Németh Csaba témája

Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Válogatás (versgyár)

„Tavaly Albániában jártuk az albán mészkő- és szerpentin szirteket, gyűjtöttük s fotóztuk a növényeket. Az egész napos, fárasztó terepi munkát rendszerint az esti préselés követte. A préselés fáradságos munkafolyamatának elengedhetetlen kelléke a literes, műanyag palackban forgalmazott, puhatestű, albán Stela “préselősör”. Ennek beszerzését a közeli, kicsiny, házi szatócsboltból a Sors, vagy talán inkább a kollektív szándék az én feladatomul tűzte. 20 szavas albán szókészletemmel és néhány jól bevált, korábban már bizonyított testbeszédi fordulattal (mint pld. a jobb kézfej ökölbe szorítása után a kinyújtott mutatóujjnak a kívánt termék felé irányozása) egészen jól elboldogultam. Pár nap után, úgy érzem, kicsit beloptam magam a kis kereskedőcsalád tagjainak szívébe, mert a kilencedik látogatásom estéjén, miután tudattam a pultnál ügyeletes beosztását teljesítő családtaggal (éppen az anyuka volt) hogy a következő napon hazautazunk, azonnal riasztotta a kertben füvet nyíró férjurát, aki kimért még egy utolsó, nagy gázfröccsöt a motoros kaszának, majd heves karmozdulatokkal a kerti terasz asztalához invitált. A kis asztal viaszosvászon abroszán egykettőre megtalálta helyét a nemzeti tömény, a raki rhusi, megérkezések és búcsúzások elengedhetetlen kísérője. Az első kisfeles üvegpohár tartalmát együttes “GEZUAR!” felkiáltással ürítettük, a negyediknél már “EGESEGEDRE!”, ezt visszhangozták a hófehérre meszelt falak. Hamarosan aztán előkerült a többi családtag is, gyermekek, az amerikai útlevelét lóbáló 90 éves nagypapa, később a szomszédok. Érdekes színezetet ad az albán-magyar kommunikációnak néhány hangalak-jelentés, illetve gesztusbeli paradoxon. Az albán “jo” szó magyarul “nem”-et jelent, ehhez még hozzáadódik, hogy ha az albán ember megelégedését vagy helyeslését akarja kifejezni, nem függőlegesen, fel-le bólogat, mint mi, magyarok, hanem vízszintesen, jobbra-balra csóválja fejét. Így ha egy albán nagyon nincs megelégedve valamivel, hevesen fel-le bólogat, mindeközben mondja, mondja, hogy “Jo-jo-jo-jo!”. Miután elmondtuk egymásnak mindent, amit 20 szóval egyáltalán elmondani lehet (ez egyébként meglepően sok!), áttértünk a grafikai önkifejezésre. Nagypapa Albánia térképét vázolta fel egy üres papírlapra, majd a mai országhatárt jelző, határozatlan, girbegurba vonal köré egy másikat is rajzolt, halmaz a halmazban, s tollhegyével tintapettyesre bökdösve a fehéres lapot, a két halmaz közötti űrt albán emberekkel töltötte meg. Eztán rajtam volt sor, hogy megmutassam a jó öregnek: mi, magyarok is jelesek vagyunk geometriából… A közös nemzeti balsorson így búslakodva még megittunk néhány kupicával, hogy a bánatból öröm legyen, s az ezt követő rögtönzött népdaléneklés már tényleg csak hab volt a tortán.”

Nos, íme első albán tárgyú költeményem:

AZT JELENTI: NEM

Mindenki tudja, miért bukkan ki
rendszeresen a víz alól az albán
tengeralattjáró, hát hogy az evezősök
kapjanak levegőt, meg hogy berúgni
úgy rúg be az ember, mint az albán
szamár… Ennyi az agyunkban az
ország, most viszont elképedve habzsolom
szememmel a partoldalakba feltolódzkodott
házhalmazokat, és főleg az elképzelhetetlen
mennyiségű-szeszélyű-rajzú sziklát,
kotorászom a réseket, hajlatokat,
pöszmögök a vegetációval, és gyakorlom
a jelelést a helybeli boltban. Csekély
szókinccsel feltérképezhető az univerzum
ránk eső, táplálkozási szeglete, egyetlen
mutatóujj-bökés a kenyér, egy a sajt, egy
a hús, egy a sör, ősemberi nyelvállapot,
ujjatlan trikók, klottgatyák, kikukkantó
mellszőrzet és aljnövényként burjánzó
borosta dzsungel-világa. Aztán a búcsúzás
lüktetése, mintha valamely részem valóban
odanőtt volna a tájhoz, és most ki kéne
szaggatni szívós gyökerét, hogy a figyelemre
méltó specimen teljes egészében gyűjteménybe
kerülhessen. Ezt meg kell ünnepelni,
halántékomban gyíktorokként lüktet a tömény
raki rhusi, pörölycsapásai nyomán hangtalan
robajjal omlanak fejemben az okker
sziklatömbök, omlik össze egy ország.
Úgy válnak le darabjai, ahogy a víz
körbecsapdosta sziget partja mállik.
Ahogy egy történelem körbecsapdosta
ország területe mállik, ahogy Albánia,
ahogy Magyarország. Rajzolgatunk a kerti
asztalra mutatóujjal, az albán boltos meg én,
régi határ, új határ, zsugorodó albán
szamárbőrünk az időben, összebólogatunk
a határnak más-más oldalán,
a határnak örök innenső oldalán,
fájdalmas igenlés,
mely egy másik nyelven valójában
azt jelenti: nem.