MAGASAN

Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Kritikák

Egy levélen elbillen

Vékony könyvecske, durva szürke csuhában. Tízezer méter magasságban, egy repülőgépen olvastam elmélkedésre, szemlélődésre biztató verseit, és a köztes gondolkodás csendjében ki-kibámultam az ablakon – felülről láttam a napnyugtát. Ott voltam, ahová minden középkori szent vágyott: az égben, az ultramarin tágasság képtelen ragyogásában. Követelően direkt volt az élmény, úgyhogy elfordultam az ablaktól: hozták a kávét. Ez végre fogható volt, meleg, hétköznapi. Megkavartam, és ámulva láttam, hogy nem tölcséresen örvénylik, hanem lassan, sziromszerűen áramlik körbe-körbe. Coriolis-erő. Nem is az ég végtelensége, hanem ez az alig észrevehető jelenség döbbentett rá a magasságra. Egy pillanatra megéreztem a mindenséget körbefordító erőket: úgy borzolták végig a kávémat, akár a szél a fát:

Egy ágon körbefordul
egy levélen elbillen
a mindenség
Azt az ágat keresd meg
azt a levelet keresd
a szélborzolta fán
(Szent Pál apostol legendája)

Lacfi János versei a hétköznapira csodálkoznak rá, úgy mutatják fel a közönséges tárgyakat – egy “barna-füstarany lapokkal borított” hagymát, a leves “zöldes lápvilágát”, a teáskanna “bennső tüzét”, a páfránylevelek fogazatát, egy utca perspektíváját (Illeszékek, 1998) – mint egy megkomponált csendélet egybeillő részeit, a világban ható erők metszéspontját. Ez nem puszta áhitat, és még csak nem is igazságkeresés: csupán a létezés vállalása.

Mindenestül áthatja

“A szent: valami, ami léttel telített” – mondja Mircea Eliade A szent és a profán című könyvében. “Mint tóba szórja belém/ pazarolja magát a lét” mondja Lackfi János Szent Ferenc hangján. Az Öt seb a léttel való telítettség könyve: 78 verse öt szent (Szent Pál, Remete Szent Antal, Szent Ágoston, Szent Ferenc és Szent Margit) legendáját dolgozza fel, de nem kívülről, a csodákat hangsúlyozó legendaírók szemszögéből, hanem belülről, a lélek szemlélődő csendjének pillanataiból. Az egyes szám első személy itt szinte alig jelent személyességet, hiszen a szent pontosan a személyiség kioltására vágyik: “Megpróbálom feladni/ eltávolítani magam” (Szent Ágoston legendája). Világukban a tükör “tiltott tárgy”, arcuk “vonások nélküli” (Szent Margit legendája). Versbeli portréikban csak egy-két utalásban tapogathatjuk ki a legendabeli szentek bőségesen dokumentált életét és cselekedeteit (Szent Pál üldöztetése, Szent Antal kísértései, Szent Ágoston viszonya az idővel, Szent Ferenc és az állatok, Szent Margit tökéletes alázatossága). Nem a személyük autentikus, hanem a szemléletük: az, ahogy észreveszik a szentség megjelenését a világban, megérzik, ahogy a tárgyak “közvetlen valósága természetfölötti valósággá alakul át” (Eliade):

Miként a vaj a tűzön
állagát elveszíti
de mindenestül áthatja az ételt
eltölti telérből
kiolvadt erejével
(Remete Szent Antal legendája)

Ennyi a vers; nincs is szükség a hasonlat második felének kibontására. Ez különbözteti meg a költészetet a parabolától. Ilyen a kötet verseinek többsége is: felmutat, nem utasít, az olvasóra bízza a gondolat kiteljesítését. Mintha elég lenne valamiről azt tudni: milyen – mert lényege maga a lét: “az állat létező/ szemlélete a lét/ emberben/ hasonlik meg csupán/ élet és szemlélet” (Szent Ferenc legendája). A lét-szemlélet modern kettősségének elismerése együtt él itt az egység tudatával: a szilánkok mögött bizonyosan ott az Egész: “Ezer szilánkból/ naponta újra/ összeáll ő a kancsó” (Szent Ágoston legendája).

A buborékok olvasója

Szentekről lévén szó, a befogadó automatikusan Istennek nevezi magában ezt a mindent átható erőt, a részletekből összeálló lényeget. Csak a sokadik olvasásra jöhetünk rá, hogy az a szó: “Isten” egyáltalán nem szerepel a kötetben, de még szinonimái sem. Alig van nyoma az Istennel való párbeszédnek: mindössze egy-két versben találhatunk direkt megszólítást. A szentek imája a világról való elmélkedés; a világ jelenségei szimbolikus értelmet nyernek, a metafizikai valóság kivetülései:

Üvegesedő
ujjaim a koratavaszi
vízben
ruhát öblögetnek
Pereg
a buborékok soha
véget nem érő olvasója
(Szent Margit legendája)

Ez a szimbolikus gondolkodás jellegzetesen középkori jelenség, a szenteket pedig pontosan az tette szentté, hogy életük minden pillanatában észrevették a magasabb értelmet. Életük folyamatos úton levés: fájdalommal, meditációval és imával küzdik ki a Rilke-féle “erősebb lét közelét”. De van ezekben a versekben valami középkorias naivság, sőt életöröm is (kiváltképp Szent Ferenc és Szent Margit esetében): a pitypangok “csillagrendszere”, a lombok “hepe-hupás nagy függőkertjei’, a “fény-lakoma”, az eső “bocskorcsattogása”, “kövér szemű kibomló” fürtjei, tehát a jelenségek szépsége mintha földöntúli boldogsággal töltené el azt, aki megéli őket. Ennek ellenére sem a “boldogság”, sem pedig a “szépség” fogalma nem bukkan fel a versekben. Az extázis névtelen, a világnak nem a szépsége, hanem a létezése ragyog.

Egymásra hajtja ágait

Létezés, lét. Tér, idő. Ezek a fogalmak viszont sokszor feltűnnek a kötetben, jelezve, hogy azért nagyon is modern versekről van szó. Mintha a szimbólum tartalma nem is Isten lenne, hanem a modern fizika és filozófia kulcsfogalmai. De szimbolikusan gondolkodnak-e valójában a versek? Annyit már sikerült megállapítani róluk, hogy nem allegóriák vagy parabolák, referenciájuk, jelentésük nem fejthető fel egyértelműen. A mindenkori szentekkel, és különösen az egyébként sokban rokon misztikus költőkkel ellentétben, akiknek szimbolikus világnézete egyértelmű, Lackfi szentjei nem, vagy csak alig fejtik fel a tárgyak szimbolikus megfelelteséseinek rendszerét. Nézzünk például két hasonló témájú, de eltérő szerkezetű misztikus verset:

Milyen szép csillogás hullik alá a hóra,
Ha fénylő napsugár verődik vissza róla:
Így csillog lelked is, fehéren, mint a hó,
Ha jő a pirkadat, magasból csillogó.
– írja Angelus Silesius (Kerúbi Vándor, IV. könyv 16. vers, Kurdi Imre fordítása).

A mezőn két egyforma fa
egy fekete és egy fehér
egymásra hajtja ágait
egyik árnyék másik fény
egyikük a másik ruhája
de melyikük nem tudni már
ha kihúzzák a fát alóla
a hó törékeny szerkezete
tán önmagában is megáll

– írja Lackfi a Szent Ferenc legendájában. Misztikus vers ez is, de túlmutat az egyszerű megfeleltetésen. A vers törékeny szerkezete alól ki lehet húzni a misztikus fény-árnyék fogalompárt, de nem lehet kiemelni magát a tárgyat, a képet. A költő sem bízik meg az olvadékony fogalomban: “a hó … tán önmagában is megáll”. A behavazott fa tapinthatóan tárgyszerű képének mérhetetlenül nagy a teherbírása: megtartja a vers egész metafizikai auráját. A tárgy azonban nem választható le a fogalomról, hiszen “egyikük a másik ruhája”. A vers tehát ugyanúgy besorolható a misztikus, mint az objektív költészet hagyományába.

Objektív misztika

Egyáltalán: létezik ilyesmi? Lackfi Jánosnál igen. Huszadik századon edzett költői tudása már nem fogadja el az egyértelmű tartalmakat, költői alkata viszont állandóan a megvilágosodás pillanataira figyel; szent egyszerűségre áhítozik, és a világ különnemű tárgyaiban keresi a misztikus egész megnyilatkozását. Eddigi könyveiben általában rejteni próbálta ezt a szándékot: a tárgyak természetének felmutatását nem vette körül a szentség glóriája, a jelenségeknek többnyire találó hasonlatokkal kellett beérniük – úgy is mondhatjuk, hogy világa töredezettebb volt, az őket egybefogó erő érezhető, de kevésbé tapintható (vannak azért kivételek, mint például az előző kötetéből való tisztán misztikus A zuhatag alatt). Eddig egy elfelejtett cselekményű regény homályosan sejtett sorstörténete volt az élet (”Mint mikor újraolvasol/ egy elfelejtett cselekményű regényt/ s a következő lépés/ mindig ott motoszkál fejedben/ de ritkán szakítja fel/ a tudat burkait/ úgy jársz át/ életeden”. Mint mikor), az Öt seb viszont tudja és felvállalja a sors megváltástanát: “valaki megrajzolta útjaimat” (Szent Pál legendája). Ettől lesz ennyire időtlen és egységes a könyv.

A tárgyias költészet egyébként sem ellensége a misztikának – inkább laikus testvére, ahogy a szentnek a vita contemplativa világi művelője, a költő. A szent az istenségre vágyik, a költő… Mire is? “Az objektív lírikus a névtelent, a kimondhatatlant célozza meg… Szükségük van a világra mint metaforára, mint jelbeszédre, a szavaknál igazabb nyelvre. … A dolgokban “hír” van, numen adest, sunt existentiae rerum: ez az objektív költő szent meggyőződése; hisz benne vagy tapasztalja, hogy a tárgyakban istenek laknak, akik jeleket küldenek neki, ismerten túli intelligencia jeleit” – írja Nemes Nagy Ágnes. A világiasság jegyében azonban hozzáteszi még a credóhoz: “Ez az ismerten túli intelligencia főképp ő maga. Mindaz, amit önmagából nem ismer.”
A misztikus ezt így fogalmazná meg: “A megismerőnek a megismertté kell válnia” (Angelus Silesius). Remete Szent Antal önfeladása: “mint rongyot összegyűrtem és/ most messze hajítom magam”. Lackfi János megpróbált túllépni önmaga megismerésén, hogy eljusson egy létnek, avagy Istennek nevezett ismerten túli intelligenciához. Önarcképe homályosan ott van ugyan a szentek arca mögött, és nézését is látni a szemükben – de a szenteknek sem a nézésük a fontos: inkább az, amit néznek.

Jól látom, sebeid mennybe nyitott kapuk.
A lélek öt helyen átmehet általuk.
(Silesius: Jézus sebeire, Kerúbi vándor, IV:/46)

Az Öt seb tehát kaput nyit: ha tetszik, a misztikus mennybe – vagy ha ez sok, akkor az objektív költők névtelenjébe. Akit visszadöbbent a repülőből látott lenyugvó nap mindent átható fényessége, az a megkavart kávén fogja észrevenni: az égben jár.


  • Gősi Vali

    “A mezőn két egyforma fa
    egy fekete és egy fehér
    egymásra hajtja ágait
    egyik árnyék másik fény” Egyszerűen varázslatos…