KORONG

Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Új versek

A harmincöt már nyakamon,
még hárommal jössz, aranyom,
döröm-
bölöm.

Ki él, mindig az a lazább,
készen kap házat és hazát:
erő-
nyerő.

Te begombolva odalenn,
én meg a gombot ingemen
kigom-
bolom.

Hüvelykmozdulatom hanyag,
kacéran szvingel az agyag
koron-
gomon.

S ami kész van, a műdarab,
földre nem hull, a légbe kap,
elen-
gedem.

Röpteti éter, hidrogén,
tölcsérfüleknek írok én,
csikar
siker.

Nyakamban csörömpöl magány,
jönnek utánam, jönnek ám,
kolom-
polom.

Zsíros-csombékos itt a rét,
nem kell görnyednünk annyirét.
Szeren-
cse, nem?

Termünk időnként jópofát,
de nem oly csodát, mit a fák
remek-
lenek.

Hisz bibét gombolyítanak,
gyümölcs lesz, ízes műdarab,
elő-
kelő.

És megcsinálja bármelyik
nyaranta, és nem kérkedik:
alany-
talan.

Görcsös testük utókoré,
ha majd komisz avar közé
hanyat-
lanak.

A fosszilis rost, görcsös ér,
vonaglik, izzik, szinte él
az ek-
razit.

Ezért nem siet sehova,
szép sorban sógor s a koma
eláll-
dogál.

Az eleven művek tövén
mütyürkéket gyurmáz az én,
s elél-
degél.