RIGÓ BÉLA: NAGY KÖLTŐ-AVATÓ

Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Kritikák

Megjegyzések Lackfi János A részeg elefánt című gyermekverskötetéhez

Kezdjük a végéről: összefoglalva mindazt, amit majd el fogunk mondani, megalapozottan állíthatjuk, hogy Lackfi János új kötete a szerző gyermekirodalmi munkásságnak eddigi csúcsa. Mindazon erényeket megtalálhatjuk benne, amiért A buta felnőttet megszerettük, a Törpe és óriás között várakozásainkat nem hűtötte le csalódással. És az előzményeken túl találunk benne új erényeket is.

Azt is le kell szögeznünk, hogy A részeg elefánt megjelenése az évtized magyar gyermekköltészetének jelentős eseménye, legfeljebb Varró Dániel jelentkezéséhez, Kovács András Ferenc gyűjteményes kötetének kiadásához vagy Szilágyi Ákos agresszív akusztikus versgyűjteményeihez lehet hasonlítani. Lackfi belépett a magyar költészet egy nagyon fontos tartományának halhatatlanjai közé, akiknél nincs jobb, legfeljebb más, és akik saját mesterségükből valamit bizonyíthatóan jobban tudtak másoknál. A Csodaceruza olvasói valamennyien részesei egy szakmának. Munkájukat megkönnyítendő szögezzük itt le, hogy Lackfi János eddig megjelent verseit érdemes újra elolvasni, és ugyancsak érdemes várni következő műveire.
Ez nem fizetett hirdetés. Néhány hónappal korábban eszembe se jutott volna ennyire elragadtatnom magamat. A részeg elefánt azonban meggyőzött. Hogy miről? Ennek pontos megválaszolása érdekében most kénytelen leszek egy kis elméleti kitérővel fárasztani a tisztelt olvasót.

A gyermekköltészet (gyermekirodalom stb.) kifejezés magáért beszélő összetett szó. Egy kétszintű kommunikációt jelöl, gyermeknek és felnőttnek is szól egyaránt. A gyermek szint befogadója eldönti, hogy az adott „üzenet” számára fontos, érdekes-e. A felnőtt szint szakemberei pedig eldöntik, hogy mindez beletartozik-e az irodalom szigorú kritériumoknak megfelelő kategóriájába.

A múlt század második fele a magyar gyermekköltészet aranykora volt. A korszak Zelk Zoltán dominanciájával indult. Aztán 1955-ben jött a Bóbita. Aztán jöttek a többi nagyok: Nemes Nagy Ágnes… Orbán Ottó… és sürgősen be is fejezném ezt a pillanatok alatt elvághatatlan tengeri kígyóvá növekedni kész névsorolvasást. (Fiatal, reményteljes költőbarátom panaszkodott, hogy Weöres Sándor gyermekköltészetéből írt szakdolgozatának védését hármasra minősítette tanára, mert amikor arról érdeklődött, ki írt még gyermekverset az elmúlt időkben, neki csak a „Varró Dani” jutott az eszébe. Gratulálok a szerencséjéhez, mondtam neki, mert ha nálam vizsgázik, biztos, hogy megbuktatom. Az adott időszak költészetét vizsgálva ugyanis az lenne igazi filoszhoz méltó feladat, ha valaki biztonsággal kiderítené, ki nem írt gyermekverset, az arra készséggel, képességgel rendelkező poéták közül.) A létező példákat licencnek tekintve ma már bármelyik költő írhat elfogadható, sőt ha szerencséje van, igen jó gyerekverset. Az ilyen műveket azonban meg kell különböztetnünk azoktól, amelyek valamilyen hatással voltak (az olvasók, a szakmai elemzők, a lehetőségre felfigyelő költőtársak nyomán) a magyar gyerekköltészet arculatának formálódására. Érdekes, az ilyen hatások ereje, maradandósága nem mindig áll összefüggésben a mérvadó művek számával, terjedelmével. Móricz például egy vékony kötetre elegendő gyermekverset írt. Ezek közül három-négy adható oda ma is az olvasóknak. De a Mehemed (A török és a tehenek) legalább akkora ribilliót okozott a maga területén, mint a vele egy időben megjelent Ady-kötet, az Új versek. Devecseri Gábor híres állatkerti történeteiről talán ötöt-hatot idézgetünk, de azok kitörölhetetlenek belőlünk. Vannak több kötetre elegendő versanyaggal büszkélkedő életművek, amelyeket talán érdemtelenül, de biztosan felejtünk. És vannak olyan kivételes példák, mint Tótfalusi István svéd gyermekverskötete, amely forradalmat csinált, és hatására kiváló remekművek születtek. Egy ilyen információs bőség zavarával küszködő közegből kitűnni nagyon nehéz feladat, ritka siker. Márpedig ebben az írásban azt kívánom bizonyítani, hogy Lackfi János gyermekköltészete már eljutott idáig.

A gyermekköltészet egyik legnagyobb lényegét meghatározó belső ellentmondása, hogy a gyermekverset felnőtt írja egyszerre a gyermeknek és a gyermekhez tartozó másik felnőttnek. Ez így volt a kezdetek óta. Gyermeklíránk első klasszikusa, Petőfi Sándor a térdére ültette Arany Lacit, hogy elmesélje neki a nagy bajuszos ürgeöntőnek és áldozatának históriáját. Ám Szeget szeggel című szintén gyakran idézett költeményében már egy körtelopásért megfenyített fiú meséli el szenvedéseit és bosszúterveit. A felnőtt tehát megmaradhat mesélőnek, de vállalhat gyermek szerepet is, ez a lényegen nem változtat.

A lényegi kérdés a felnőtt és gyermek viszonya. Kezdetben volt a bölcs tanító bácsi (tanító néni), aki tudásra oktatta, jóra nevelte versében is a még kis buta gyermeket. Aztán az iskolás háttér megváltozott, a gyermek Parnasszus egy hatalmas játszótérré alakult át, a költő ott előviháncolt, mint legpajkosabb nebuló. Jóval később jött aztán a családi (svéd) asztal mellett tartott sóder parti. Itt a gyermekek számára roppant érdekes dolgokat lehetett megbeszélni a (költészet oldaláról nézve) roppant unalmas versezetekben. Nagyjából ezt tudta a 20. század. Ehhez képest mondana, alkotna valami újat a 21.

Visszatérve a már említett példákhoz: Szilágyi Ákos egy különleges, megismételhetetlen és mindenképpen folytathatatlan kísérletet mutatott be felnőtteknek és gyermekeknek szánt versekben egyaránt. Amit mi a költészet örök standardjának vélünk, az lényegében a könyvnyomtatás terméke. Az énekelt dalból a szöveg mindenki számára rögzíthetővé és terjeszthetővé válik. Ugyanakkor a kotta még kezdetleges, nehezen kinyomatható, így aztán idővel lekopik a szövegről, mint annak idején a görög szobrokról a festék és a fémdíszítés. Erre jön kései logikus válaszként a szabad vers. Ha nem énekeljük, akkor miért imitáljuk az éneket. Szilágyi a 20. századi avantgarde hagyományait fölélesztve, folytatva egy agresszív dallamtalan ritmuszenét csal ki a szövegekből. (Ezt a gyerekek könnyen átérzik, és szívesen ordítják.) Ennek a versalkotási módszernek üzenete az elgépiesedés (elidegenedés) elleni tiltakozás. Ha valaki folytatja, ugyanezt üzeni, csak már utánzóként. A gyereket persze nem zavarja, ha irodalmilag kevésbé értékes szövegekbe élheti ki fonetikai agresszióját. De hát a gyermekirodalomban az irodalmi (felnőtt) szempontok alapján döntenek értékekről, vagy azok hiányáról az arra illetékesek.

Varró Dániel – különleges rímérzékével felerősítve – lényegében a nonszenszre alapozott angol humort hozta be gyermekköltészetünkbe. Fontos, hogy ennek a természetes velejárója a gyermek formális nagykorúsítása. Ebben a stílusvilágban egyaránt hatáskeltő eszköz a szóhasználat felnőtt úri modorossága („Volt egy úr, lakhelye…) és ugyancsak felnőtt lezser szabadossága. Az utóbbitól elbűvölten a gyerek lelkesen üvölti: „pisil, kakil…”, a liberális nevelési elveket hirdető szülő pedig összetéveszti csemetéjének illemromboló extázisát a katarzissal.

Kovács András Ferenc gyermekköltészetéről a korábbiakban már bőven kifejtettem véleményemet. Most csupán annyit mondanék, hogy íme egy költő, aki egész életművében játszik, szerepeket keres, ezek segítségével finoman, szellemesen kódolt üzeneteket küld olvasóinak, ezt a játékot kiterjeszti gyermekverseire is. (Ehhez pluszként adódik hozzá, hogy egy távolban élő és egy mellette nevelődő lány gyermek által szerzett élmények alapján megírja saját apaszerepét is.)

Mint látható, nagyon különféle érdemek alapján lehet csúcsra kerülni. Ennek figyelembevétel vegyük kézbe Lackfi legújabb kötetét.

Mivel ezúttal mindent hátulról kezdünk, most ne a végére hagyjuk az illusztrációt. Úgyis mindenkinek ez az első benyomása a kötetről. Molnár Jacqueline különleges rajztechnikáját nehezen tudnám érdemeinek megfelelően értékelni. Ezért hívom segítségül magát. „Jacqueline egészen különleges technikával fest újságpapírra, több rétegben, ettől a színeknek elképesztő mélysége lesz, s az egyes rétegeken aztán ráadásul átdereng az újságbetűk ritmusa. A formákat ollóval vágja ki és ez az olló épp oly virtuózan cikáz, mint a legfürgébb toll vagy ceruza. Az ormótlanságokban is bájos figurák hihetetlenül ötletesen jelennek meg sorra a papíron…” Ehhez még hozzátenném: valaha az illusztráció a nyomtatott versszakaszok közt üresen maradt tereken valósította meg saját elképzeléseit. Ma az a trendi, ha a szöveg a grafika részévé válik. Magam is bosszankodtam már eleget, amikor sárga alapon olvasni nem, legfeljebb megfejteni lehetett fehér betűimet. Ezúttal azonban a grafikus egyúttal versbarát olvasó is. Nem akarja színeivel túlharsogni a szöveget, hanem egészséges versenyre hívja ki. Van ebben a könyvben jó néhány vers, amely kiszakítva ebből a képi világból, halványabbnak fog tűnni, mint itt a maga helyén.

Az olvasó (aki eddig kitartott) most már bizonyára türelmetlen. Nemsokára ingerült is lesz. Ha már az összehasonlíthatóság érdekében fölállíthattam mindenféle cölöpöket, mit tudok mondani Lackfi mennyekbe (pontosabban a halhatatlanokat kijelölő kánonba) emelésének indokairól. Milyen az ő gyerekköltészete? Gyermekvilág központú. Micsoda sületlenség! Minden gyermekvers gyermekvilág központú. – Dehogy! A Bóbita nem az. A gyermekek számára hoz különböző üzeneteket egy varázslatos felnőtt világból. Onnan, ahol másutt „lélek lép a lajtorján”. Pontosabban fogalmazva: írtak mások csodálatos remekműveket, amelyeket a gyermekekkel is megszerettethetünk, ám az elmúló évtized és az elmúlt évszázad gyerekköltői közül kevesen ismerték úgy magukat a gyermekeket, mint Lackfi. – Könnyű neki, öt gyermeke van. – Lehet, hogy fordítva igaz, azért van öt gyermeke…

A gyermekirodalom egyik legnagyobb problémája, hogyan találja el egy gyermekeknek szóló műalkotás a célba vett korosztályt. Általában fölélövünk. (Amikor két évtizede rendszeresen recenzáltam a Móra Kiadó könyveit, egyszer konfliktusba is kerültem kollegáimmal, amikor azt írtam a Könyvvilágba, hogy az óvodásoknak kiadott Orbán Ottó-vers már érettségivel is érthető, de Veress Miklós Égimódi csavargó című elbeszélő költeményéhez már bölcsész diploma szükségeltetik.) Én magam rendszeresen fölélövök, így roppant irigyen olvasom Lackfi verseit. Itt ilyen hibát nehéz felfedezni. A költő pontosan ismeri a gyerekek valóságos és elképzelt világait, a szókincsét, a mondatszerkesztését (vagyis gondolkodásmódját). Tudja, hogy mi a gyermekek számára a probléma, mi a trendi vágyálom.

Vannak olyan versek, amelyekben ez a tudás a lényeg. Ezért képes Lackfi mosolyogtató verseket írni a tejfogak kihullásának viszontagságairól, egy lakásba csempészett kölcsön hörcsögről, a gyerekek ricsajozási kényszereiről és a hétfejű igazgató néniről, aki büntetésből behívja magához az osztályában állandóan rendet bontó túl aktív gyereket, aki aztán roppantul élvezi, hogy megfigyelheti az igazgató nénit, aki folyton telefonál, akihez folyton jönnek, aki körül mindig történik valami. Vers lesz a családi intimitásokból (puszicsata), a rendet teremteni kívánó nagymama sziszifuszi harcából, vagy a trágár beszédről való lenevelésről. Nagyon fontos: ez a többlet tudás témától függetlenül ott van a kötet csaknem valamennyi versében. Hogy ebben mennyi a Lackfi körül élő, felnövekvő öt gyerek szerepe, azt bizonyítani nem tudjuk, de tudunk felhozni rá elgondolkodtató ellenpéldákat is. Janikovszky Éva körülbelül húsz éven át írta gyermek-monológjait, amelyek Réber László illusztrációval fölerősítve szerte a világon nagy népszerűségnek örvendeztek. A könyvek szövege egy fiú gyermek monológja. A fiú pedig mindig annyi idős volt, mint Janikovszky saját fia.

Ez a különleges intenzitású és árnyaltságú gyermekismeret teszi lehetővé, hogy Lackfi gond nélkül művelhet ismeretterjesztést verseiben, ami pedig tilalmas műveletnek számít a modern gyermeklélektannal felvértezett esztéták számára. Az ő ismeretterjesztésének alapja ugyanis nem a felnőtt közlési szándéka, hanem a gyerek spontán érdeklődése. Így aztán reprezentatív ismeretanyaggá válik a gyermek zsebének tartalma, a sugárfertőzésről, ekcémáról hallott, félig megemésztett felnőtt beszéd. Néha úgy terjeszt ismeretet, hogy nincs is szándéka ezt tenni. A masztodont a róla szóló verslapján nehezen tudja elképzelni a gyerek, de hát erre van feltalálva a szülő, akit magyarázatában azért segít, hogy a masztodon mellett szorosan ott áll a címadó elefánt rajza.

Erények és hibák gyakran fakadnak ugyanabból a tőből. Lackfi maga is vallja: „Én két gyermekem miatt, az ő „világlátásuk” hatására kezdtem el gyermekverseket írni. Azóta újabb három született, és hat gyermekkönyvem is kijött. Utóbbiaknak időnként az előbbiek a hősei. Második gyermekem, Margit születése után kis rigmusok kezdtek el formálódni bennem. Ez gyakori: sokak jutnak el a gyermekvers írásig „élettani okokból”. Ebből az indításból következik, bár a gyermekversekbe” ugyanazokat a gondolatokat, élettapasztalatokat „aprítja bele” az ember… csak az eszközök mások… A gyerekeknek íródott művek keletkezése sokkal-sokkal több örömet ad, kevesebb vesződséggel jár…” Ezen a kevesebb vesződségen tűnődtem sokat a könyvet lapozgatva. A költő valószínűleg azt akarja mondani, hogy amíg „felnőtt” műveit egy eleve túlnyomó részt kultúrával felvértezett olvasónak írja, és különös gonddal javítja ki esetleges kipécézhető hibáit, gyermekeknek írt műveinél egyszerűbb a kontroll, ha a gyerekek jól fogadják, akkor minden rendben.

A gyerekek pedig láthatóan nagylelkűek. Ha ki kellene emelnem, mit tartok Laczkfi kötete legszembetűnőbb gyengeségének, akkor a verseket létrehozó különleges ötletek, eszközök kifáradását nevezném meg. Nem muszáj mindig bravúrosan rímelni. Ám ha egy vers bravúros rímekkel kezdődik, akkor legalább úgy, vagy még bravúrosabban kell befejeződnie. Lackfi Postások ideje című versében a „postás” kulcsszót következő hívórímekkel csalja elő: most más, … pozsgás, … borostás, … rozsdás, … aztán jön rossz ház és néhány elfogadható asszonánc. Ám az utolsó sor még ez sem.
A nincs más – postás rím legfeljebb egy felnőtt Szabó Lőrinc-versben lehet a helyén. Ugyanaz a probléma a Giliszta című versben. „Tekereg a giliszta, a homokot kihízta.” Ez olyan kezdet, amit nehéz felülmúlni. Nem is sikerül. (Ravaszabb költő ilyenkor a záró rímpárnak tartja meg legjobb összecsendülését.) Ugyanez illik A botsáska tartás előnye című költeményre: „Rendes állat a botsáska, / Nem támad rá a postásra…” Szigorú lektori szemmel végigolvasva ezt a kötetet, találhatunk még más apróbb ritmikai hibákat. Furcsa módon leginkább a versek végén. Nehéz dolog egy ötgyermekes apának azt mondani, hogy a vers is hasonlít valamiképp a gyerekre. Örömben fogan ez, de gyakran kínok közt kell megszülni. Különben nem az igazi. Ezt ő is tudja, csak olyan jó abbahagyni a szülés kínjait. Ez a költőnél fellelhető hiányosság azért is furcsa, mert Lackfi számos más költeményében mutatja meg különleges verselői kvalitásait. Soraiban felismerhetjük Weöres Sándor sláger verseinek lüktetését. Rímelési készségéről nagyon sok verse ad bizonyságot. Még a megbíráltak is, hiszen ezeknél a saját maga által emelt mércét üti le végül a költő.

Legérdekesebbek a különféle nyelvfacsarással is összekötött formai bravúrjai. Erre sok példát láthatunk a kritikát illusztráló 42–43-as oldalpárban. Hasonló technikával él a szórakoztató félreértéseken alapuló Trágár beszéd című vers, ahol akár rejtvényként is feladhatnánk, milyen szavakat értett félre gyermekhősünk, amikor azt mondja: „ha valaki felbosszant, mostantól úgy rúgom csendbe, / nevezem asztallapnak, / azt mondom rá, hogy zsebtej.” A pontos félreérhető rímkeresésben néha olyan szavakat is talál, amelyeket a gyerekek valóban nem használnak, ellentétben azokkal, amelyeket illendősítenek: „Az édes anyukája / egy katonai hunta, / és gólyatöcs az öccse, / buta csipa a húga.” Az egyik legbravúrosabb szójáték az ODA-VISSZA. „Odafelé KUPAK, / visszafelé KAPUK, / kapukon nincs kupak, s a kupakon kapuk. // Odafelé MÁRIS, / visszafelé SIRÁM, / hegyről le szomorú, / de hegyre fel vidám. // Odafelé KELET, / visszafelé TELEK, / van nyugati telek / meg keleti nyarak. // Odafelé KÖRÖS, / visszafelé SÖRÖK, / mindig elfogy a sör, / de a folyó örök. // Aki oda KONOK, / az vissza is KONOK, / komoly, komor, kopott, / mint morgó rokonok.”

Ám amíg a nyelvi, ritmikai bravúrok – az életműben nyomon követhetően – megtanult szakmai erények, addig a költészetében a kezdetektől fogva jelen levő nagyfokú tudatosság, vele született adottság. Lackfi gondosan építi fel életművét, egyes köteteit. Szereti az egymást ellenpontozó verspárokat (korábban a lányok és a fiúk, most a motorosok és az autósok ellentéteit használta ki erre.) Ezért tud kitűnő poénokat, csattanókat illeszteni versei végére. (Például: „ott megy a hosszú tengeralattjáró, versbe se fér be, úgy oson át.”)

Bár összefoglalással kezdtem, kénytelen vagyok újra összegezni a perspektívákat. Lackfi költészete nem csupán imponáló költői teljesítmény, nagyon örvendetes jelenség, mert egy részleteiben kidolgozottan jelen lévő gyermekvilágon alapszik. Ami sajnos nem uralkodó trend, ha szigorúbb tartalomelemzésnek vetjük alá kortárs gyermekköltészetünket.Lackfi pozitív életérzéseket sugall verseiben, mondhatnánk, példaképeket állít, anélkül, hogy bármikor tetten érhetnénk nála ilyen szándékokat. Ugyanakkor állja a versenyt írói-költői erényekben, szerkesztésben rímben, ritmusban és nyelvfacsarásban is. Egy sokoldalúan fejlődő, kiteljesedő életmű hitelesítő tanúsága ez a könyv. De azért ne lapozgassuk ünnepélyesen, olvassuk úgy, mint egy érdekes kínálatot. És keressük meg benne a minket örvendeztető, tovább adható kedvenceinket.

(Csodaceruza)