SZERÉNY, MINT AZ IBOLYA

Közzétéve: 2014. 12. 12.
Kategória: Prózák

A magyar ember szerény, mint az ibolya, mert az ősi kollektív bölcsesség azt tanítja, így majd sötétben is elárulja az illata. A magyar ember nem azért szerény, mert ez nála jellemvonás, hanem mert nemzedékeken keresztül erre tanították, igaz, maga sem tudja, mire jó a szüntelen szerénykedés. Magyarországon már vendégségbe is csak sorozatos, kölcsönös szerénykedés kíséretében lehet megérkezni.
– Sziasztok, akkor leveszem a cipőm!
– De ne vedd le!
– De leveszem!
– Ó, ugyan, felesleges levenni.
– De leveszem!
– Mi se vesszük le soha, cipőben járunk idehaza, sőt, bakancsban, gumicsizmában, melyről csak úgy röpdösnek a sárkoloncok szerteszét. Mi ezt direkt szeretjük.
– De én akkor is leveszem!
– Ó, ugyan, nincs itt akkora tisztaság!
– De hiszen ragyog a parkett, és vágni lehet a Domestos-illatot! Mondom, hogy leveszem!
– Ó, mi legfeljebb évente egyszer takarítunk, térdig ér a dzsuva meg a ganaj, ne vedd le!
– Jó, akkor mégse veszem le, köszönöm.
Ha ennyivel véget érne a rituálé, elkönyvelhetnénk, hogy ez csupán egy nagyon fura szertartás, felesleges sallang. Ám a fenti jelenet tartós frusztrációt okoz mindkét résztvevőnek. A házigazda magában azon filozofál, miért is nem rohad meg ez a tetves vendég, aki képtelen tiszteletben tartani a háromnapi megfeszített munkát, melynek során a kedvéért a perem alatt is megölték a baktériumokat, méghozzá egyenként, fogpiszkálóval. A vendég pedig bosszús, mert úgy érzi, a házigazda mégis jobban örült volna, ha leveszi a cipőt, na de minek akarják látni ezek a marhák az ő lyukas zokniját, szagolni a büdös lábát, és mi a francot féltik úgy a padlót, mintha azon ennének, aludnának, ha pedig tényleg azon esznek-alszanak, akkor lökjenek ide egy nyavalyás papucsot, és ne udvariaskodjanak orrba-szájba.
A mindenkori háziasszony ugyancsak nem állja meg szerénykedés nélkül. A legínycsiklandóbb ételköltemény kapcsán is megjegyzi, hogy a krumpli még főhetett volna vagy talán egy kicsit túlfőtt, nem elég sós vagy egy kicsit túl sósra sikeredett. A rizs túl tapadós vagy kissé száraz, a mártás hígabb vagy sűrűbb a kelleténél, a hús nem elég porhanyós vagy szétesik, a zöldség nem ilyen szokott lenni, a sütemény is teljesen másmilyen állagú és ízű többnyire, nem ilyen cukros vagy éppen hogy édesebb, de nem volt otthon hozzá szinte semmi, és minden bolt bezárt, így kellett összerittyenteni ezt a hatfogásos, szerény vacsorát. A vendég ismét kényelmetlenül érzi magát, hiszen folyamatosan bizonygatnia kell, hogy minden a legkitűnőbb éttermi minőség, és ezzel végső soron azt állítja, hogy a háziasszony, akinek a kosztját éppen mind eszik, egyfolytában hazudik.
Örökzöld jelenet a tálban található utolsó süteményé is.
– Vegye csak ki a kedves vendég
– Inkább a háziasszony!
– Nem, ő nem is éhes.
– Akkor a házigazda.
– Nem, ő már degeszre ette magát, több nem fér belé, meg aztán udvariasság is van a világon.
– De nem!
– De igen, ne sértsen meg!
– De nem
– Talán nem ízlik?
– De igen!
– Akkor vegye már ki azt az átkozott süteményt! Senki se számolja, hogy már a tizenkettediket eszi!
Szerénynek lenni végtelenül szimpatikus dolog… Markáns, visszafogott arcél félárnyékban, hárító kézmozdulatok, elegáns szűkszavúság, semmi hivalkodás, stílus a végtelenségig. Csakhogy nemzetközi mezőnyben nem mindig értik az ilyesmit. Így aztán, mikor a magyar ember idegen környezetbe kerül, álmélkodva tapasztalja, hogy míg ő folyamatosan és ösztönösen azon mesterkedik, hogy saját önbecsülését aláássa, más nemzetek fiai roppant büszkék még szabad szemmel nem látható teljesítményeikre is. Ha például a magyar ember kijön egy versenyvizsgáról, ahol úgy érzi, most aztán kivágta a rezet, és egy történetesen külföldi kolléga rákérdez, hogyan sikerült, roppant pofátlanságnak és túl kézenfekvőnek tartaná az efféle választ: “úgy érzem, jól”. Inkább rákezdi a mifelénk szokásos műsort: “nem is tudom, talán nem volt elég meggyőző”. Ilyenkor aztán ezek az átkozott külföldiek mindent komolyan vesznek, és roppant együtt rző pillantásokkal érdeklődni kezdenek, hogy mi a helyzet. Mert ők nem ismerik a rituálét, nem kezdik el a végtelen licitálást valahogy így:
– De, de, biztos, hogy jól sikerült!
– Á, dehogy!
– De hiszen máskor is jól sikerült!
– Nem, két hete például vacakul.
– Akkor az kivétel, te mindig szuper vagy!
– Gondolod? Ne hozz zavarba! De most akkor is rosszul ment.
– Á, nem, majd meglátod, biztos felvesznek, sőt, rögtön kineveznek igazgatónak…
És így tovább, a kellemes táncrend szerint. Ám a külföldit csupa konkrétumok érdeklik, mire a magyar dadogni kezd, hogy talán a nyelvtudásával van a baj… vagy a felkészültségével… vagy a szakmai tapasztalatával… vagy nem nézte át a legújabb statisztikákat… vagy a hozzáállása nem volt elég pozitív… A külföldi kolléga pedig együttérzően bólogat, őszintén sajnálja ezt a rakás szerencsétlenséget, rejtély, minek jött ide ilyen felkészületlenül, és titokban kicsit örül, mert ezek szerint az ő esélyei máris nőttek.
Ilyen ez a magyar ember! Ha hatmillió-négyszázötvenezer hatszáznegyvenhárom gyufaszálból, ötévi munkával, minden szabadideje feláldozásával, látását kockáztatva összeragasztgatja az Országház makettjét, a firtató kérdésekre szégyenlősen annyit felel: “ó, nem kell eltúlozni, csak volt pár fölösleges napom, erre bárki képes”. Díjat nyer Cannes-ban a filmjével, és lenyilatkozza, hogy nem volt ez akkora teljesítmény, összejöttek pár baráttal hülyülni, felvették home-videóra és szerencséjük volt, különben is egy másik, sokkal jobb művet akartak beküldeni a filmszemlére, csak összecserélték a DVD-ket. Megmássza a Mount Everestet, ám eredetileg mindössze a közértbe szaladt le tejért, csak már nem volt, ezért továbbindult a távolabbiba, de eltévedt, gondolta, felszalad a hegyre, hogy körülnézzen.
A magyar ember néha elgondolkodik, vajon nagyjaink is szerénykedtek-e szériában. Mondta-e Mátyás király vendégeinek a Corvinák ékes kódexeivel zsúfolt könyvtára láttán, hogy “ó, fiúk, csak bedobálták hozzám ezeket a színes prospektusokat, én meg csöppet rendbe raktam őket”? Vagy a fekete seregre, hogy “zsúrt rendeztem az unokaöcsémnek, és a haverok meglepinek beöltöztek feketébe, uzsi után meg felszaladtunk Bécsbe szórakozni”? Mondta-e Széchenyi az Akadémiára: “eredetileg csak egy kutyaházat terveztem Buksinak, de aztán gondoltam, legyen, aki vigyáz a jószágra, ha nem vagyok itthon”? Hát Kossuth a forradalomra: “untuk a tévéműsort, csaptunk egy kis murit a Pilvaxban, de semmi komoly”? És Nagy Imre 1956-ra: “szerveztünk egy Ismerd meg Magyarországot!-körutat, kár, hogy főleg orosz turisták jöttek, fényképezőgép helyett géppisztollyal”?
Szerénység ellen is van orvosság, a magyar ember szeszesital-fogyasztása például nyomtalanul eloszlatja ezt a tulajdonságot, és egy-két kör után kész vérre menni azzal, aki kétségbe vonná, hogy mindenben a magyarok a legjobbak a világon. Aztán akad olyan magyar ember is, akinek ehhez innia sem kell, hiszen tartósan a fejébe szállt a dicsőség.