Kegyetlen rekviem
Közzétéve: 2014. 12. 29.
Kategória: KÉT CSAVART SZALTÓ (1999)
1.
Reggel itt járt Hajnalka, a fiam menyasszonya, és a vállamon sírta ki magát. Nagy könnyes-nyálas folt maradt a zakómon, a sötétszürke zakómon, majd megszárad, gondoltam, és meg is száradt, a folt viszont továbbra is látszik, nem baj, amúgy is tisztíttatni kellene. Én is kisajtoltam magamból néhány könnycseppet, ez épp elég volt ahhoz, hogy feszélyezzen, de mégsem oszlatta el bennem a lelkifurdalást, amiért még csak nem is tudok normálisan reagálni az esetre. Bántott, hogy elérzékenyültem, bántott, hogy nem eléggé. Hajnalka viszont sírt, mint a záporeső, s ez megkönnyítette a dolgomat. Vigasztalnom kellett a lányt, nem sírhattam hát versenyt vele, viszont ki róhatna meg, amiért mégsem álltam meg száraz szemmel. Ilyenformán tehát a sírás rendben lett volna. Jó androgün sírás volt, ahogy így egymásnak dőltünk. Hajnalka csinos és fiatal, mégsem fordult meg a fejemben az, amitől néha kiszárad a torkom, és felgyorsul a pulzusom, ha az utcán fiatal lányokat látok. És a tudat, hogy Hajnalka csinossága ellenére ilyesmi meg sem fordul a fejemben, megintcsak jó érzéssel töltött el.
A sírás rajtam is könnyített, a hír keltette feszültség felengedett a sűrű konyhai fényben, és ez a kellemes ernyedtség kitartott tovább is, mikor már behúzott függönyök mögött, a nagyszoba félhomályában üldögéltem. Egy ideig legalább nyugtom van a napjaimat megkeserítő, tehetetlen tettvágytól. Az éjszakai telefonhívás szakította sebet óvatosan összehúztam, mint egy cipzárt, s most műtét utáni pihenőt engedélyeztem magamnak. Felálltam, kimentem, kenyeret szeltem, beleharaptam a szeletbe, letettem, eszembe jutott a vaj, kivettem a hűtőből, kést kerestem, félig megkentem a kenyeret, újra beleharaptam, rájöttem, hogy semmi kedvem enni, otthagytam az egészet, visszamentem a fotelhez. Másodszorra is csak felkeltem, kimentem, felkapcsoltam a konyhai villanyt, megláttam a kenyeret, megtapogattam már kicsit szikkadt felszínét, elképzeltem, hogy beleharapok, ez elkedvetlenített, ajtó, tovább, előszobai villany: kabátok, ajtó, kamra: rohadt-gyümölcsszag, lámpa, a hűtőszekrényen ráncos kis gumók, alattuk folyós ragacs, valamikor barack volt, vagy talán szilva, nem is emlékszem. Pedig nemrégen létezett még egy másik, azelőtti világ. Nyúlós, unalmas, fárasztó, de valóságos. Tovább, fürdőszoba, lámpa: zuhanyzáskor ottfelejtett alsóneműk, mint mindig, tovább, kisszoba, villany: ágy, bevetetlen…
Ahogy utána gondolok, lassan két éve megvan már ez a Hajnalka is. Péter azon a nyáron hozta szóba először a kenutábort. A pénz miatt hozta szóba, amúgy nem sokat mondott, annyit, hogy egyetemista társaság, pár ismerős. Aztán hazajött, már nem egyedül, rögtön bemutatta a lányt is. Az előszobában csörömpöltek a ledobott hátizsákok, utána benn kortyolgattuk a gyümölcsteát, amit korábban behűtöttem magamnak (ez amolyan nyári megszokás). Egymás szavába vágtak, nagyokat kacagtak csak beavatottaknak humoros dolgokon, én is mormogtam valamit, fiatalkoromból maradt csónakházi emlékek után kotorásztam, hogy lendítsek a társalgáson. Ránk esteledett, s még egyre folyt a beszámoló, mindketten felém fordultak, de voltaképpen egymásnak beszéltek, mintha én lennék a fal, amelyről a másik elé pattan a labda. Kellettem nekik, biztos már ezerszer elmeséltek egymásnak mindent, amit amúgyis mindketten átéltek. Én voltam az ürügy, hogy újra kezdjék. Nem is nagyon figyeltem a különböző Gyurikra, Katikra, Nórákra, Pistákra, pedig ők gondosan megkülönböztették egymástól az azonos nevűeket. A dagadt Tamás és a pózna Tamás, a szemüveges Mari, tudod, nem a barnahajú, hanem akinek távcsöve volt, és így tovább. Hallgattam a szavak zümmögését, bronzbarna bőrük beleolvadt az árnyékba, s amint egyre sötétebb lett a szobában, már csak a szemek fehérje meg két villogó fogsor ugrált előttem.
Ezt látom most is, a két táncoló fogsort, a forgolódó szemgolyókat. Vagy ahogy Péter hét-nyolc éves korában tüneményes lassúsággal készítette reggelijét, vacsoráját. A húst meg a zöldséget (retket, paprikát, paradicsomot) először felaprította, aztán komótosan megkente a kenyerét, és hosszasan rakosgatta, rendezgette rajta a darabkákat. Szép színes lett, mire elkészült, de rettenetes sok idő kellett hozzá. Ildikóval (akkor még ő is élt) félig sürgettük, félig mulattunk rajta. És most rémes, hogy csak ezt látom, a két táncoló mosolyt, meg a vajaskenyér egyre tarkább mozaikját, a két csipegető ujjat, amint elrendezik a képet. Rémes, mert a halott fiam helyett az élővel foglalkozom. Sőt, ha pontos akarok lenni, mégcsak nem is az élővel, hanem két hülye részlettel. A szájakkal és a szendviccsel, a szendviccsel és a szájakkal. Lekászálódom a vetetlen ágyról.
A növények töve száraz. Sose szerettem őket, csak Ildikó ragaszkodott hozzájuk. Mindenféle tápsókat csepegtetett a földjükbe rendszeresen, meg a kávézaccot is odaszórta, állítólag jót tesz, nyilvántartott savanyú és tőzeges talajt, napfényt és árnyékot, sok vizet, kevés vizet. Spriccelte a leveleiket. A fikuszról még a port is letörölgette. Most száraz a tövük, pedig mióta Ildi nem él, valahogy hozzászoktam a dologhoz: nem mondanám, hogy kedvelem, de legalábbis jól tartom a virágokat, ahogy a kényelmetlen, kunyerálós rokonokat szokás. Cseppeket nem kapnak, de locsolást és spriccelést igen. Azelőtt mindig sajnáltam rájuk az időt. Most valahogy ez is belefér. A locspocs belakja az ásítozó szobákat.
Szóval Péter. Itt van és nincs itt, mint politikai csoportképeken a kivakart, kivagdosott kegyvesztettek. Talán látnom kellene a hullaházi tolóágyon, nejlonzsákba cipzározva, ahogy a krimikben szokás. Sírni kellene. Inni, lassan zavarosodó égszínkék tekintettel, mint egy szappanoperában. Fogom a konyakos üveget, a díványon ülve töltögetek. Ez meg mi a fene, miféle rovar, és hogy kerül ide? Biztos még tegnap este, a lámpafény miatt. Na, menj innen, neked nyitottam ki az ablakot! Szervusz! Örülj, hogy élve megúsztad! De a kezem milyen büdös! Ez az állat valami szagot ereget. Ráadásul le sem tudom majd mosni, mióta az illatos szappan helyett valakitől ezt az algaszappant vagy mit kaptam, már az sincs, hogy lejönne a bűz.
Sorra veszem a tennivalókat. Felhívni a többieket, Zoliékat, anyut, és mindenkinek elmesélni. Részletesen. Vagy lemenni a Balatonhoz, megnézni a helyet, megnézni a holttestet. Bár azóta talán már fel is hozták. Megpróbálom elképzelni a deformált, feldagadt, elkékült, esetleg véres arcot. Okvetlenül megnézem majd. Senkié, nem a fiamé. De akár az övé is lehet. Telefonon ki kell deríteni az egészet. Hol van most, hova vitték. Tényleg, ott van az a másik srác, meglátogatom. Hiszen alig tudom, mi történt. Csak annyit, amennyit Hajnalka mondott. Aztán érdeklődni a hullaházban. Parcellát váltani a temetőben. Parte-cédulát készíttetni. Fényképalbumokat nézegetni, hogy emlékezzem, hogy ki ne maradjak valahogy a fiam halálából.
Ekkor kezd el újra fájni. Végre megint felszakad valami. És jön a tehetetlenség-érzet, mint mindig, ha túl nagy a kihívás. Elmúlik majd? De kell-e, hogy elmúljék? Nem így vagyok normális ember? Vajon milyen egy normális ember?
Megint magammal vagyok elfoglalva. Hiába dörömbölök a cellaajtón, csak az öklöm dagad meg. A saját fiamhoz nem tudok kijutni. Bezárva a viselkedési kényszereimbe, a megrögzött félelmeimbe, utálkozásomba. Van itt kijárat? Legalább egy beszélő-nyílás, egy sebnyílás?
Megint belegabalyodom. A fiókhoz lépek, ceruzát szedek elő, hegyezni kezdem. Aztán egy kottafüzetlap, tessék, szép sorban. Először azt az élve maradt srácot kell meglátogatnom a kórházban, hogy magam halljam az esetet. Részletesen, a legrészletesebben, ahogy csak ő tudja elmondani, hisz a végén ketten maradtak. Jön velem Hajnalka is, addig se gondol másra, nincs egyedül. Segíthet is megszervezni mindent. Kibeszéljük magunkból a dolgokat, kieresztjük a túlnyomást. Nem, először a kórház. Felderíteni a terepet, utána jöhet a többi. Még a temetést is meg kell szervezni, keríteni papot, lefoglalni a ravatalozót, legyen mit mondani a rokonoknak. Lehet, hogy lassabban megy, mint gondolnám. Lehet, hogy gyorsabban. Ki tudja, meddig tartanak ott valakit a hullaházban. Nem kizárt, hogy sietni kell.
Ekkor megcsörrent a telefon. A táborvezető az, valami tornatanár-féle, aki tegnap bejelentette a hírt. Mentegetőzött, hápogott akkor is, most is. De legalább közli, a mentő ma felhozta Pétert, ide és ide kell telefonálni. Megkérdezem a másik srác nevét, valami Gábor, felírom egy papírra, és megköszönöm a hívást. A tanár megkönnyebbülten teszi le. Kásás a hangja, nem sokat alhatott az éjszaka. Elképzeltem a táboron eluralkodó pánikot. Kiterítve a test, amely tegnap még ott kuporgott a tábortűznél, csapkodta a szúnyogokat, énekelt, mohón evett, reggel még fröcskölődött, gumimatracon úszkált, markolta az evezőt. Pirult a bőre a napon, nem lehetett sejteni, hogy hiába, hogy már senki sem csodálja ősszel a jó színét. Biztos volt hisztéria, lányok, akik hazautaznak, zokognak, nem bírják tovább. Talán fel is oszlott a tábor. Ki lehet-e menni a vízre úgy, hogy ne az jusson az ember eszébe? Így is, úgyis furcsa, ha véget ér a tábor, ha nem. Bár végül is ki van fizetve a csónakbérlet, a sátrak, a vezetők…
Meglátogatjuk azt a Gábort. Az arcán véraláfutások, a szája még mindig szederjes. Magánál van – vagy inkább magán kívül? Sír és reszket, nyugtatgatni kell. Nem tehet róla, mondjuk neki, de ő jobban tudja. Pedig tényleg nem volt mit tenni. Kint voltak a nyílt vízen, hirtelen beborult az ég, fellőtték a piros jelzést, és jött a szél, jöttek a nagy hullámok. Egy rossz mozdulat: mindketten egyfelé hajoltak, máris borult a csónak. Ha akkor sikerül megfordítani a hajótestet! Vagy legalább a fenekével felfelé, afféle tutajnak megtartani! De a hullámzás addig pofozta a kenut, míg el nem eresztették, nehogy magával rántsa őket is. Kiúszni sem volt reménytelen. Pár száz méterre van a part, a hullámok is kibírhatóak. Akkor rándult görcsbe Péter lába. Megpróbálta háton fekve pihentetni, ellazítani, hiába, mindig elmerült. Ott vergődtek a megeredt esőben, a szélben, a habos, bugyborgó felszínen. Gábor kérte, hogy kapaszkodjon belé, de Péter nem akart. Úgy mindketten megfulladnak. Végül rávette mégis, küszködött előre egy darabig, egy nagyobb hullám után azonban érezte, hogy leválik róla a két kar, hogy Péter merülni kezd. Ordított, hogy ne, nem szabad, utána kapott, de Péter süllyedt lefelé. A víz alatt birkóztak, hiába nyitotta ki a szemét, nem látott semmit, Péter teste egyre erősebben húzta lefelé. És elfogyott Gábor levegője, és érezte, hogy egyre mélyebben van, és a tüdeje szétpattan, nem bírja tovább, levegő kell mindenáron, felfelé, amíg bírja. Elengedte a testet, önkívületben rúgta magát a felszínre, de egy öröklétig tartott az út. Most is, ha sikerül elaludnia, azt éli át, tartja a levegőt, a lehetetlennél tovább, és még mindig van felfelé, még mindig sehol a felszín. Kiúszott a partig, négykézláb mászott ki a kőre, a táborba úgy támogatták be.
Ő rögtön kórházba került, de ahogy kivilágosodott, a vihar meg elcsendesedett, a többiek Péter keresésére indultak a parton végig, szóltak a vízirendőröknek is. Hiába. A déli bogrács mellett ültek már, mikor két rendőr jött, és velük egy horgász, kérték, hogy valaki azonosítsa a fiút. A táborvezető azt mondta, a fürdőnadrágról ismerte fel. Mikor felhozták Pestre, Gábor is meg akarta nézni mindenképpen, de a táborvezető és a kórháziak együttes erővel lebeszélték. Elég, ami már eddig is kijutott neki. Megígérem, hogy majd én megnézem azt a fiút, elmondom, milyen volt.
Mindig is iszonyodtam a víztől, későn tanultam úszni, nem is szerettem meg soha. Ezért járattuk volna uszodába Pétert? Az én víziszonyomba fulladt bele? Régen izgatott a fulladás, rémesebb halált el se tudtam képzelni. Olvastam római tisztekről, akik fogságba esve úgy lettek öngyilkosok, hogy visszatartották a lélegzetüket. A fürdőkádban még gyerekként néha lemerültem, lassan kifújtam minden levegőt, a vésőkig feszítettem a húrt. Kíváncsi voltam, milyen lehet. Csak úgy, a rettegés kedvéért. Amint megyünk kifelé a kórteremből, szórakozottan visszanézek erre a Gáborra. Bágyadtan int, halántékán megcsillan sűrű fekete haja. Vajon csak napfény, vagy tényleg egy ősz tincs?
Hajnalkával kávézunk, ugyanúgy a táborról mesél, mint amikor legelőször láttam, csak a hangja mélyebb egy fél oktávval. Furcsa félálomban néz valahová, én pedig ösztönösen a fogsorára koncentrálok, a táncoló fogsorára. Míg beszél, a kávét kevergeti, a kiskanál koccanásai beleszövődnek a szavak ritmusába. Az a kávé már egészen kihűlhetett, én még forrón elkortyolgattam a magamét. Hajnalka meséli, hogy a kenuban mindig Péter ült hátul, és kormányzott, neki forgolódnia kellett, ha látni akarta. Forgolódni pedig se mód, se idő, a többiek hajtottak, bírni kellett az iramot. Mégis együtt voltak, egy ütemre húztak, egy test, egy hajótest lettek, mint mikor esténként magukra cipzározták a kétszemélyes sátor ajtaját. Néha cseréltek, hogy ő is tanulja a kormányzást, ilyenkor szűkszavú utasítások érkeztek Péter szája sarkából, Hajnalka pedig nézte a szögletes, csontos vállakat, az izmok szíjait, a lehámlott, kiszeplősödött, naptejtől csillogó bőrt. Nem sokáig tartott egy-egy ilyen csere, mert a lány maga is érezte, milyen erőfeszítésébe kerül a fiamnak, hogy ellensúlyozza az ügyefogyott irányítást. Este a menetrend szerinti tábortűz, aki pedig ráunt a nomád konyhára, átrándul a közeli zsírpárás, viaszosvászon terítős kisvendéglőbe egy-egy rántott sajtra. Sétáltak is, gyakran hajnalig. Este a lehunyt szemhéjak mögött folytatódott az abbamaradt hullámzás, a hányinger-keltő fényjáték, reggel úgy kellett kivakarni őket a hálózsákból.
A fiam afféle szöcske-karakter volt. Nemcsak az alkata, a hosszú, szíjas karja-lába miatt, de mert a gondolkodása állandóan szökdécselt. Nehéz volt követni, s még nehezebb, talán lehetetlen annak, aki nem ismerte eléggé. Egyik pillanatban egy tanáráról beszél, egy képtelenül nagydarab, szelíd emberről, annak terjengős, nosztalgikus gyerekkor-idéző előadásairól, hogy hogyan fociztak anno a Tabánban kitömött bőrlabdával, hogyan kent nekik a köves-kanyargós utcákon lefelé menet bármely sváb asszony egy-egy karéj zsíros kenyeret csak úgy, szeretetből. Aztán Péter minden átmenet nélkül egy kevésbé ismert Balzac-regény cselekményével folytatja tovább. Egyik közgázos barátjával ugyanis utánaszámoltak a könyvben leírt váltó-ügyleteknek, árfolyam-eséseknek és -emelkedéseknek, kinyomozták a korabeli tőzsde-viszonyokat, s valami elenyésző, pár frankos különbségtől eltekintve, ami akár az ő hibájuk is lehetett, számítógéppel ugyanarra az eredményre jutottak, mint az írópultjánál álldogáló szerző. Mikor pedig rákérdezek, hogy hová sikkasztotta el mindeközben a professzorát, és hogy kerültünk Balzac-hoz, egy ideig homlokát ráncolva mered maga elé. Aztán a fejéhez kap, elmondja, hogy az antikváriumban vett Balzac-sorozat egyik kötetében ugyanennek a tanárának fiatalkori igazolványképét találta. Az arc félreismerhetetlen, különbség csak az ősz haj. Mikor egy vizsgája után Péter előkapta a képet, és aláírást kért a hátoldalára, a tanár elszörnyülködött: „Hol sszedte esszt a borrszalmat!”.
Míg Hajnalka fintorogva megissza a hideg kávét, és fizetünk, az járt a fejemben, hogy ez az ugrálós gondolkodás közös bennünk, és Hajnalka alighanem meglepődne, ha elmondanám neki, éppen Balzacról gondolkodom. Nem mondom el. Előveszem a kottalapot, s útközben sorba rendezzük a teendőket. Egyszerűbb s főleg gyorsabb lenne mindezt kétfelé osztani, de egyelőre szükségünk van egymásra.
Szabadulás