KÖLTŐ KASZÁVAL

Közzétéve: 2014. 12. 29.
Kategória: CSAK ÚSZÓKNAK! (2012)

Ha egyszer nyitnék egy író-költő képző szakiskolát (múlhatatlan szükség lenne rá, s talán némi igény is), ott semmiképpen nem maradna el a gyakorlati oktatás. Úgy értem, nem csak a szöveggel való gyakorlati foglalkozások, hiszen az a minimum minimuma, mert elméletben érteni az íráshoz semmivel sem ér többet, mint elméletben tudni biciklizni, síelni vagy úszni. Éles bevetésnél az ilyesféle háttérismeret egy cseppet sem segít. Nem, az én író-költő szakmunkástanoncaim kénytelenek lennének meghatározott rendszerességgel téglát hordani, krumplit pucolni, fát fűrészelni, kertet ásni, és egyéb hasonló kétkezi foglalatosságokkal bíbelődni. Meggyőződésem ugyanis, hogy nehezebben boldogul a szavak anyagával, aki nem tapasztalta meg testközelben az anyag természetét, közegellenállását, engedelmességre bírásának módozatait.
Gabriel Garcia Márquez írta, hogy ha elakad a mondatával, fogja magát, szerszámosládával a kézben bejárja a házat, és szép sorban megigazítja, megolajozza a zárakat. Ez megnyugtatja és kisimítja őt, ellensúlyként segíti az írás folyamatát. Nem állítom persze, hogy bármiféle egyetemes irodalmi recept lenne a kétkezi munka végzése, bőven akadtak olyan cizellált világ-érzékelésű írók, akik teljességgel életidegennek tűntek a kortársak szemében. A világirodalom egyik legnagyobb hisztérikája és hipochondere alighanem Marcel Proust volt. Mentségére szolgáljon, hogy egyik képzelt betegsége végül valóságosnak bizonyult, ő pedig annak rendje-módja szerint bele is halt. Proust mindig egyszerre öt szobát vett ki a szállodában, a középsőben szállásolta el magát, a két-két szomszédos lakosztályban pedig a háborítatlan csendet. Szimbolikus gesztusként ez persze igencsak sokatmondó, de az író efféle kérdésekben nem ismer tréfát. A huzattól féltében nyáron is több réteg hosszabb-rövidebb alsóneműt viselt, mindenféle trikókat és pamutnadrágokat, bundáját pedig társasági vacsoránál sem vetette le. Benedvesített vásznakkal tisztálkodott, mert rettegett a szappan agresszivitásától, a szárítkozáshoz pedig mintegy húsz vasalt törülközőt használt el, éppen hogy csak bőrére tapasztva egyet-egyet, felitatva a cseppeket, nehogy a dörzsölődéstől az érzékeny felhám kisebesedjen. Negyvenéves korában is körülményesen levelezett édesanyjával a tárgyban, hogy a fürdőhotelben álló ágya fejét merre állíttassa, és hogy leszedesse-e a nem minden szempontból kielégítő ágymennyezetet vagy sem, ha igen, mivel helyettesítse, ha nem, mivel egészíttesse ki… Igaz, Proust kényeskedése talán inkább annak volt köszönhető, hogy túlságosan is felfokozottan érzékelte a világ érzékein keresztül érkező ingereit. Úgyhogy a mondott szakiskolában kivételesen fel lehetett volna menteni a vasesztergálással vagy az ablakpucolással való közvetlenebb ismeretség kötelme alól.
Hadd oszlassam el sietve az esetleges félreértéseket: szó sincs arról, hogy ne tartanám kellően fontosnak a civilizáció áldásait, és ne látnám be, hogy a nagyipari léptékű akolmeleg, amelyet gáz-, víz- és villanyszámlák kiegyenlítésével váltunk meg magunknak, ne szabadítana fel rengeteg időt kulturált, értelmes emberi tevékenységek végzésére. Igaz, afelől mérsékelten vagyok meggyőződve, hogy a megmaradáshoz szükséges robot alól felszabaduló óráinkban mindig sikerül kiválasztanunk a legértelmesebb és legszükségesebb időtöltést. Távol álljon tőlem a létezett szocializmus ama túlkapása is, melynek értelmében a hatalom mintegy tudattisztító „gyógyüdülésre” utalta be valamely gyárvárosba renitenskedő, „túlontúl dekadens” írókat, hogy a termelő munkásosztály mindennapjait fürkészve közvetlen kapcsolatot tarthassanak a rögvalósággal. Albániában „rotálásnak” hívták ezt a módszert, és minden szellemi ember rettegte a pillanatot, amikor a hatalom bekeményít, és sajátságos reality show keretében valamely reménytelenül lepusztult, Isten háta mögötti helységbe száműzi a kulturális élet ideológiailag ingatag elemeit. Egy kínai novella ugyanerről a tapasztalatról számol be két író szemüvegén keresztül. Az alkoholizmusban és gondolati kopárságban lubickoló termelőszövetkezet barakkjaiban tengődő székláb-faragók meglátogatnak egy szomszédos agyagbányát, mert ott állítólag szintén dolgozik egy száműzött értelmiségi. Mikor rátalálnak, a szűk vájatból tetőtől talpig sárosan előkászálódó sorstárs mintegy mentegetőzve kijelenti, ő még tulajdonképpen jól járt, saját szakterületén helyezkedhetett el, hiszen végzettségét tekintve geológus…
Mindamellett a fizikai tevékenység monotonitása, ritmikája igencsak hasznosnak bizonyulhat a szellemi aktivitás serkentésére. Ismétlem, nem a kemény, kényszeres, kilátástalan robotra gondolok, hanem a kettő valamely egészséges, barátságos arányára. Jókai Mór nagy tételben gazdálkodott, valóságos atyja volt saját gyümölcsfáinak, állatainak, egyik intézőjét például azért bocsátotta el, mert nem vigyázott kellően a kertjében élő egyik vadmadár fészkére. Nem mondhatni, hogy a mester életműve akár intenzitásban, akár terjedelemben megsínylette volna a földdel való rendszeres bíbelődést. A számtalan pompás regényt jegyző Tatay Sándor éppúgy maga termesztette (és iszogatta) borát (mely így idejének jó részét lekötötte), ahogyan a Nyugat-nemzedék egyik utolsó élő tagjaként számon tartott, ugyancsak roppant gazdag életművű Takáts Gyula bácsi. Igazolhatatlan, de nem megalapozatlan, külön bejáratú elméletem szerint Petőfi Sándor huszonhat évének döbbenetes költői termése sem jöhetett volna létre ilyen színvonalon, súllyal és mennyiségben, ha a költő nem kényszerül rendszeresen jelentős távokat gyalogolni. A séta ugyanis nem csupán a lépések ütemén előpattogó sorokat, képeket, ritmusokat szállítja a „peripatetikus” alkotónak, akad még egy legalább ennyire fontos adománya… Nevezetesen lépdelés közben az ember könnyűszerrel mintegy eltapossa a sikerületlen megoldásokat, kiszórja a felesleges ötleteket. És hát egy közkeletű alkotáslélektani bölcsességgel élve, valamely életmű súlyát nem annyira a leírt, mint inkább a kihagyott szavak száma adja meg. (Pontosabban fogalmazva a leírt szavak mögött látensen érzékelhető kihúzott szavak háttértömege. Másként ezt a jéghegy csúcsának, illetve víz alatti, nem látható alapzatának egymáshoz való viszonya szemlélteti.)
Ahogyan az irodalom élet-halál kérdése, úgy a fizikai munka is az. Elvásott ereszcsatorna sprőd pereme sebzi a kezet, gyalulatlan deszkák szálka-döfése nyomán fakadnak vércseppek, a beton érdessége észrevétlenül karistolja magát a bőrbe, kaszálás vagy gyomlálás után az egész alkart és lábszárat pirosas mintázat borítja. Összesúrlódik lényünk a világgal, és az illeszkedési hézagok mentén kimarjul az anyag. Sose felejtem, hány, de hány rozsdás, görbe szöget kellett kiegyenesítenem gyerekkoromban! Olykor könnyeimen keresztül csapdostam az engedetlen vaskukacokat, és lila vérhólyagos ujjaim voltak tanúi a makrancos érccel való küzdelemnek. Hányszor hajoltunk földig valami sajátos, már-már vallásos szertartás keretében, hányszor süvegeltük meg a körtefákat, hogy cefrébe gyűjtsük a lepottyant, markoló kezek nyomán olykor beszakadó hájú rohadt gyümölcsöket! Hányszor csaptam le az aprítandó fára baltával, hányszor töltött el elégedettséggel a készséges hasadás reccsenése, hányszor rántott egyet karomon a rossz helyen eltalált hasáb! Hány és hány követ rakosgattunk a egymásra meredek kertünkben, míg bábeli méretű támfalaink égre nem magasodtak! Mennyi földet szitáltunk át lapátonként, míg az előző lakó elmondhatatlan hulladékától, végtelen mennyiségű dróttól, műanyag flakontól, ágysodronytól, biciklialváztól, kiürült palacktól, műanyag babától, szétrohadt lavórtól, satöbbitől megszabadítottuk a termőtalajt! Hányszor törtem szilánkosra a jeget a tyúkok itatójában, miközben a szomjas és elszánt baromfiak nadrágszáramat és papucsomat csipdesték ingerülten! Hányszor kapáltam krumplit és nyomkodtam agyon a levelekre telepedett kolorádóbogár-lárvákat, melyeknek leve narancssárgán csurgott végig ujjaimon! Hányszor gyújtottam be a cserépkályhába, tudva, hogy az elkövetkező nap itthoni hőmérsékletéért most gyerek létemre éppen én vagyok felelős, senki más! Nem hiszem, hogy ezek nélkül a mélyen belém ivódott érzéki tapasztalatok nélkül ma úgy írnék, ahogy írok… Nem állítom persze, hogy nem is írnék, hiszen így vagy úgy, de ezt az élményréteget megszerzi magának, akinek szüksége van rá. Később is minden új lakásunk kiglettelése, kifestése, a Belgiumban elvállalt szobafestői munka, az ugyancsak Brüsszel közelében végzett cukorrépa-egyelés vagy kombájnos borsóaratás, majd könyvespolcaink, konyhabútorunk, kertkapunk elkészítése is természetesen illeszkedik ebbe a láncolatba.
Kétkezi irodalmár voltam és maradtam, földhöz ragadt Anteusz, akinek nem mindig makulátlan a körme alja, olykor pedig szőlőszüret munkálatai festik feketére ujjai barázdáit. Nem is volt felhőtlen a kapcsolatom az irodalom arisztokratáival, hiszen némelyikük teljességgel képtelen megérteni ez irányú vonzódásomat. Boldogult Hubay Miklósnak, a remek drámaírónak, aki mellett egy teljes és gazdag inasévet töltöttem a Magyar PEN Club irodáiban, megvolt az a faramuci szokása, hogy porcukorral dúsított paradicsomlevet fogyasztott, legalább napi két pohárral. Aki csak egy kicsit is jártas a mosogatás rejtelmeiben, tudja, hogy nem mindennapi tapadási intenzitású koktélról beszélek. Így aztán mikor mindenes nénink felmondott, nem éreztem túl elegáns titkár úrnak magam ahhoz, hogy elmossam a rostos réteggel bélelt, szutykos poharakat, hiszen a napi védőitalt Miklós továbbra is elvárta, követelte. Egy ízben azonban rajta kapott, amint a konyha számára ismeretlen terepén européer magyar íróhoz méltatlan módon mosogatok. Döbbenten bámult rám, eddig szemmel láthatóan nem merült fel benne, hogy az öntisztuló poharak rejtélyét kutassa – elfogadta a valóságot olyannak, amilyen, vagyis meglehetősen kényelmesnek. Mielőtt sarkon fordult volna, a cselédmunka végzése miatti neheztelését éreztetve odabökte: „Aztán, ha EZZEL végeztél, gyere be, szeretnék elmondani egy Kosztolányi-verset”.
Mikor még nem épült fel a házunk, nap nap után feljártam kaszálgatni a frissen vett telken, és a suhogás ütemén a Holmi folyóirat kérésére az akkoriban meghalt Utassy József, szüleim barátja és nagyszerű költő nekrológját fogalmazgattam magamban. Közben azon járt az eszem, vajon Utassy Jóska tudott-e kaszálni. Sosem láttam, de majdnem biztos vagyok benne, hogy igen, vidéki gyerekként nem úszhatta meg, hogy közelebbi ismeretségbe ne keveredjen a nyeles, hosszú vaskéssel. Meg aztán az Utassy-versekben olyan kaszálás utáni jó levegő uralkodik, ritmusa van a krumpliföldnek, a sormetszetek fehér zsákok, és az árokparton is hexaméterben mérhetni a távolságot. Szóval általa is eggyel fogyatkozott a kaszáláshoz konyító költők száma.
Márpedig kaszálni tudomány, nem is akármilyen. Terepasztalon, vonalzóval szerkesztett fűszálakat legfeljebb csak amerikai vagy szovjet propagandafilmekben ritkítanak a farmerek vagy kolhozparasztok. A kasza hegyébe valami terepkövető radart lenne érdemes beszerelni, úgy a vas talán nem akadna meg minduntalan huplikban, vakondtúrásokban, facsonkokban. Vagy csak a számítógép előtt ücsörgésben megkopott kaszálótudományom mondott csődöt unos-untalan. Öreg parasztemberekről mesélik, hogy a legegyenetlenebb talajt is olyan vigyázva körbeborotválják, mintha borbélymesterséget űznének, csak kicsivel nagyobb léptékarányban. Nyilván lényegesen profibb kaszások, mint a költők zöme. Tisztogattam a terepet a nekrológhoz, kaszálgattam emlékeimet, s az elhanyatló fűszálak, bogáncskórók, magoncok mind méltó főhajtással búcsúztak Utassy Dzsótól (ahogyan őt barátai szólították), tudván, hogy közülük való tért vissza abba a földbe, amelyre ők is pihenni hajlanak. Növények hekatombája fölött elmélkedtem, és arra jutottam, hogy nagy disznóság nekrológot írni.
Irodalmi halottat nyilvánosan elgyászolni tisztességtelen dolog, mi több, az egész irodalom már eleve piszkos üzelmek halmaza, a túlélők nyerészkedése, diadalmas csatakiáltozása. Camus besöpri a Nobel-díjat egy írásban elkövetett, közömbös gyilkosságért, Dosztojevszkij nagyot alakít mélylélektani síkon egy rútul agyoncsapott öregasszony teteme fölött, Shakespeare halomra gyilkolt hőseiből roppant megindító emlékművet rittyent az örök szerelemnek. Író, költő addig játszik a halállal, amíg annak játékszerévé nem válik végül. Utassy József nem keveset tudott minderről, hiszen életművében csak úgy sorakoznak a sztélék, kopjafák, sírkeresztek. „Anyámnak hősi halott a párja, / méhe szerelem hullaháza” – örökíti meg brutális képpel háborúból vissza nem tért édesapja emlékét.
Ezen elmélkedve, kaszával a vállamon ballagtam hazafelé, mikor szembejött velem egy helybeli, kedélyes alkoholista tag, és nevetve megszólított: „Ha kicsit sötétebb lenne, beillenél halálnak”. „Ha kicsit sötétebb lennél, el is vinnélek” – felelhettem volna viccesen és frappánsan, ám ehelyett eltöprengtem. Elgondolkodtam a költészet titokzatos munkáján: neki aztán tényleg fogalma sem lehetett sem Utassy Józsefről, sem arról, hogy gondolatban éppen akkor írtam róla nekrológot, mondtam neki istenhozzádot.