KEGYETLEN REKVIEM (Részlet)
Közzétéve: 2014. 12. 12.
Kategória: Prózák
Néha, hogy önbizalmamat növeljem, sétára indulok az emberektől nyüzsgő belvárosban, sorra kipécézek a szembejövők közül egy-egy szánalmas figurát, és magamban elégedetten mondogatom: ez is egy senki, meg ott, az is egy nulla, lerí róla, hogy nincs állása se, s ha van is, milyen és meddig, no nézd meg ezt, vagy azt ott, mennyivel különb vagy te mindnél! Mégiscsak tanult, mégiscsak rendes ember, művészféle vagy mi. Néha meg is feledkezem magamról, kárörvendve rábökök valakire, a szerencsétlen általában roppantul megrémül, mire én sietek bocsánatot kérni. De akadt olyan is, aki nemes egyszerűséggel rácsapott a hadonászó kezemre, s már lendíti is a jobbját, ha tüstént szabadkozni nem kezdek. Ezzel az emberrel tévedtem, volt benne méltóság. Le a kalappal. Csak álltam ott a hóesésben, levett kalappal, mákosodó hajjal.
Hiába győzködöm magam, hány meg hány milliárd ember hullott el, mióta a világ világ, anélkül, hogy nevüket az anyakönyvön kívül bárki bármi okból feljegyezte volna, s milyen kevesen, pár ezren vannak talán, akik alakítottak egyáltalán valamicskét az emberi történelmen, még kevesebben, akiket számon is tartunk ezért. Ugyan miért nem elég nekem a magam helye a sorban? Valahol középtájt, mint a gimnáziumi tornaórán. Félúton a megnyurgultak és a feltűnően apró termetűek, az óriások és a törpék között. És hát, győzködöm magamat naphosszat, még mindig jobb ez így, mintha siker kábítana, többnek képzelném magamat, mint amennyit érek, aztán egyszer csak érthetetlen módon látványosat zuhannék a képzelt magasból. Nem is látványosat, csak egyszeriben elfelejtenének. Tegnap még mindenki tudott rólam, mindenki derűsen üdvözölt, ma már futó mosollyal köszönnek, s néznek rögtön valaki más után, akit pedig sikerül elkapnom egy beszélgetésre, szórakozott, udvarias unalommal bámul el mellettem, vagy mered a poharára. Így képzelődöm. De aztán rögtön arra gondolok, bárcsak legalább ebből az illékony sikerből kijutott volna, sütkérezhettem volna kicsit, lenne most valami aranykor, hogy könnyes szemmel emlékezhessek vissza rá.
Ám semmi, a nevemet csak a telefonkönyv említi évről évre ismétlődő egyformasággal, újabban kicsit nagyobb, kiemelt betűvel, de ezért is fizetnem kellett: VADVÁRI SÁNDOR, zeneszerző, karmester, cím. Ám ez éppoly természetes, mint a bejárati ajtóm réztáblája, a névjegyem vagy az igazolványaim. Ennyi mindenkinek kijut. Csak Vadváriból tizenöt-húsz van ugyanazon az oldalon, pedig nem gyakori név, ha nem is egészen ritka. A telefonkönyvet, a telefonkönyvbe felvett, kiemelt nevemet gyakran nézegetem, már meg is tört egy kicsit a gerinc, magától nyílik, ahol kell. És elteszek minden műsorújságot, amelyben szerepel, hogy én vezénylem a zenekart, bár ebben a lapban többszöri tiltakozásom ellenére is szinte minden alkalommal elírják a nevem. A leggyakoribb, hogy ipszilont ragasztanak a végére – pedig ki nem állhatom az ál-arisztokratákat. De voltam én már Vasvári, Váradi, Vadasi, ugyanígy János vagy István, bár ez utóbbit nem értem, hogy tudták összehozni. A szedőnek mintha mindig ott bicsaklana meg az ujja vagy a memóriája. Mégiscsak különös, nem? Valamire kiszemelt talán a sors, ha másra nem, hát arra, hogy mindig elrontsa valami a szájam ízét, hogy mint kiskutyának a tulajdon piszkába, mindig beletöröljék az orromat a semmi-voltomba. Nem kívánok persze másokat befeketíteni, nem állítom, hogy velem az emberek gonoszabbak és alattomosabbak volnának, mint bárki mással. De azt már igen, hogy bárhogy támadjanak vagy pártfogoljanak, bármilyen ügyesen vagy ügyetlenül manőverezzek, minden csak arra szolgál, hogy napnál világosabban kiderüljön: szürke, reménytelenül szürke és fantáziátlan figura vagyok. Pedig ha tudnák… Ha tudnák, mennyi minden cikázik át egy pillanat alatt a fejemen csak úgy, mellékesen, a napnak bármely pillanatában!… Hogy hány és hány mélyebbnél mélyebb borzongás szaladgál keresztbe-kasul a lelkemen, amikor mondjuk egy nagyszerű partitúrát vagy egy jó regényt olvasok!… Ha tudnák, hogy könnyekig meg tud hatni az élet egész rejtelmessége, s időnként már nem bírom ezt a telítettséget, sírva fakadok!…
Tudnák, tudnák, de honnan tudna erről bárki?… Ki az oka, hogy mindez semmi módon nem jut kifejezésre, hogy itt fortyog bennem, mint valami bűzös mocsár? Egész gazdag szövésű, káprázatos hangszerelésű szimfóniákat összefantáziálok, de amikor leülök az asztalomhoz, a lejegyzett hangjegyek olyan üresen kopognak, mint a tollam a papíron. Fordított Midász király vagyok, az én kezemben minden, de minden szarannyá válik – már elnézést a kifejezésért, de kétségbeesésemben bizony ennél erősebbeket is használok, ha senki se hallja. Igen, határozottan úgy érzem magamat, mint akinek (nevessenek, ha akarnak, az avas fogalmazáson) megnémult a lelke. És nincs semmiféle egyezményes jelbeszéd, amellyel szóra lehetne bírni. Üdvös lenne kitalálni egyszer a süketnéma lelkek érintkezését megkönnyítő jelrendszert, mert azt gyanítom, nem állok egyedül a gondommal.
Bárki joggal mondhatja, mit szóljon akkor az úgymond „egyszerű ember” (ez a nekem egyébként meglehetősen ellenszenves kitalálmány, ez a puszta séma), vagyis mit szóljon az, akinek semmi más kilátása hangulatai, érzelmei kifejezésére, mint hogy ferdén vagy egyenesen hajtja be a csavart, sok aprót vagy egyetlen hatalmasat csap kalapácsával a szög fejére? Az ilyen okoskodók nem mondanak hülyeséget, de megvan az a hibájuk, hogy szeretik leegyszerűsíteni a dolgokat.
Ráadásul majdnem mindig balul sül el, ha megpróbálok valakit beavatni nevetséges titkaimba. Nincs itt semmi látnivaló, mutogatnivaló, az az igazság. Unalmasan és feltűnésmentesen szürkültem bele mostani állapotomba. Se harsonák, se újságcikkek, csak a kicsit koszos, levakarhatatlan csend, amely már egész burkolatot vont körém.
Megint azon kapom magam, hogy dramatizálom a helyzetemet, pedig épp az az őrjítő, hogy nincs benne semmi, de semmi drámai. Néha már úgy érzem, hogy emiatt a sok elmélkedés miatt vagyok olyan tehetetlen. Az összegubancolódott gondolatok gúzsba kötnek, nem mozdulhatok egy tapodtat sem. Mert mire cselekvésre kerülne a sor, már rég belefáradtam és belefásultam a gondolkodásba, réges rég nem érdekel az, amin annyit töprengtem. Idejekorán kiégnek ötleteim, ezek a silány lámpakörték.