érti a dolgát.
*
A magyar embernek egyik nyáron éppen volt kis vesztegetnivaló ideje Budapesten, kiült hát egy kis olasz vendéglő járdán berendezett teraszára. Fiatal pincér, huszonéves, de mintha öröktől a szakmában dolgozna… A magyar ember autóval van, alkoholmentes sör iránt érdeklődik. Mire a felszolgáló, bizalmaskodás nélkül, talpraesett közvetlenséggel:
– Alkoholmentes sör, uram? De hisz az sehogyan sem hangzik! Mit szólna egy frissen készített bodzaszörphöz?
No lám, még azt a kötelező ízléstelenséget is kihagyja, hogy az alkoholmentes első lépés a guminő felé… Lehet ilyen ajánlatnak ellenállni? Hozza máris jókedvvel, bőséggel, plusz, ami fontosabb most, jégkockával, citromkarikával, haragoszöld mentalevéllel. Egyszerű luxus, vidéki íz a nagyváros közepén!
*
A magyar ember olvasott egy anekdotát, még talán az első világháború előtti időkből. Bemegy a pasas a kávéházba, s az ínséges idők ellenére, pusztán a lélek fényűzése végett kávét rendel. Sok jóra nem számít, a háborús kávé cikórialötty, az egyéb hozzávalók már régóta se híre, se hamva.
– Pincér, egy kávét legyen szíves!
– Tej nélkül hozhatom?
– Miért, tejjel is lehetne? – kérdezi döbbenten a vendég.
– Nem, uram, de tejszín nélkül igen…
Az úriember a pokolban is úr, a lényeg a választás elvi szabadsága, és teljesen jelentéktelen mellékkörülmény, hogy a tej nélküli és a tejszín nélküli kávé valójában egy és ugyanaz a szörnyű lé. A történet már-már angolos, a kitűnő krimiszerző, G. K. Chesterton egészen hasonló szellemben nyilatkozott: “sosem iszom nyáron portóit, de mindig kedvemre szolgál, ha alkalmat adnak, hogy visszautasítsam”.
*
Hogy valaki értse a dolgát, ahhoz még csak stílus sem kell föltétlenül. A magyar ember lelki szemei előtt feltűnik a zirci apátság nagyanyót idéző, szívélyes vécés nénije, a budapesti Jégbüfé kirakatában négyzetméternyi helyen kuporgó, évtizedek óta mosolyogva goffrit kínáló, himlőhelyes fickó, meg még suta, de készséges patikus és boltos hölgyek. A magyar ember szereti, ha valaki érti a dolgát. Időnként arról ábrándozik, hogy voltaképpen ezek a pontszerűen elszórt, szívvel-lélekkel munkálkodó figurák az igazi Magyarország, egy láthatatlan köztársaság… Ahol nem lutri, hanem öröm és társasági jóérzés szolgáltatást kérni, vendéglőbe beülni, boltba betérni.
Olykor felrémlik előtte egy másik ország is, a tehénmódra rágón kérődző biztonsági őröké, a vevőt szapuló kasszás libáké, a bárgyún vállat vonogató árufeltöltőké, a szadista tornatanároké, de a kellemetlen képzetet gyorsan elhessegeti, és újra álmodozni kezd. Az aranyemberekről. Mert kell a léleknek is egy kis bódulat. Még akkor is, ha az ember sosem iszik portóit nyáron.