PERVERZ A VOLÁNNÁL

Közzétéve: 2014. 12. 29.
Kategória: CSAK ÚSZÓKNAK! (2012)

Robogok előadást tartani kortárs gyerekirodalom és közoktatás viszonyáról, késésben vagyok, vadul kavarog a fejemben mindenféle elmondandó. Kicsi, koszos, fehér Suzukink anyósülésén könyvekkel telitömött táskám, azon egy papírlap, amelyre menet közben szófoszlányokat jegyzetelek. Agyam dzsungeléből kikukkantva észre veszem, hogy a szomszédos Páty utolsó buszmegállójában egy kis hölgy áll, stoppol. Megnézem magamnak, mert veszélyes arcokat nem szívesen szállítok. Látszatra ártalmatlan, decensen öltözött, negyvenes hölgy piros sapkában, hová mész, te kis Piroska, csak nem a nagyihoz?
Lefékezek, de hoppá, hol itt a racionális döntés? Tényleg, miért is egy késésben lévő előadónak kellene megmentenie a cserkészbecsületet? Nem pofátlanság arra utazni, hogy az előadás is összeszedetten sikerüljön, és a tetejébe még derék emberré is avanzsáljak? Nem állati nagy hülyeség macerás stoppossal tetézni néminemű késést? Mindegy, a kocka el van vetve, megállok, és gondterhelten pakolászni kezdem a holmimat, hogy az ártalmatlan küllemű utasnak helyet csináljak. Aggodalmasan megkérdezi, hova megyek. Mondom, Pestre, a Ferenciek terére. A Moszkva térre elvinném? Hát hogyne. Félfenékkel már benn ül a kocsiban, ám egyszeriben hátrahőköl:
– Nem, inkább mégsem.
Nem értem a dolgot, de mindegy, ingerülten becsapom az ajtót. Maradjon magának! Továbbgördülve félig bosszankodom, félig röhögök magamban. Ez az ijedős kismajom, ez a begyulladt hicshájker perverznek nézett! Gondolataimból kizökkentve nyilván zaklatottnak tűntem, tekintetem sem lehetett a legtisztább. Vagy a kocsiban szóló Bartók Rádió teszi? A bestiális nácik és az elmebeteg sorozatgyilkosok némelyike, mint tudjuk, szenvedélyes komolyzene-rajongó. Esetleg a bénázó mozdulatot, amellyel a papírjaimat tornáztam előre-hátra, úgy értelmezte, mintha máris át akarnám karolni? Sosem fogom megtudni az okát.
Egy pillantás a tükörbe: ahá, szóval így néz ki egy erőszaktevő baromállat fizimiskája? Miért is aláz meg egy pasast, ha perverznek nézik? Nyilván nem azért, mert sose támadnak fertelmes gondolatai. Ebben a minősítésben inkább az a bántó, hogy az adott hölgynemű lény feltételezi, olyan szexuális nyomoronc vagyok, aki csak erőszakkal képes nőt keríteni magának. Vagyis az ágaskodó macsót sebzi meg bennem. Veszett már több is Mohácsnál, de azért csak elcsócsálódik az ember ezen a marhaságon. Ráadásul az illető talán nem is volt gyakorlott potyautazó, nagyon is megértem a pánikot, amely rohamszerűen rátörhetett, amikor rájött, hogy épp most bízza rá magát egy teljességgel kiszámíthatatlannak tűnő krapekra.
Egyszer Piliscsabáról vittem Tinnyéig egy szakiskolás lányzót. Rémes arrafelé a buszközlekedés, a kiscsaj meg csacsogva elmesélte, hogy ha jön a tavasz, sokkal könnyebb sofőrt fogni az út mentén, elég, ha felvesz egy merészebb topot, máris versengve állnak meg érte az ürgék. Nem tudtam eldönteni, ennyire naiv és vigyázatlan, nem számol a fuvar esetleges körülményeivel, vagy csak úgymond vagány lenne, és a pár kilométeres fuvardíjba beleférőnek gondol egy kis plusz etyepetyét – ez azért eléggé durva.
Tudod mit, negyvenes, pátyi kis Piroska, alighanem igazad volt, hogy ösztönösen óvakodtál a zilált írófélétől, aki vagyok! Simán kiszürcsölhettem volna az agyvelődet, elrablom a lelkedet, amint azt a bennszülöttek gondolták az arcukat rögzítő fotográfusról. Mondasz magadról pár apróságot útközben, én pedig észrevétlenül már le is skicceltelek, és tudtodon kívül saját világom rabjává tettelek. Persze azzal, hogy menekültél, csak még inkább kiszolgáltattad magad végzetednek, itt maradsz fogva, ennek a történetkének betűrácsai közé börtönözve mindörökre.
FOSÓGÉP ÉS EMBERHAMBURGER
avagy hol a művészet kezdete és vége?

Mit is tekintünk ma műnek, mit tekintünk művészetnek? Az az érzésem, néha aránytalanul sokat, máskor talán túl keveset várunk el korunk alkotóitól. Hasra esünk a nyafogva hümmögő sznobtól, aki tiritarkára pacsmagolja vásznait vagy ürülékével mázolja össze a padlót. Esetleg önnön ereit megcsapolva készít véres hurkát, mint egy luxemburgi akcióművész. Mi győz meg ilyenkor arról, hogy az illető fellegjáró nagy prófétája a mának? Elsősorban renomé és pedigré. Hiszen Párizsban végzett, New Yorkban állított ki, vállon veregette őt Picasso dédunokájának menye, a tetejébe pedig a walesi herceg nyaralójának piszoárját is az ő alkotása díszíti. Vagyis az ügyes művészi érdekérvényesítés, lobbyerő és marketingtevékenység veszi át a szót, és zeng harsány hozsannát. Efféle zenebona könnyen elnyomja akár jelentős művek néma kiáltozását is.
Magyarországon is járt Wim Delvoye belga képzőművész Cloaca névre hallgató installációja, amely egész kiállítótermet elfoglaló, krómozott és roppant célszerű gépsor voltaképpen. A művet táplálni is kell – első osztályú étteremből hordják a menüt, amelyet a bemeneti tálcára helyeznek. Ekkor jön az akció, a masinák ugyanis leképezik az emberi emésztés teljes folyamatát, ugyanazokat az enzimeket, perisztaltikát, miegyebet alkalmazva feldolgozzák a táplálékot, és a végeredmény is ugyanaz, mint az élő szervezet esetében, nos, mit szépítgessük: egyszerű szar. Mármint nem az alkotás, hanem ami kijön belőle. Hogy a látogató csekély térítés ellenében vihet-e magával egy kis vákuumfóliázott mintát a művészi anyagból, arról nem szól a fáma, de ennyi „mörcsendájzing” igazán beleférne. Szó, mi szó, efféle „fosógépek” vagyunk mindannyian – üthet szöget a fejünkbe. Vajon mennyivel teszünk többet tegnap, ma, holnap táplálkozás-ürítés-alvás drámai hármas egységénél? Hol kezdődik az ember és hol ér véget a lény, a véglény? Fontos töprengés ez, de azt azért nem állítom, hogy e gondolatsort nem indíthatná el az egyszeri ötlet szimpla, képi vagy szöveges megfogalmazása is. Jogos a kérdés, kell-e, értelmes-e hatalmas pénzek felhasználásával a világ körül keringetni ezt a szellemes projektet…
Nem jutna eszünkbe ellenben művésznek tekinteni azt az öregasszonyt, aki szenvedélyes szemétgyűjtőként nem dobott ki semmit, összehordta házába mindazt, amit az utcán talált, még a kukákat is feltúrta újra hasznosítható dolgok után kutatva. Hogy mit tartott használhatónak? Szinte mindent, fémet, papírt, műanyagot, szerves és szervetlen hulladékot. A lakhelyét körbelengő bűztől utóbb tajtékoztak már a szomszédok, a hölgy halála után pedig konténerszámra kellett elszállítani a szobákat ember-magasan megtöltő szemét-egyveleget. Tegyük a szívünkre a kezünket: mindannyian efféle gyűjtögetők vagyunk, erre már egy alaposabb rendcsinálás ráébreszt. Vagyis a néni esete éppoly sokat mondóan beszél emberi esetlenségünkről és esendőségünkről, mint az ünnepelt alkotó spéci szerkentyűi.
Nem kevésbé töprengésre késztető annak az amerikai férfiúnak az esete, aki kényszeres tevékenységként évtizedekig minden áldott este zacskóba gyűjtötte székletét, majd feldátumozva hatalmas hűtőládákban lefagyasztotta az aznapi adagot. Elképzelhető az örökösök megindultsága az alagsori tároló részleg felderítése után. Könny szökhetett a szemükbe, amikor apuka 1982 március 3-ai leletében megpillantottak valami jellegzetes és utánozhatatlan táplálkozási mintát – hiába, no, senki se mondhatja, hogy az öreg ne hagyott volna nyomot maga után a világban. Hiánytalan életmű, az biztos. Kész szerencse, hogy nem ütött be egy hosszabb áramszünet… Rágondolni is rossz, hogy csomagolás ide, csomagolás oda, mennyi aprólékos munka olvadt volna masszává a kényszerű állagváltozás miatt. A szagorgiáról nem is beszélve.
André Breton állította, a valódi szürrealista tett az lenne, ha valaki revolverrel kezében kirontana az utcára, és találomra belelőne a tömegbe. Ő maga ehhez képest óvatos duhaj volt, rögtön leállította hipnotikus és kábítószeres tudatmódosító szeánszait, amikor a nekihevült vendégek elkezdték késsel kergetni egymást a kertben, és nekiláttak, hogy az egyik művész-kollégát nyakkendőjénél fogva felakasszák az előszobafogasra. A szürrealizmus pápája elégedetten dörzsölte volna a kezét, ha tudomására jut annak a mániákusnak az ügye, akit a nyolcvanas években tartóztattak le, ugyancsak az Államokban. A pasas véletlenszerűen szemelte ki és ütötte le áldozatait az utcán, majd hazavonszolva, kivéreztette, kizsigerelte őket, akkurátusan feldolgozta az összes tetemet, és hamburger-húspogácsákat készített belőlük. Lám-lám, a fogyasztói társadalom jégkorongnyi hús-szobrai! Mint minden valamirevaló mediális alkotó, videó-dokumentációt is készített az egyes esetekről. A kazetták ott álltak a polcon szép rendben, ez a rendőrségnek is kapóra jött, nem kellett hosszasan babrálni a bizonyítási eljárással. Vajon mit üzent a művész a törvény kereteit is jócskán átlépő akcióival? Hogy az ember csak hamburgerhús? Vagy hogy a hamburgerhús is ember? És mi milyen következtetésre juthatunk? Hogy minden művész pszichopata? Netán minden pszichopata művész? Esetleg hogy mindössze média-kihangosítás és némi elméleti alapozás kérdése, ki melyik rubrikába soroltatik?