RÉGEN TÉP

Közzétéve: 2014. 12. 29.
Kategória: MILYENEK MÉG A MAGYAROK? (2013)

Egy szerb asszony mesélte, aki magyar férjével költözött hazánkba, hogy sok mindenen könnyen túltette magát, de a magyarok pesszimizmusán húsz éve újra és újra ledöbben. Egy esős napon például megszámolta, hogy amíg az irodaház tizedik emeletén lévő munkahelyére megérkezett, kilenc ember vázolta fel a legkülönfélébb világvége-víziókat az időjárás kapcsán:
– Nem hiszem el, hogy mennyit esik…
– Rettenetes ez a sok csapadék…
– Nem lehet kibírni…
– Évről évre rosszabb…
– Árvíz lesz ebből, meglátod…
– Minden szét fog rohadni, kidőlnek a fák, beomlanak a házak, tönkremennek az utak…
– Ez már globális folyamat, visszafordíthatatlan.
Ugyanez a műsor létezett kánikulára szabott változatban is.
– Kibírhatatlan ez a hőség…
– Izzadok mint a ló, gutaütést fogok kapni és szívrohamot…
– Régen ilyen hőhullámok nem léteztek…
– Nyakunkon az aszály, kiszáradnak a folyók, a Balaton már csak bokáig ér…
– Kisül minden növény, nem lesz zöldség, se gyümölcs, se kenyér, éhen pusztulunk, nyomorult halál lesz…
– Sivataggá változik az ország, egy csepp vízért elvágjuk majd egymás torkát…
– Ez már globális folyamat, visszafordíthatatlan.
Nem mintha Szerbiában az emberek nem panaszkodnának néha a meteorológiai változásokra… A különbség abban áll, hogy az ottaniak egy-egy röpke mondattal elintézik a dolgot: “hát igen, esik, majd eláll” vagy “most aztán baromi hőség van”. Esernyőt keresnek, frissítőt isznak, és többet nem törődnek a dologgal… Itt pedig mindenki szemlátomást ezen emészti magát, és igyekszik egyre mélyebbre és mélyebbre kalapálni a talajba életkedvét, amíg aztán már semmi nem látszik ki belőle.

*

A magyar ember amerikai ismerőse kikísérletezett egy abszolút százszázalékos módszert, amellyel frenetikus hatást lehet elérni bármely magyar társaságban. Ha ugyanis a beszélgetés egy pillanatra elhallgat, és beáll a néma csend, vagyis az a bizonyos angyal átröppen az asztal felett, a leleményes jenki beveti a csodafegyvert:
– Hej, nehéz az élet!
A reakció leírhatatlan. A kollektíva párás, hálás tekintettel bámult maga elé, és ki-ki verdesni kezdte az asztalt, egyre tódítva az iménti kijelentést:
– De még milyen nehéz…
– Jól mondod, pajtikám…
– Szívemből szóltál…
– Ez az igazság…
– Ej, igyunk, gyerekek…
Bármely külföldi figyelmesen ránézett volna az amerikaira, és faggatni kezdi:
– Az élet mely területére gondoltál?
– Ipar, mezőgazdaság, társadalomtudomány?
– Vagy ez egy filozófiai felvetés?
– Kifejtenéd, hogy érted pontosan?
Esetleg személyes közlésnek vették volna, és ilyen jellegű kérdésekkel bombázzák:
– Valami baj van?
– Magánéleti gond?
– Miben segíthetek?
– Akarsz róla beszélni?
Magyarországon ezen kérdések egyike sem fogalmazódott meg soha. Itt mindenki pontosan tudja, miről van szó, és rögtön átérzi a sirámot. Hej, milyen jól ismeri a magyarokat amerikai barátunk! Milyen jól ismeri a balsorsot, amely régen tép!