SZADISTA BÖLCSŐDALOK
Közzétéve: 2014. 12. 12.
Kategória: Prózák
A magyar ember olvasott egy anekdotát, mely szerint az Amerikába szakadt magyar család kisgyermekét az óvó néni pszichológushoz akarja küldeni, ugyanis ijesztően agresszív fantáziálás jellemzi a kicsit. Égő csigát, vak madarat és megcsonkított tehenet rajzol például. A magyar anyuka elmagyarázza (elangolozza), hogy a magyar kissrác csupa kedves magyar gyerekdalt illusztrált, és rajzaiban nincs semmi, de semmi rossz: “csigabiga gyere ki, ég a házad ideki… csip-csip, csóka, vak varjúcska… boci-boci, tarka, se füle, se farka…”. Mikor az amerikai hölgy érdeklődik, nincs-e a repertoárban valami optimistább dalocska, az anyuka lelkesen fordítani kezdi neki a “süss fel napot”, majd elkámpicsorodik, amikor eszébe jut a folytatás: “kertek alatt a ludaink megfagynak”.
A véres lábú gólyára vagy a sós kútba tett katicára ki se tértünk. Igaz, hogy előbbit legalább elsősegélyben részesíti a török megszállás ellen állatorvosi gesztussal tüntető magyar gyerek. Vajon ez lenne a kulcsmotívum? Egy sokat tűrt nép már zsenge kortól trenírozza sarjait a szenvedésre? Persze ha körbepislantunk más népek háza táján, bőven találunk brutális Grimm-meséket gyereket sütögető boszorkánnyal, lányzabáló sárkányokkal. Nem beszélve Max és Moritz abszurd kalandjairól: ők a rossz gyerekek, akiket válogatottan kegyetlen halálnemekkel büntet az igazságos világ. Angol gyerekdalban is találunk olyan hollót, amely ráijeszt lovagló szülőre és gyermekére, minek következtében “lába-kezét töri ló-papa-lány”. Egy különösen édes francia nótácska pedig arra buzdít, hogy aki éhes, falja fel a fél kezét, ünnepnapon pedig egye meg a fejét. Lehet, hogy magyar földön bővebben terem az efféle gyerekhorror, de a magyar ember erről nem készített statisztikákat.
Egy bizonyos azonban: a magyarok nem ismerik őseik jelbeszédét, így sokszor sejtelmük sincs róla, milyen “korosztályos” mondókákat énekeltetnek az ártatlan csöppségekkel. A “nyitva van az aranykapu” vagy a “kerekecske-dombocska” alig leplezett erotikája már-már közmondásos… A magyar ember egyik népzenész barátja azonban hitte is meg nem is, amikor az egyetemi néprajz-kurzus oktatója felfedte előtte a nevezetes “boci-boci” titkát. Ez a dalocska ugyanis nem igazi borjúról szól, hanem afféle rejtjeles és kétes szerelmi oktatás, melyben az idősebb férfi feltárja az ősi bölcsességet a suhancok nagyobb okulására. A “boci” itt a leányokat jelképezi, akikkel nincs értelme kezdeni (“se füle, se farka”), ehelyett oda célszerű menni gyakni (pardon, lakni), ahol szoptatós menyecske van (tejet kapni), hiszen az anyatejes időszakban létezik egyfajta természetes, hormonális fogamzásgátlás, mint azt tudjuk. Barátunk hitte is meg nem is a dolgot, ám mikor népdalgyűjtésen járt, gondolta, teszteli tudását a két nénikén. Játszani kezdte nagy dévajul a “boci-bocit”, mire az asszonyságok irulva-pirulva, vihogva szabadkoztak: “áj, fiatalámber, miket jáccik itten, nám szégyánli, öregasszonok vagyunk mi mán”. Ettől persze még hihetjük ártatlanul, hogy döglött békák kuruttyolnak, katicák repdesnek és lepkék libegnek dalainkban. Bár azt a beregújfalui nadrághúzó mondókát nehéz mire vélni, mely szerint “digi-dugi, macska töki, harapd ki az András tökit”. A nép alighanem kevésbé lehetett szégyenlős, mint a mai magyar óvó nénik és dadusok.