KOVI UBI PÖRIVEL, EGY ÜDÍTŐ VÉLETLENNEL ÉS LACKFIVAL, NO MEG A LOVASI-KÓD

Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Kritikák

A zenés költői estnek, mint műfajnak, már régóta kijárt egy újabb, kényelmesebb, gólérzékenyebb csuka, mert a Sebő-félét már régen kinőtte, a Hobo-félébe meg eléggé belebüdösödött a lába. A Lackfi-Heidl-Lovasi triumvirátus nem olyan régen dobta piacra az új típust a Hangzó Helikon menedzselésével, és egy BL-esélyes csapatot szervezett köré. A kőszegi Várban tartottak egy Joga Bonito-jellegű showműsort július 28-án, kedden este.

Lovasin kezdéskor még némi zavar érezhető, gitár nélkül is megvannak a kezei, de nem tud velük érdemben mit kezdeni. Persze ez is lehet a szerepének (mert hát színpadon minden csak szerep) része, az ív kezdő pólusa, hogy aztán minél nagyobb legyen a kontraszt a célban. Azok a hosszú és elrejthetetlen kezek megragadhatják a közönség pracliját és cibálhatják végig a sárga úton, Óz felé. Örökérvényű okosság, hogy a koncerten az ember többet kap, mint a lemezt hallgatva. Ez Lovasit figyelve fokozottan igaz. Nemcsak azért, mert gesztusokkal kíséri a produkciót, hanem, mert ezek által újabb rétegek bontakoznak ki a dalokból. A szövegből meg főleg. Lovasi András abból él, hogy úgy tesz, mintha nem venné komolyan magát és a munkáit. Hiába színházi a köntös, ugyanúgy eldumálja, sztorizza, ökörködi a szólókat és a számok közti átvezető magvast (néha talán meg is inogva azon az ominózus kötélen) mint teszi gitárral a kezében, rockkal a szívében, Kispállal a hóna alatt, Kiscsillaggal a homlokán. De itt közben magázódik. Talán fricskaként. Emiatt szeretjük.
Persze az est struktúrája is kiválóan építgetett, profi munka, lassú és gyors versdalok finom egymásutánja. Aztán a középső harmad elején és végén a szépfejű („márhogy szép dolgok vannak a fejében”) Lackfi János lép elő fizikai valójában (a mai költői középnemzedék (sic!) egyik legkiválóbbika, remek műfordító, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, az ő versei kerültek feldolgozásra a Hangzó Helikon ezen ominózus lemezén). Az első blokkban a magyar irodalom remekműveinek alapján készült gyermekverseit olvassa (a Vörös Istvánnal közösen szerzett Apám kakasa (~Anyám tyúkja) című kötetből), és a másodikban is alkalmazkodik az est oldott hangulatához (némi rezignált betekintéssel a madárság problémakörébe, a híg madárság és mély madárság rejtelmeibe).
A Véletlen zenekar (Heidl György, Vedres Csaba, Szabó Attila, Drapos Gergely, Gáspár Gergely) a csendes (zenekarról ilyet?) nagyság nyugalmával teszik a produkció alá, ami igazán különlegessé teszi az összképet. Lelkesedés, alázatosság, megfelelő hangulati hőfok, a hangszer mint végtag – olyan felesleges, pátoszos jellemzések, címkék ezek, melyeket ők biztos nem szívesen viselnének. De ha ez az igazság? Meg, hogy egyszerűen nagyszerűek, na.
Idekívánkozik Heidl György külön kiemelése, aki a lemez mindenegyes darabjának zeneszerzője (nem is akármilyen színvonalról van szó, de innentől megint csak a címkegyártás következne), civilben a Pécsi Tudományegyetem esztétika tanszékének feje, Szent Ágoston életművének kutatója. Szolidan, kisfiús mosollyal penget a színpad egyik sarkában, az mégis látszik, hogy ebben a produkcióban ő a főnök. A képzeletbeli gyeplők bele vannak húrozva a hangszerébe.
Az est folyamatából érdemes kiemelni a lemez talán két legjobb dalát (Babzsák, Billentyűk): előbbi sokszínűségével, utóbbi esendő hétköznapiságával hódít. Ezenkívül fontos súlypontnak tekinthető az áthangszerelt (kacérosan-swingesen-csinosnak is nevezhető) Lovasi-szerzemény, a Forradalmár, melynek keletkezéséről rövid anekdota is elhangzik (érintve a Nagy Imre-újratemetést, egy ott elhíresült beszédet, a pécsi Szenes klubot és az ottani parizeres melegszendvicset). Aztán egy harmadik dalszövegíró is rákívánkozik a produkció névsorára, egy bizonyos József Attila, akinek Íme, hát megleltem hazámat című, utolsó versét adják elő (erről túl intim lenne bármit is mondanom). A legnagyobb nyulat persze a végén húzzák elő az urak a kalapból: a zenekar keresztapjának tekinthető dal, a Véletlen, mely az esemesnyelvet (sic!), rövidítéseket parodizálja ki, a didaktikus allűröket kerülve, sokkal inkább véres iróniával („kovi ubi pörivel a kedvencem”).
Lovasi, egy Tóth Krisztinának címzett Lackfi-vers kapcsán hozza szóba a költőnő új, Könyvhétre megjelent kötetét, a Magas labdát, szomorúan konstatálva, hogy azt még nem zenésítették meg. Az elvakult rajongóknak ez persze ígéretnek bőven felfogható. Akkor? Jövőre, velük, ugyanitt?

vaskarika.hu