MARIVAUX: A VITA

Közzétéve: 2014. 12. 29.

Kategória: Drámák (Műfordítás)

(részlet)

Komédia egy felvonásban, első ízben előadatott
1744 október 19-én a Comédie Francaise színészei által.
Fordította LACKFI János

Szereplők:
Hermiane
A Herceg
Mesrou
Carise
Églé
Azor
Adine
Mesrin
Meslis
Dina
A Herceg kísérete
A darab vidéken játszódik.

ELSŐ JELENET
A Herceg, Hermiane, Carise, Mesrou

HERMIANE: Hová megyünk, Uram? Hisz ez a világ legelvadultabb, legelhagyatottabb zuga. Az ünnepélynek, amelyről Ön beszélt, itt semmi nyoma.
A HERCEG (nevetve.): <?xml:namespace prefix = st1 ns = “urn:schemas-microsoft-com:office:smarttags” />Minden készen áll.
HERMIANE: Ebből egy szót sem értek. Miféle házba hozott, mi ez a különös építmény és miért veszik körül ilyen hatalmas falak? Hova vezet hát engem?
A HERCEG: Szokatlan látványban lesz része. Bizonyára emlékszik a kérdésre, melyet tegnap este vitattunk. Kegyed egész udvarom ellenében állította, hogy nem a Kegyed neme, hanem a miénk adta a szerelmi hűtlenség és állhatatlanság első példáját.
HERMIANE: Nos, Uram, még mindig ezt állítom. A hűtlenség és állhatatlanság első példáját csak olyasvalaki adhatta, aki elég vakmerő és semmitől sem pirul. Ó, hogyan is hihetnők, hogy a nők, kiknek velük született félénksége és szemérmessége ismeretes, mióta a világ világ, s mióta a bűn bűn, hogyan is hihetnők, hogy ők vétkeztek először, hiszen ahhoz oly nagy merészség, érzelmi szabadosság és pimaszság szükségeltetik! Ez elképzelhetetlen.
A HERCEG: Kétségkívül, Hermiane, magam sem tartom valószínűnek, de hát nem is engem kell meggyőznie. Tudja jól, én mindenki ellenében a Kegyed álláspontján vagyok.
HERMIANE: Igen, puszta lovagiasságból, erre már rájöttem.
A HERCEG: Azt mondja, puszta lovagiasságból. Ám legyen. Szeretem Kegyedet, minden vágyam Kegyednek tetszeni, s lehet, hogy ez a vágy győzött meg a Kegyed igazáról, de egy biztos: olyan ügyesen tette, hogy észre se vettem. Nem sokra tartom férfitársaim állhatatosságát, s a Kegyed kedvéért boldogan cserbenhagyom őket. Összehasonlítgatás nélkül is elhiszem, hogy könnyebben vétkeznek, mint a nők. Egyetlen kivételt ismerek csupán: saját magamat, s én magam se lennék az, ha nem Kegyedet szeretném.
HERMIANE: Ön mintha gúnyolódna velem!.
A HERCEG: Ha így van, elnyerem méltó büntetésemet. Nemsokára ugyanis elválik, valóban a Kegyed pártján állok-e.
HERMIANE: Miről beszél?
A HERCEG: Nos, a természetet magát kérdezzük majd meg, ő a legavatottabb egyszer s mindenkorra eldönteni ezt a vitát, s minden bizonnyal a Kegyed javára dönt majd.
HERMIANE: Nem értem, miről van szó.
A HERCEG: Hogy biztosan tudhassuk, a hűtlenség és állhatatlanság vétkét első ízben férfi vagy nő követte el, márpedig erre Kegyed éppoly kíváncsi, mint jómagam, jelen kellett volna lennünk a teremtés kezdeténél.
HERMIANE: Kétségkívül, de nem voltunk ott.
A HERCEG: Most majd ott leszünk. Igen, ama kornak férfiai és asszonyai tűnnek majd fel bámuló szemeink előtt. Olyannak láthatjuk majd őket, amilyenek voltak, vagy legalábbis amilyenek lehettek. Talán máshogy alakulnak az egyes esetek, de a jellemek ugyanazok. Ugyanolyan kezdetleges állapotban leledzik majd az emberi szív, éppoly tisztán, sőt, ha lehetséges, még tisztábban mutatkozik meg a lélek. (Carise-hoz és Mesrouhoz. ) Carise, Mesrou, menjenek, s ha el kell rejtőznünk, jelezzenek, ahogy megbeszéltük. (Kíséretéhez. )
Kérem, hagyjanak magunkra.

II. JELENET
Hermiane, A Herceg
HERMIANE: Bevallom, felcsigázta az érdeklődésemet.
A HERCEG: Nos, íme az előzmények: tizennyolc vagy tizenkilenc évvel ezelőtt ugyanez a vita lángolt fel atyám udvarában, hosszan és hevesen. Atyám, aki természetesen a szellem embere volt, s kinek véleménye eltért a Kegyedétől, eltökélte, hogy minden tekintetben kifogástalan kísérlettel tesz pontot az ügy végére. Négy csecsemőt, kettőt a Kegyed neméből, kettőt pedig az enyémből, kivitetett a vadonba, ahol erre a célra egy házat építtetett, s mindegyiküket külön lakásban helyezte el. Ott élnek a mai napig, mindenkitől, még egymástól is elzártan. Nem ismernek mást, mint Mesrout és húgát, akik felnevelték őket és gondot viseltek rájuk, s akiket a szerecsen szolgák közül választottak ki, hogy annál nagyobb legyen aztán a fiatalok meglepetése, mikor majd egymással találkoznak. Ma első ízben nyerik vissza szabadságukat, hagyhatják el lakhelyüket, ismerkedhetnek meg egymással. Azt a nyelvet tanulták, melyet mi is beszélünk, könnyűszerrel követhetjük tehát társalgásukat. Minden úgy történik majd, mint a hajdanán, újrakezdődnek az első szerelmek, s végül talán kérdésünkre is választ kapunk. (Kürtszó hallatszik.) De rejtőzzünk el máris, hallom a figyelmeztető jelet, nemsokára itt vannak ifjú barátaink. Az épület falai mentén galéria fut végig, bármely oldalról lépjenek is ki, innen jól láthatjuk és hallhatjuk őket. Gyerünk.

III. JELENET
Carise, Églé
CARISE: Jöjjön utánam, Églé. A kertnek ezen a részén még sosem járt ugyan, de mostantól nyugodtan sétálhat itt is.
ÉGLÉ: Ó, milyen hatalmas, új világ!
CARISE: Ugyanaz a kert ez, csak eddig nem ismerte teljes kiterjedését.
ÉGLÉ: Mily beláthatatlan, határtalan mezők! Úgy érzem, semmi vagyok e végtelen térben, egyszerre ujjongok és félek. (Nézelődik, majd egy pataknál megtorpan.) Miféle víz folyik itt a földön? Abban a világban, ahonnan jövök, sosem láttam ilyesmit…
CARISE: Valóban, ezt úgy hívják: patak.
ÉGLÉ (a patakba néz.): Ó, Carise, jöjjön, nézze, van itt valami, a patakban él, úgy néz ki, mint egy ember, s éppúgy csodálkozik rajtam, mint én őrajta.
CARISE (nevetve.): Á, dehogy, saját magát látja csak, minden patakkal így van ez.
ÉGLÉ: Hogyan, ez én lennék, ez az én arcom?
CARISE: Kétségkívül.
ÉGLÉ: De tudja, hogy ez nagyon szép? Nem lehet betelni a nézésével! Mily kár, hogy eddig nem sejtettem!
CARISE: Maga valóban szép.
ÉGLÉ: Hogyhogy szép, egyszerűen gyönyörű! Elbűvölő! (Tovább nézi magát.) A patak minden arckifejezésemet visszatükrözi, s nekem mindegyik annyira tetszik. Hogy élvezhetik ezt a látványt maga és Mesrou. Egész életemben elnézegetném. Ó, már most mennyire szeretem magam!
CARISE: Sétálgasson kedvére, én megyek, dolgom van odabenn.
ÉGLÉ: Menjen csak, a patakkal nem unatkozom.

IV. JELENET
Églé, Azor
(Églé egy pillanatig egyedül, aztán a patak túlpartján feltűnik Azor.)
ÉGLÉ (továbbra is az arcát tapogatva.) Nem lehet betelni vele. (Rémülten veszi észre Azort.) Ez meg mi lehet, épp úgy néz ki, mint én… Ne jöjjön közelebb! (Azor mosolyogva és gyönyörködve tárja szét a karjait. Églé folytatja.) Ez a valaki nevet. Mintha bennem gyönyörködne. (Azor előrelép.) Lassabban!… Mégis, olyan kedves a tekintete… Tud beszélni?
AZOR: A Maga látványa először belémfojtotta a szót.
ÉGLÉ (vidáman.): Ez a valaki ért engem, válaszol, s milyen jól esik hallgatni!
AZOR: Maga elbűvölő.
ÉGLÉ: Akkor jó.
AZOR: Maga elragadó!
ÉGLÉ: Maga is tetszik nekem.
AZOR: Akkor miért nem engedi, hogy közeledjek magához?
Églé: Most már nincs szívem megtiltani.
AZOR: Akkor közelebb jövök.
ÉGLÉ: Jaj, az nagyon jó lesz. (Azor előbbre lép.) Álljon meg egy kicsit… Olyan izgatott vagyok!
AZOR: Engedelmeskedem, hisz a Magáé vagyok máris.
ÉGLÉ: Ez a valaki engedelmeskedik. Jöjjön hát ide teljesen, hogy még közelebb lehessünk egymáshoz. (Azor közelebb jön.) Na végre itt van. És egész takaros! Maga ugyanolyan szép, mint én, de komolyan!
AZOR: Megöl a boldogság, hogy Maga mellett lehetek, a Magáé vagyok mindenestül. Nem is tudom, mi van velem. El sem tudom mondani, mit érzek.
ÉGLÉ: Tényleg épp olyan, mint én.
AZOR: Olyan boldog vagyok, és olyan izgatott.
ÉGLÉ: Én meg sóhajtozom.
AZOR: Hiába vagyok ilyen közel Magához, még mindig nem látom elég jól.
ÉGLÉ: Én is így érzem, de ennél jobban nem láthatjuk egymást, hiszen már egész közel vagyunk.
AZOR: Úgy vágyom, hogy megérintsem a kezét!
ÉGLÉ: Tessék, most jobb?
AZOR: Igen, de egy cseppet sem vagyok nyugodtabb.
ÉGLÉ: Én is így vagyok vele, úgy látszik, mindenben hasonlítunk.
AZOR: Ó, dehogy, ég és föld a különbség! Egészben nem érek annyit, mint a Maga oly gyengéd két szeme!
ÉGLÉ: De hisz a Maga szemei meg olyan elevenek!
AZOR: Maga oly édes, oly kedves!
ÉGLÉ: Ez igaz, de biztosíthatom, Magának remekül áll, hogy másmilyen, mint én vagyok. És egyáltalán, nekem nagyonis kedvemre van, hogy ilyen. Ez valami másfajta tökéletesség. Nem tagadom a sajátomat sem, de Maga csak maradjon meg ilyennek.
AZOR: Soha nem változom meg, mindig ilyen maradok.
ÉGLÉ: És mondja csak, hol volt mostanáig?
AZOR: A saját világomban, ahova soha nem akarok visszatérni, mert ott nem lelhetem föl Magát. Márpedig én örökké fogni akarom ezt a kezet. Sem én, sem az ajkam nem bír már elszakadni tőle.
ÉGLÉ: S az én kezem sem az Ön ajkától. De zajt hallok. Azok lesznek, akik az én világomban élnek. Bújjon el a fák mögé, nehogy rájuk ijesszen. Szólok, ha előjöhet.
AZOR: De hiszen akkor nem látom majd Magát.
ÉGLÉ: Ugyan, nézzen csak bele a patakba, meglátja, ott van benne az arcom.

V. JELENET
Mesrou, Carise, Églé
ÉGLÉ (sóhajtozva.):Jaj, máris nyugtalanít a távolléte.
CARISE: Églé, izgatottnak látszik, csak nincs valami baj?
MESROU: Még a tekintete is lágyabb, mint rendesen.
ÉGLÉ: Jó hírem van! Maguk azt hiszik, hogy csak hárman, de én már tudom, hogy négyen vagyunk a világon. Találtam valamit és az a valami az imént megfogta a kezem.
CARISE: Ki fogta meg a kezét, Églé? S miért nem kiáltott segítségért, megvédtük volna?
ÉGLÉ: És ugyan mitől kellett volna megvédeniük, a gyönyörtől? Nagyonis kedvemre volt, hogy megfogta, igen, az én engedélyemmel fogta meg, és csókolgatta, ahogy csak bírta. Nem is akartam neki megtiltani, ő meg egyfolytában csókolgatta az én gyönyörűségemre és a sajátjára is.
MESROU: Tudom már, ki az, azt hiszem láttam is félrehúzódni. Ezt a valamit férfinak hívják, ismerjük jól, ő Azor.
ÉGLÉ: Azor? Ó, milyen szép név! Ó, drága Azor! Ó, drága férfi! Mindjárt idehívom.
CARISE: Egyáltalán nem csodálkozom, hogy szereti magát, s hogy maga is szereti őt, hiszen egymásnak vannak teremtve.
ÉGLÉ: Pontosan, erre már magunktól is rájöttünk. (Szólongatni kezdi.) Azor, Azorom, jöjjön már, Maga férfi!

VI. JELENET
Carise, Églé, Mesrou, Azor
AZOR: Á, hiszen ez Carise és Mesrou, az én két barátom.
ÉGLÉ (vidáman.): Azt mondják, Maga pontosan nekem van teremtve, én meg pontosan Magának, és azt is mondják, hogy ezért szeretjük egymást annyira. Én a Maga Égléje vagyok, s Maga az én Azorom.
MESROU: Egyikük a férfi, másikuk a nő.
AZOR: Ó, Églém, édesem, én kicsi nőm!
ÉGLÉ: Fogja, itt a kezem, kárpótolja magát, amiért el kellett rejtőznie. (Mesrouhoz és Carise-hoz.) Látják, ezt csinálta az előbb is, hát kell ide segítség?
CARISE: Gyermekeim, már mondtam, hogy maguk természettől egymásnak rendeltettek.
ÉGLÉ (Azor kezét fogva.): De hiszen ez világos.
CARISE: Egy dolgot azonban szem előtt kell tartaniuk, ha mindig szeretni akarják egymást.
ÉGLÉ: Hiszen tudom én, mindig együtt kell maradnunk.
CARISE: Épp ellenkezőleg,időnként meg kell tartóztatni magukat a találkozás örömétől.
ÉGLÉ (értetlenül.): Hogyan?
AZOR (értetlenül.): Micsoda!
CARISE: Bizony, higgyék el, enélkül egyre lanyhul a gyönyör, végül pedig unalomba fullad.
ÉGLÉ (nevetve.): Unalomba, méghogy unalomba, hallja ezt, Azor, ha-ha-ha, nagyon mulatságos!
AZOR (nevetve.): Hát ez tényleg jó!
MESROU: Csak ne nevessék ki, jó tanácsot ad maguknak és tapasztalatból beszél. Carise és én is csak úgy tudjuk megőrizni szerelmünket, hogy időnként távol vagyunk egymástól.
ÉGLÉ: El is hiszem, hogy maguknak hasznos lehet ez a tanács. Mindkettejüknek olyan fekete a képe: fogadni mernék, hogy legszívesebben elszaladtak volna, mikor először meglátták egymást.
AZOR: A legtöbb, amit tehetnek, hogy megpróbálják ideig-óráig elviselni a másikat.
ÉGLÉ: Bizony elég leverő lenne, ha soha nem hagynák el egymást, hiszen semmi szépet nem tudnak mutatni a másiknak. Én például szeretem magukat, de ha nem találkozunk egy ideig, cseppet sem hiányoznak. Hogy miért? Mert egyáltalán nem tetszenek nekem. Én és Azor viszont módfelett tetszünk egymásnak, hisz ő olyan szép, én pedig olyan csodálatosan vonzó vagyok. Ezért elbűvölten és gyönyörködve szemléljük egymást.
AZOR (megfogja Églé kezét.): Látják, meghalok, ha nem foghatom Églé kezét, legalább a kezét, s ha már megfogtam, meghalok, ha meg nem csókolhatom, s ha megcsókoltam, még akkor is meghalok.
ÉGLÉ: A férfinak mindenben igaza van. Az a helyzet, hogy maguk csak beszélnek a mi gyönyörünkről, de fogalmuk sincs róla, mi zajlik a szívünkben. Még mi magunk sem értjük, olyan határtalan érzés.
MESROU: Csak annyit kérünk, hogy naponta két-három órára váljanak el egymástól.
ÉGLÉ: Egy percre sem.
MESROU: Maguknak lesz rosszabb.
ÉGLÉ: Mesrou, ne hozzon ki a sodromból. Azt akarja elhitetni velem, hogy ha sokat nézzük egymást, megcsúnyulunk és már nem is leszünk szépek?
CARISE: Nem, de egy idő múlva már fel sem tűnik majd, milyen szép a másik.
ÉGLÉ: Ej, de hát ki akadályozná meg, hogy észrevegyük, ha egyszer valóban szép?
AZOR: Églé mindig Églé marad.
ÉGLÉ: Azor pedig Azor.
MESROU: Nem kétlem, de ki tudja, mi történhet még. Mi lenne például, ha én egyszercsak ugyanolyan jóképű lennék, mint Azor, Carise pedig éppolyan szépséges, mint Églé.
ÉGLÉ: Mi közünk hozzá?
CARISE: Lehet, hogy mikor már megunták egymást, elválnának, hogy minket szeressenek.
ÉGLÉ: Már miért válnánk el? Elhagyjuk talán, akit szeretünk? Azor és én szeretjük egymást, ez tény. Legyenek olyan szépek, amilyenek csak akarnak, az a maguk dolga.
AZOR: Nem értenek semmit. Nem lehetnek a mi helyünkben, honnan is tudnák, mit érzünk!
MESROU: Ahogy gondolják.
AZOR: Úgy szeretem, mint az életemet!
ÉGLÉ: Hallják, azt mondja, mint az életét! Hát hogy hagyhatna el engem? Hiszen élni akar, akárcsak én.
AZOR: Úgy van, életem. Hogy is lehet valaki ilyen szép, hogy lehet valakinek ilyen szép szeme, ilyen szép szája, ilyen szép mindene!?
ÉGLÉ: Úgy szeretem, amikor így dícsér!
MESROU: Valóban imádja magát.
AZOR: Jól mondja, igen, imádom! Látja, Mesrou megérti, hogy imádom magát!
ÉGLÉ (sóhajtva.): Imádjon hát, de adjon egy kis időt, hogy kifújjam magam: huh!
CARISE: Mennyi gyengédség! Még én is ellágyulok, de csak egy módja van, hogy ez így is maradjon, ha hisznek nekünk. S ha szépen beleegyeznek, nézze, mit adok magának, Églé, adja tovább Azornak, segít elviselni a távollét gyötrelmeit.
ÉGLÉ (elveszi az arcképet, amit Carise nyújt neki.): Nicsak, hiszen felismerem, ez is én vagyok, mégpedig teljes szépségemben. És sokkal jobban látszom, mint a patak vizében! Milyen jó érzés, hogy mindenütt önmagamat nézegethetem! Nézze, Azor, hát nem gyönyörű!
AZOR: Ó, ez Églé, az én kicsi nőm, bár eredetiben még szebb. (Megcsókolja az arcképet.)
MESROU: Mindenesetre őt ábrázolja.
AZOR: Igen, ettől csak mégjobban kívánom! (Megcsókolja az arcképet.)
ÉGLÉ: Kicsit rosszul esik, hogy azt a remek másolatot csókolgatja helyettem.
AZOR (megragadja és csókolgatja a kezét.): Eloszlatjuk azt a kis rossz érzést.
ÉGLÉ: Azt meg adja nekem, hadd nézegessem.
MESROU: Döntsön: vagy az ő arcképe, vagy a sajátja.
ÉGLÉ: Mindkettőt megtartom.
MESROU: Ohó, válasszon kérem, az egyiknek nálam kell maradnia.
ÉGLÉ: Na jó, ebben az esetben nem kell Azor képmása, hiszen azt emlékezetembe véstem. Adja oda az enyémet, s nálam lesz mindkettő.
CARISE: Tessék, bár ez másféle arckép. Tükörnek hívják, itt nyomja meg, ha ki akarja nyitni. Ég velük, nemsokára visszajövünk, de addig is könyörgök, fontolják meg, amit a távollétről mondtunk.

VII. JELENET
Azor, Églé
ÉGLÉ (a tükör tokjával vesződik.): Ej, nem sikerül kinyitni. Segítsen, Azor, azt mondták, itt kell megnyomni.
AZOR (kinyitja és nézi magát a tükörben.): Nocsak, azt hiszem, ez inkább én vagyok. Legalábbis ezt az arcot láttam a patakban.
ÉGLÉ: Adja csak, hadd látom! Nem, nem, kedves férfi, ez aztán tényleg én vagyok. A maga Égléje, senki más: jöjjön, nézze meg jobban.
AZOR: Na igen, ez most maga, de várjon csak, így már ketten vagyunk, félig én, félig maga. Látja, kiszorítom a tükörből, pedig jobban szeretném, ha magát láthatnám benne egyedül.
ÉGLÉ: Nekem pedig tetszik, hogy egy kicsit maga is benne van, ne mocorogjon, ne rontsa el az örömömet.
AZOR: Mindjárt összeér az arcunk, már össze is ért, ó, milyen jó így, milyen fenséges érzés!
ÉGLÉ: Arcomon érzem az arcát, ez nekem is nagyon jól esik.
AZOR: És ha összeérintenénk az ajkunkat… (Megcsókolja.)
ÉGLÉ (odafordulva.) Ej, most megzavart bennünket, már csak magamat látom. Milyen remek találmány a tükör!
AZOR (elveszi Églétől a tükröt.) Ó, az arckép is nagyszerű dolog! (Megcsókolja.)
ÉGLÉ: Carise és Mesrou mégiscsak rendes emberek.
AZOR: A javunkat akarják, lehet, hogy jobb lenne, ha megfogadnánk a tanácsukat.
ÉGLÉ: Arra gondol, amit a távollétről mondtak? Már nekem is eszembe jutott.
AZOR: Igen, drága Églém, megvallom, egy kissé megijesztett a jóslatuk. Én ugyan sosem tudnék magára neheztelni, de ha egyszer megunna, vigasztalhatatlan lennék.
ÉGLÉ: Ügyeljen magára és ne szűnjék meg imádni. Az igazat megvallva, bármilyen szép vagyok is, az ön félelmei megriasztanak.
AZOR: Ó, maga rendkívüli teremtés és nincs mitől rettegnie… Most mire gondol?
ÉGLÉ: Döntöttem, induljunk hát. Még ha szenvedünk is, inkább váljunk el két órára, mint örökre. Jobban ragaszkodom a szerelméhez, mint a jelenlétéhez, noha az is kimondhatatlanul jól esik.
AZOR: Micsoda, hát elszakadjunk egymástól?
ÉGLÉ: Ó, ha most nem fog a szavamon, többé nem tud rávenni!
AZOR: Sajnos elszállt a bátorságom.
ÉGLÉ: Ajaj, vigyázzon, lassan az enyém is elpárolog.
AZOR (zokogva.) Isten vele, Églé, a sors akarja így.
ÉGLÉ: Maga sír? Legyen nyugodt, semmi baj nem történhet.
AZOR: És ha mégis?
ÉGLÉ: Menjen hát!
AZOR: Rohanok.

VIII. JELENET
Églé (egyedül.)
ÉGLÉ: Ó jaj, elment, egyedül hagyott, nem hallom már a hangját! Csak a tükör maradt nekem. (Megnézi magát benne.) Milyen ostobaság volt elengedni ezt a férfit, Carise és Mesrou nem tudják, mit beszélnek. (Nézegeti magát.) Ha óvatosabb vagyok, még mindig itt volna velem. Nincs szükség semmiféle távollétre, hogy szeresse, amit itt látok… Leülök a patak mellé, az is egy tükörrel több.

IX. JELENET
Églé, Adine
ÉGLÉ: Nem hiszek a szememnek! Már megint van itt valaki!
ADINE: Hűha, ez meg micsoda? (Közelebb jön.)
ÉGLÉ: Engem néz, de nem nagyon lelkesedik. Úgy látszik, ez nem olyan Azor-féle. (Belepillant a tükörbe.) Még kevésbé Églé… Pedig mégiscsak engem méreget.
ADINE: Nem tudom, mire véljem ezt az akármit. Valami hiányzik belőle, olyan sótlannak néz ki.
ÉGLÉ: Fogalmam sincs, miféle szerzet.
ADINE: Vajon tud-e beszélni?… Lássuk csak… Mondja, maga valaki?
ÉGLÉ: Hát hogyne, a legvalakibb valaki.
ADINE: És nincs számomra semmi mondandója?
ÉGLÉ: Nem, általában hozzám szoktak beszélni.
ADINE: És nincs véletlenül elragadtatva tőlem?
ÉGLÉ: Már hogy én magától? Általában mindenki tőlem van elragadtatva.
ADINE: Hogyan, hát maga nem örül módfelett, hogy láthat engem?
ÉGLÉ: Sajnálom, de se nem örülök, se nem haragszom, végülis mi közöm magához?
ADINE: Ez különös! Észrevette, hogy itt vagyok, és mégsem érez semmit? Biztosan nem figyelt. Nézzen meg egy kicsit alaposabban, hogy tetszem?
ÉGLÉ: Miért, hát kicsoda maga? Kit érdekel maga? Már megmondtam, hogy először mindig mindenki engem néz meg, engem tájékoztat arról, hogy mit érez. Értse meg, itt ez így megy. Miért nézegetném magát, amikor én is jelen vagyok?
ADINE: Aki szebb a többieknél, joggal várja el, hogy felfigyeljenek rá és gyönyörködjenek benne.
ÉGLÉ: Nos, akkor gyönyörködjék!
ADINE: Hát nem érti? Az a szokás, hogy a szebbnek csak várni kell.
ÉGLÉ: Nos, a szebb már régóta várakozik.
ADINE: De ha nem én vagyok az, akkor kicsoda? Hiszen a világon mindhárom ember engem csodál.
ÉGLÉ: Még sosem hallottam róluk. Az a három viszont, akit én ismerek, el van tőlem ragadtatva. Valóságos csodának tartanak.
ADINE: Tudja, én meg olyan szép vagyok, hogy ahányszor megpillantom magam, hevesebben dobog a szívem.
ÉGLÉ: Mit mesél? Én, ha csak magamra pillantok, elolvadok a gyönyörűségtől!
ADINE: Méghogy elolvad! Nem mondom, egész tűrhetően néz ki, s amellett igazán kedves is, na de hát én azért egészen más vagyok.
ÉGLÉ (félre.): Legszívesebben ellátnám a baját, de úgy “igazán”.
ADINE: Ne mulattasson, ugye nem hiszi, hogy hozzám fogható! Csak rám kell nézni!
ÉGLÉ: Csak magára nézek, és már látom is, milyen csúnya.
ADINE: Szóval irígykedik, azért nem ismeri el, hogy szép vagyok.
ÉGLÉ: Sajnos nem tehetem, mégpedig az arca miatt.
ADINE: Az én arcom miatt! Hát arra nem panaszkodhatom, kérdezze csak meg a patak vizét, kérdezze meg Mesrint, aki imád engem.
ÉGLÉ: A patak vize a bolondját járatta magával, nekem már megmutatta és meg is mutatja akárhányszor, hogy én vagyok a legszebb. Nem tudom, mi az, hogy Mesrin, de azt hiszem, ha engem meglátna, magára se nézne többé. Nekem viszont van egy Azorom, aki százszor annyit ér, akit szeretek, aki majdnem olyan gyönyörű, mint én, és aki azt mondta, hogy én vagyok az élete. Maga pedig senkinek sem az élete. Ráadásul van egy tükröm is, amely megmutatja, hogy Azor és a patak igazat beszélnek. Kell ennél több?
ADINE (nevetve.): Tükre? Magának is van tükre? Aztán minek? Csak nem magát nézegeti benne? Ha-ha-ha.
ÉGLÉ: Ha-ha-ha… kezdettől fogva ellenszenves volt nekem ez a hogyhívják.
ADINE (nevetve.): Fogja, itt egy jobb tükör, pillantson bele és szálljon magába. (A távolban feltűnik Carise.)
ÉGLÉ (gúnyosan.): Maga meg nézzen az enyémbe. Majd meglátja, milyen közönséges az arca, s megtanulja, hogy illő szerénységet tanúsítson velem szemben.
ADINE: Törődjék a maga dolgával! Ha nem hajlandó engem csodálni, nincs szükségem magára. És többet szóba sem állok magával. (Többet nem néznek egymásra.)
ÉGLÉ: Én pedig tudomásul sem veszem a jelenlétét. (Hátat fordítanak egymásnak.)
ADINE (félre.): Ez megőrült!
ÉGLÉ (félre.): Micsoda holdkóros, vajon honnan szalasztották?

---