SZEMHUNYÁSNYI MESE

Közzétéve: 2014. 12. 27.
Kategória: ÁTVÁLTOZÓS MESÉK (2011)

A mesére, amit most hallani fogtok, kicsit fel kell készülni. Persze felkészül az ember minden mesére, várja előre izgalommal, néha viszont sóhajtozva és punnyadozva és előre elfáradva, mintha dögnagy súlyokat vonszolna, például egy ponyvába csomagolt, rántott dinó-combot. Ilyen sanyarúan persze csak akkor várunk egy történetet, ha kötelező olvasmány. Most azonban másról van szó, ezt a mesét csak nekem kötelező elolvasni, mert ha nem olvasnám, akkor nem hallanátok. Itt állnék összezárt szájjal, mondván: „csak azért sem olvasom el a kötelező olvasmányomat”, ti pedig mocorogni és sutyorogni kezdenétek, azt hinnétek, ez valami vicc, mert én úgyis olyan vicces alak vagyok, azt hinnétek, hogy megkukultam, azt, hogy úgy látszik, kicsit lökött vagyok. Vagy azt hinnétek, nem is ember, hanem talán csak szobor vagyok, díszlet vagy próbababa, és egyszer csak bejön valaki, a hóna alá csap, kivisz, aztán jó éjszakát. Mondom, most mégsem ez következik, hanem a nagy felkészülés. Vigyázz, kész, start! A start azt jelenti, hogy ezt a mesét behunyt szemmel kell végighallgatni. Nem, én nem hunyom be a szememet, mert akkor nem tudnám elolvasni, amit írtam, fejből pedig nem tanultam meg, annál az én agyam sokkal lyukasabb. Körülbelül annyira, mint egy szűrő. Csak a nagyobb darabok maradnak fenn benne, és ez a mese egyáltalán nem nagyméretű.
Szóval, mindenki behunyta a szemét? Remek! No hát, Sejtelmes Péter iszonyúan szeretett focizni, valósággal bolondult a fociért, focimeccset hallgatott a rádióban, és nagyon is elképzelt minden egyes gólt és gólpasszt és tért ölelő átadást és felívelést és csúsztatott fejest és csukafejest és szögletet és szabadrúgást és sarkazást és kötényt és biciklicselt és ollózott labdát és bombagólt. Persze nem csak a szabályos dolgokat képzelte el, hanem a szabálytalanokat is, a leseket és a talpalásokat és a magaslábakat, a páros lábbal becsúszásokat és a kezezéseket, a könyökléseket és összefejeléseket. Ezeket, ugye, ti is el tudjátok képzelni? És persze, ha kellett, Sejtelmes Péter kiabált is a rádiókészülék mellett, hogy „csalááás!”, „nem igazsááág”, meg fujjolta keményen a bírót, ahogy azt minden vérbeli focidrukker teszi. Azt kiabálta, hogy „anyukáddal szórakozzál”, meg hogy „hordjál szemüveget”, meg még azt is: „mitítété, átátá?”. Ez nem zulukafferül van, hanem magyarul, a gyengébbek kedvéért elmagyarázom: annyit tesz, mint „Mit ítéltél, átálltál?”. Sejtelmes Péter még ennél is jobban szeretett meccsre járni, mert ott a dobok és trombiták és petárdák hangzavara, és az ezer üvöltő és hamisan éneklő, sörrel kenegetett szurkolótorok pontosan elmondta, mi történik a pályán, amit pedig még ebből sem tudhatott meg, arról úgy próbált értesülni, hogy a fél fülére szorította zsebrádióját.
Nem csoda hát, hogy Sejtelmes Péter, a nagy futballrajongó maga is focizásra adta a fejét, és mivel tudta, hogy a meccsek részben az edzőteremben dőlnek el, hát szorgalmasan dekázgatott a labdával, megtanulta lábbal, térddel és mellkassal levenni és pattogtatni, megtanult fejelgetni, sőt, a tarkóján is képes volt megtartani a lehulló gömböcöt. Persze nem százból százszor, de azért többnyire igen. Nagyon szerette volna megcsinálni az aranykört is, amit minden brazil focista már gyerekkorában jól begyakorol a tengerparti homokban. Ilyenkor a labda végigpattog jobb lábról jobb térdre, jobb térdről jobb vállra, jobb vállról fejre, fejről bal vállra, bal vállról bal térdre, bal térdről bal lábra. Érzitek, ahogy ugrándozik fel és le és fel és le? Behunyt szemmel jobban érezhető.
A legizgalmasabbak persze mégiscsak a meccsek. A fociöltözőben mindig egészséges lábszag terjeng, ez a férfierőt jelképezi ugyanis. Mindenki szépen felhúzza a mezét, Sejtelmes Péternek eredeti Barcelona-pólója van, a hátán hatalmas MESSI-felirattal. Persze, mert ő a legjobb. Mármint nem Sejtelmes Péter, hanem Messi. A leges legjobb. És azért van ott a neve Sejtelmes Péter hátán, mert melengeti őt az a hatalmas tízes szám, és máris sokkal jobban focizik tőle. Márpedig Péternek nagyon is szüksége van rá, hogy jobban focizzon, mert a meccsek veszélyesek. Ezért aztán Péter és barátai tettek néhány óv-in-téz-ke-dést! Nevezetesen unták, hogy a labda össze-vissza elpattog, ezért belévarrattak egy pici csapágyat, amitől pontosan úgy csörög, mint a bolondok sipkája, és mindig hallani, merre jár. Meg körbevették a pályát derékig érő deszkafallal, hogy ne kelljen mindig laszti után szaladgálni, és a partvonalnál megállni. Továbbá az, aki el akarja venni a labdát, szól a labdát vezető játékosnak, hogy „figyu, jövök!”, nehogy összekoccanjanak. Ráadásul a két edző a pálya szélén folyamatosan kiabál, próbálja irányítani a játékot. Gól, az sajnos ritkán esik, de akkor annál nagyobb az öröm. Sejtelmes Péter ezer hang közül is megismerné azt a sejtelmes zizegést, ami jelzi, hogy a háló halat fogott: mégpedig gólhalat. Ilyenkor a közönség is üvöltözhet egy sort, mert különben néma csendben nézik végig a meccset, nehogy a focizókat zavarják a koncentrálásban. Sejtelmes Péterrel már többször előfordult, hogy betalált, hiszen ő vérbeli csatáregyéniség, aki tíz méterről megérzi a gól szagát, és éppen odaér, ahová oda kell érni. Hiába vagy ugyanis a legjobb gólvágó, a legpontosabb lövő és a legjobb fejelő, ha lemaradsz a passzról, ha nem állsz jókor jó helyen. Ugyanígy van ez, mint a szerelemmel: hiába vagy a legjobb képű, a legvonzóbb, a legerősebb és leghumorosabb pasas, ha nem érsz oda idejében, hipp-hopp, lemaradsz a vonatról…
Szerencsére Pétert nem maradt hoppon, hiszen mindig odaért, ahova kell, akár fociról, akár szerelemről volt szó. Márpedig nagyon is szó volt a szerelemről, Péter ugyanis nem csak a dicsőség miatt szerette különösképpen, ha gólt rúgott, hanem mert ilyenkor felzúdult a szurkolók kórusa. És bár a szurkolók kórusa miatt egész jó meccshangulat kerekedett, Sejtelmes Péter még csak nem is ezért örült különösképpen a hangorkánnak. Pétert abban a kórusban egyetlen hang érdekelte, egyetlen egy, amelyet ezer vastag férfibrummogás és karcsú női sivítás és vékony gyerekhurrázás közül is kihallott. Péternek megvolt az a szokása, hogy ilyenkor a pálya szélére ment, kihajolt a palánkon, és lehunyta a szemét, mint most ti, mindannyian, és az a száj, amelyből az előbb a senki máséval össze nem téveszthető „hurrá!” felcsendült, nos, az a száj hozzáért Péter szájához. El tudjátok ezt képzelni? Ezt szoktuk csóknak nevezni.
Azt a lányt pedig, aki a csók túlsó végén találtatott, Éltető Jankának hívták, és nyugodtan elmehetett volna katonának, mert olyan széles válla volt, hogy igazán szépen kifeszítette volna a váll-lapokat a zubbonyán. Nincs is nyomorúságosabb látvány, mint amikor egy katonának szinte nincsen válla, és csak úgy fityegnek lefelé a váll-lapjai szomorúan a semmibe. Persze aki egész nap egy radar mellett ül vagy a kaszárnya portáján szunyókál, annak nincsen szüksége széles vállra, ezt csak úgy mondtam. Éltető Jankának esze ágában sem volt katonanénit játszani, és a vállát sem dísznek tartotta, hanem használta, nevezetesen úszásra. Sejtelmes Péter nagyon szerette hallgatni, hogyan úszik Éltető Janka, és ahogy ezer közül megismerte volna Janka hangját, ugyanúgy ezer közül megismerte a karcsapásait is. Ennek aztán jó hasznát vette, mert amikor Janka versenyzett, Péter távolról is mindig meg tudta mondani, hányan járnak előtte, és hányan mögötte.
Janka és Péter, amikor éppen az egyik nem focizott, a másik pedig nem úszott, igencsak szívesen végigsétált a Duna partján, és bár óvatosnak kellett lenniük, nehogy elbotoljanak, idővel annyira megszokták az útvonalat, hogy már szinte fejből tudták, hol ütköznek akadályba, és hol kell vigyázniuk a biciklistákkal. Mindkettejüknek volt ugyanis már kellemetlen utcai kalandja, hiszen az emberek nem figyelnek oda, és sejtelmük sincs róla, milyen könnyen elveszíti valaki az egyensúlyát, és összezúzza, véresre horzsolja magát az aszfalton. Janka és Péter most is ott ballagnak a Duna-parton, mert Janka úszóedzésen volt, aztán megvárta Péter focimeccsének a végét, és most mind a ketten jólesően fáradtak, meg tiszták, mert le is zuhanyoztak. Frissen mosott hajukat nagyon könnyűnek érzik, mintha a szél bármelyik pillanatban lefújhatná a fejük búbjáról. Nem mintha túlságosan vágynának arra, hogy kopaszok legyenek! Egyik oldalon a folyó, másik oldalon az autók suhognak el mellettük, és tudjátok, miről beszélgetnek? Hát arról, hogy összeházasodnak, és majd gyerekük születik, aki elmeséli nekik türelmesen és rendesen a fényeket és a színeket, a formákat és a tükröződéseket, például az egész várost, amelyik most a Duna vizén tükröződik vagy inkább trükköződik színesen, formásan és mozgalmasan. Gyerekük születik, és ha lány lesz, akkor Petrának hívják, mert az a Péter lány-megfelelője, ha meg fiú lesz, akkor Jánosnak, mert az a Janka fiú-megfelelője. Szóval a kicsi mindenképpen az ő nevüket viseli majd, csak éppen keresztbe. És ha kinyitja a szemét, látni fog vele, pontosan úgy, ahogy ti is, ha most kinyitjátok a szemeteket. Én pedig már akár be is hunyhatom, mert vége a mesének.