ÖTÖDIK FEJEZET: HOLDKÓROSOK

Közzétéve: 2014. 12. 27.
Kategória: KARÁCSONYI VÁNDOROK (2011)

Olvastak három éjjel és három nap. Olvastak könyvtárlétra tetején, díványon, széken, földön heverve. Olvastak fejfájásig, szemfájásig, agyzsibbadásig. Olvastak, mint a güzü vagy a Gizi vagy a Géza. Rengeteget olvastak, a betűk bemasíroztak a fejükbe, és kiömlöttek a fülükön, mint valami menetelő hadsereg, mint valami végtelen karaván. Negyednap reggel karikás szemmel gyűltek össze az ebédlőben, és csak úgy vedelték a finom, illatozó arab kávét.
– Hát, ez nem kicsi vágta volt – állapította meg fejcsóválva Gáspár.
– Nem is nagyon nagy – évődött Menyhért.
– Csak egyszerűen hatalmas – toldotta meg Boldizsár. – Na, mire jutottatok?
– Menjünk az égi kovács műhelyéhez! Szicília szigeten áll az Etna világ legnagyobb vulkánja. A hegy oldala állandóan forró, mint egy ló horpasza. Faházak tapadnak a lábához, mert bár a vulkáni föld csodálatosan jól terem, a lakók pontosan tudják, hogy amint őméltósága felmordul, menekülni kell. Izzik és ömlik és fröcsköl olyankor a folyékony tűz, mindent szürkén lep be a hamu, szürkék a házak, az emberek, a szekerek, a fák, a földek, a gyümölcsök, no meg a szamarak, de ők többnyire amúgy is szürkék– lelkesedett be Gáspár.
– Á, ez mind semmi a Holt tenger kristálycsodájához képest. A parton finom sókupacok fodrozódnak a szélben, és a kicsapó tajték sócseppköveket épít. Ha megmártózol a csípős folyadékban, sose merülsz le a mélyére, ölében ringat, mint anya a gyermekét, csak lebegsz a felszínen, és bámulsz fel a kristályos égre – ábrándozott Menyhért.
– És mi lenne, ha Betlehembe mennénk? – vetette fel Boldizsár.
– Az hol van? – hökkent meg Gáspár.
– Ott mi van? – döbbent meg Menyhért. Rögtön lapozgatni kezdte az asztalon heverő Világatlaszt.
– A térképen ne is keresd! Betlehem hangyányi városka Júdeában. Amúgy meg nem MI, hanem KI van ott. Olvastam egy jövendölést, azt írják benne, hamarosan megszületik a világ legnagyobb hatalmú királya. Nagyobb lesz, mint mi hárman együttvéve. Békét hirdet a népeknek, és összetör minden fegyvert. Szamárháton lovagol be birodalmába, uralma tengertől tengerig terjed, a nagy folyótól egészen a föld végső határáig.
– Hát nem tudom, ami a jósokat illeti, sok a csibész közöttük! Összevissza beszélnek, és degeszre tömik a zsebüket, mert az emberek minden maszlagot elhisznek nekik– gyanakodott Gáspár.
– Meg aztán szép dolog a fegyvertörés, de vajon hogyan csinálja majd? Elkéri mindenkitől szép szóval az összes kardot, íjat? És az emberek persze oda is adják majd? Vagy legyilkol előbb minden katonát? Én ezt sehogy sem értem– tamáskodott Menyhért.
– Egy egész nép rá vár több ezer éve. Sok-sok történetet megírtak a várakozás idejéről, itt is, ott is elejtettek egy-egy apró mondatot a földre szállott Isten fiáról – dadogta Boldizsár.
– Egyetlen Isten volna csak? – ráncolta össze homlokát Menyhért.
– És fia van neki? Akkor felesége is van? Valami istennő? Ez nekem magas – bizonytalankodott Gáspár.
– Hát, még ennél furcsábbak históriákat is olvastam. Ráadásul éppen a fejemre esett az a titkos könyv.
– Micsoda? Talán az angyalok dobtak meg vele? – nevetett fel Gáspár.
– Mondhatjuk úgy is. Ide süssetek! – Boldizsár haját félrehajtva hatalmas puklit mutatott a homlokán. – A legfelső polcon kotorásztam, amikor megindultak lefelé a könyvek, az egyikük vascsatos élével éppen a fejemen landolt. Úgy szédültem le a létráról, mint egy őszi légy.
– Talán égi jel, talán csak kétbalkezesség – ütötte tovább a vasat Gáspár.
– Igen, de ami a könyvben írva állt, annak már a fele se tréfa. Ez az Isten az éhezőket betölti jókkal, a gazdagokat üres kézzel küldi el, haragja napján pedig összegyűri és széthajigálja a királyokat.
– Nem vágyom rá, hogy széthajigáljanak – furcsállotta Menyhért.
– Végtelen magasból meglátja szolgájának alázatosságát, lehajol érte, és felemeli.
– Engem ne emeljen fel, tériszonyom van. És nem is vagyok szolga – idétlenkedett Gáspár.
– Zöldellő réteken terelget minket, kőszívünket pedig húsból való szívre cseréli ki.
– Ki a csuda szeretne gazokon rágódni, amikor van sózott hús a kamrában? – akadékoskodott Gáspár.
– És a mellkasomban se turkáljon senki. Sosem láttam még a szívemet, de nem is vágyom különösebben erre az élményre – zárta le az orvosi kérdést Menyhért.
– Én is ilyesmiket motyogtam magamban, de azért csak faltam tovább az Igazság Könyvét. És képzeljétek, úgy a fejembe szállt, mintha bort szürcsölgettem volna egész éjszaka. Ablakomat már megkocogtatta rózsaszín körmével a hajnal, mire feleszméltem. Még egy éjszakát szánjatok rá az olvasásra, és aztán döntsük el, merre induljunk! Tessék! – Boldizsár előhúzta a vaskos könyvet, melyet középen kétfelé szakított, és egyik felét Gáspárnak, a másikat Menyhértnek nyújtotta át.
– Könyvet széttépni nem bölcs dolog! – vélekedett Menyhért.
– Ugyan – legyintett Boldizsár – a kötése teljesen el volt rongyolódva. Könyvkötő műhelyemben már puhítják a legfinomabb szattyánbőrt, hiszen drágakövekkel ékes, új borítót készíttetek ennek a becses jószágnak. Akármerre induljunk is vándorútra, ez a könyv mostantól mindig velem lesz, nem akarom szem elől veszíteni.
– Mégis furcsa, hogy eddig senki nem beszélt nekünk ilyenféle istenről. Mindenki másikat emlegetett. Az egyik pusztító, hatfejű bikát imád, a másik szárnyas asszonyt, homlokán csillaggal, a harmadik a napot az égen, a negyedik a hold tündérét, aki ezüstnövényeket plántál az alvók fejébe. Se szeri, se száma az Isteneknek, honnan tudhatnánk, hogy éppen ez az igazi? – mormogta a Menyhért a szakállába, pontosabban a szakálla helyébe, mert hiszen udvari borbélya tükörsimára gyalulta az arcát minden reggel.