KANÁSZLEGÉNY KISBICSKÁJA
Közzétéve: 2014. 12. 29.
Kategória: MILYENEK A MAGYAROK? (2012)
Németországban, kellemes társasági vacsorázgatás közben egy helybeli férfiú mosolyogva fordult oda a jelenlévő magyar úrhoz, aki amúgy egy komoly cég ügyvezető igazgatója volt, vagyis még csak nem is afféle „egyszerű ember”:
– Aztán igaz-e, amit mesélnek, hogy minden magyar férfi hord magánál bicskát?
Nyilván félig-meddig viccnek szánta a dolgot, ám kissé elsápadt, amikor a nevezett magyar férfi válasz helyett szótlanul a zsebébe nyúlt, és kicsattintotta zsebkése fényes pengéjét. Nyilván a történelem feneketlen szakadéka nyílt meg lába előtt, és beleborzongott a háta, miféle ősi, barbár népek alig szelídült fiaival ül egy asztalnál.
Pedig ez az általános bicskaviselési kötelezettség sokkal inkább a második világháború előtti cserkész-szemlélet maradéka, éppen ezért a fiatalabb nemzedékeknél már egyre kevésbé jellemző. A magyar ember bicskája a túlélés záloga volta, egyfajta túlélőkészlet, mellyel szembeszállhat a világ viszontagságaival. Alkalmas csavarbehajtásra, villanyszerelésre, tábortűzhöz való nyárs vágására és faragására, madzagvágásra, almahámozásra, kenyérmetélésre, és csak a legvégső esetben verekedésre, önvédelemre. Létezik olyan erdélyi magyar irodalmi folyóirat, amely nemcsak euróban, lejben vagy forintban, de bicskában vagy pálinkában is fizet honoráriumot.
Történelmi perspektívában szemlélve persze a bicska nyilván a tőr vagy a rövid kard funkcióját is betöltötte. Erdélyben, Románia magyarlakta vidékein, különösen világtól elzártabb településeken most is könnyen röppen a penge, nem véletlenül mondta egy humorista, hogy aligha van jó válasz erre a kocsmai kérdésre:
– Mit nézel?
Illetve talán mégis akad egyetlen egy, melyet ő maga kísérletezett ki:
– Mit iszol?
*
A magyar ember még a tragikus szeptember 11-ét megelőző, kevésbé szigorú reptéri viszonyok idején járt Svájcban, és amikor átvilágításhoz kirakta zsebéből tollait, papírját, zsebkendőit, egy apósától kapott, agancsnyelű öreg bicska is a tálcára került. A tűsarkú cipős, élére vasalt, hibátlanra sminkelt kis hölgy páni rémülettel fogta meg a roppant veszélyes tárgyat, és két ujja közt tartva, akár egy kézigránátot, vitte oda közvetlen főnökének. A pasas elgondolkodva nyitotta ki a pengét, ránézett a magyar emberre, és a két férfitekintet találkozásába egészen komoly üzenet sűrűsödött. A magyar ember szavak nélkül is pontosan értette, hogy legjobb szakmai meggyőződése ellenére a svájci pontosan tudja, mit jelent a kés egy férfiember számára, és mekkora képtelenség lenne valakitől, aki a bicska hazájába, Svájcba igyekszik, éppen a zsebkését elvenni. Úgyhogy a vágószerszám nem került elkobzásra, de a magyar ember ezt intő jelnek vette, és azóta nem visz magával bicskát útjaira.
*
Egy nagyszerű magyar író, Tömörkény István kitűnően bemutatja, a bicska, ez a szegény ember fegyvere milyen alkalmas lehet némi társadalomkritika kifejezésére is. A 20. század eleje táján a vonatkupéban egymással szemben ülve utazik egy jól táplált református lelkész és egy csupacsont szegény ember. A lelkészné komoly kosárra való ennivalót készített be urának, a szegénynek nincs mit ennie, úgyhogy csak a nyálát nyeli, mikor a szemben ülő pakkjából előkerülnek a nagy karéj kenyerek és vaskos rántott húsok. Igen ám, de a lelkész otthon felejtette a zsebkését, márpedig az ebédjét kulturáltan elfogyasztani anélkül lehetetlen. Kérésére a szegény kihúzza csizmaszárából a bicskáját, megtörli nadrágjába a pengét, és átadja Isten jámbor szolgájának, aki a bicska segítségével jóízűen befalatozik, eszébe sem jut körbekínálni elemózsiáját. Amikor aztán visszaszolgáltatja a jó szolgálatot tett szerszámot, nem állja meg, hogy meg ne jegyezze, ej, milyen éles egy bicska ez!
– Meghiszem azt, szegény Bodri a megmondhatója – hangzik a rejtélyes válasz.
– Miért, hát miféle kés volt az?
– Az kérem herillőbicska – böki oda nemes bosszúképpen az elsápadó egyházfinak a sovány ember.
*
Hogy a magyar ember bicskája nem a barbár ősök világuralmi eszköze többé, azt ugyanennek az írónak egy másik története bizonyítja. Egy remek bicskakészítőnek olyan híre megy Szeged városában, majd annak környékén, mi több, széles e világban, hogy egy szép napon beállít hozzá két szigorú svájci atyafi, megpróbálgatják a késeit, hümmögnek, nézik erről, nézik arról, végül csak előállnak a farbával. Szeretnének nagy tételben bicskát rendelni ettől az embertől, mert azt el tudnák adni messze Svájcországban, a nagy Bicskabirodalomban. Az ember persze szívesen beszél üzletről, de mikor mondják, hogy tízezer darab kellene nekik, csak elneveti magát:
– Látom, hogy viccelnek az urak, hiszen annyi bicska a világon nincsen!
És nem is lehetett őt meggyőzni a szándék komolyságáról. Egy bicska, két bicska, sőt, húsz vagy harminc bicska, az valami. Tízezer viszont pont annyi, mint egy se, merő képtelenség, mulatságos számtani absztrakció. Az, hogy műhelyét bővítse, segédeket fogadjon, nagyüzemi termelésre váltson, meg sem járta az eszét.
*
Ott van a kisgömböcről szóló mese is, amelyben a disznóbendőbe töltött, füstölt darálthús fenyegető, önálló lénnyé, valóságos Gólemmé változik a padláson, ahova akasztották, és nemcsak a háziakat habzsolja be, hanem az utcára kigurulva, mind gigászibbra dagadva felfal egy sereg kapást, egy regiment katonát, egy kanászlegényt falka malacostul. Igen ám, de a kanászlegényt a gömböc éppen akkor szippantotta be, mikor szalonnát falatozgatott bicskával, így a kése hegyével hipp-hopp felhasította a természetellenesre hízott hentesárut, és kiszabadulhattak a bendőből mindazok, akiket mohóságában bekebelezett.
A magyar ember hajlamos úgy értelmezni ezt a mesét, hogy a világot fenyegető, idomtalan szörnyűségeket hátha kipukkanthatja a falu legkisebb, legutolsó fia, egyszerűen a bicskája hegyével. Aztán úgy legyen ám!