LOVAS NEMZET
Közzétéve: 2014. 12. 29.
Kategória: MILYENEK A MAGYAROK? (2012)
– Ó, a magyarok! Hiszen azok állva vágtatnak egyszerre hat lovon! Ezzel a két szememmel láttam! – kiáltott fel a magyar ember kedves és naiv német ismerőse, és árgus szemmel mintha máris azt vizslatta volna, vajon megfelelő ólába van-e ennek az embernek, aki magyarnak mondja magát, miközben lehet, hogy alapállapotban nem is férne el a ló a két lába között.
Természetesen minden magyar lovon születik, igaz, a kiscsikó csak nagy üggyel-bajjal csomagolható be a magyar anyák hasába. Ott is nő föl, a ló hátán, ott szoptatják és teszik tisztába, ott tanul meg írni, úgyhogy később is csak akkor sikerül neki a betűvetés, ha valaki mozgatja közben az asztalt. Ha megéhezik, lekanyarít egy darab húst az éppen alatta található lóból, és azon nyersen befalatozza. Ilyen őszinte gyerekek ezek a magyarok. Lóval bekocognak a metróba, a látványpéknél vesznek egy kávét és egy csokis croissant-t, maguknak és a lónak is persze, leporoszkálnak a mozgólépcsőn, majd leugratnak a sínek közé, és hamarabb odaérnek az állomásra, mint a szerelvény. A modern kor e lovasparadicsom felett sem röppent el észrevétlenül, úgyhogy a magyarok nyeregben ülve laptopoznak, és vágtatás közben újraformatálják a rendszert. A lónak külön mobiltelefonja van, nehogy a pszichéje sérüljön, hiszen a ménes többi tagjával való állandó kapcsolattartás az európai uniós jogharmonizáció szellemében minden hátas alapvető állati joga.
Nem mondom, vannak ennek a lovas életnek hátulütői, roppant kényelmetlen ugyanis nyeregben üríteni, sakkozni, varrni és főzni, no meg a gyereknemzés feladata sem gyerekjáték, ám az efféle apróságok egy igazi magyart nem riaszthatnak vissza attól, hogy ősei életformáját folytassa. Mivel a magyarságra hagyományosan a hátrafelé nyilazó harcmodor jellemző, az is meglehetősen kellemetlen, ha az ember nyilaz egyet hátrafelé, és éppen áll ott valaki. Az ilyesmit azonban belekalkulálták a magyart életbe, a lovas utcaseprők rendszeresen összekotorják a hátrafelé lenyilazott járókelők földi maradványait. Még egy nem elhanyagolható kellemetlenség, hogy egy lovas nemzet fiának franciaágynál is szélesebb és masszívabb alvó alkalmatosságra van szüksége, ráadásul ha a derék négylábú rosszat álmodik, és fordul egyet, könnyen péppé zúzhatja gazdáját. Amint azonban a feltárt, réges-régi sírok is mutatják, a magyar ember biztos lehet benne, hogy lovával együtt temetik el, hátha szüksége lesz rá az örök vadászmezőkön.
Ne vezessen félre, ha Magyarország utcáin netalántán mégis nagy számban találkozunk görnyedt tartású, hivatalnok-kinézetű, petyhüdt izomzatú, verejtékező, sápadt és szemüveges figurákkal, amint engedelmesen cipelik haza cekkerben a bontott csirkét anyunak, mert a főnök jön hozzájuk vacsorára. Két eshetőség van. Az első, hogy ennek a homo hungaricus modernusnak a tágas lelkében ugyanakkor egy sztyeppéken edzett, napbarnított karú, összehunyorított szemű, lobogó, sűrű hajú, izmos és mokány lovas magyar vágtat végtelen sztyeppéken. A másik, hogy az ilyen nem is igazi magyar ember, csak valami városba szorult, nyomorult civilizációs végtermék.