THIS MÁSZÓKA IS FOR EVERIBODY

Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Interjúk

– Jó lenne lassú dolgokat nézni…

Lackfi Jánossal Eszéki Erzsébet beszélgetett
(kultura.hu)

Éppen 40 éves, József Attila-, Illyés Gyula-, Déry Tibor- és Salvatore Quasimodo-díjas költő, író. Az első verseskötetét 1992-ben az év legjobb első kötetéért járó díjjal jutalmazták, azóta írt több gyerekkönyvet (a Kövér Lajos aranykeze című meseregénye 2008-ban elnyerte az IBBY zsűrijétől az Év gyerekkönyve-díjat). Műveit tucatnyi nyelvre fordították le, egyébként ő maga is fordít. Meg tanít is 1996 óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, francia és magyar irodalmat, világirodalmat, szépírást és műfordítást. Az idén tavasszal egyszerre két kötete jelent meg, az Élő hal 2004 és 2010 között született verseket tartalmaz, A legnehezebb kabát kisprózákat. Most pedig itt a még újabb: az Ünnepi Könyvhétre látott napvilágot Átváltozós mesék címmel.

– Három kötet egy évben?! Nincs elég irigyed?

– A három könyvet „összevártam”, évek munkája fekszik bennük. A médianyilvánosság erős fénye persze élesebb árnyékot teremt. Egyes dühös emberek szeretnének betörni az irodalom világába, és extrém módszerekhez folyamodnak. Valaki e-mailben letámadott, vajon a versektől kopaszodom-e, mert ha igen, akkor nem ambicionálná a dolgot. A amúgy hajam a sok brékdenszes fejenpörgéstől hull, de megírtam, ez egy szakma, amelynek szamárlétrája van, érdemes szorgosan dolgozni, írni, húzni, kidobálni szövegeket, folyóiratokkal levelezni, ami önmagában nem garancia a sikerre.

– Termékeny költő, író vagy, folyton írsz? Amikor tanítasz, utazol valahová, irodalmi esten lépsz fel, akkor is?

– Mindig van nálam notesz, a szövegszöszök hol megmaradnak jegyzetnek, hol rögtön bekalapálom őket a gépbe vagy évek múltán használom fel újra. Az se baj, ha csak pillanatnyi örömet szereznek… Felvidít, amikor egy mesében a „kackiás bajuszt” elgépelem „kacbajuszkiásnak” vagy amikor egy angol-magyar anyukától ezt hallom a játszótéren: „This mászóka is for everibody, for other boys and other girls, anya doesn”t like, ha irigy vagy”. Ez akár a nyelvre is igaz lehet: ez a mi mászókánk, fejleszt és szórakoztat.

– A két tavaszi könyvedből a verseskötet tele van nagyon személyes versekkel, saját történetekkel, míg A legnehezebb kabátban mások történetei olvashatók. Biztosan ez utóbbiakhoz is ellestél sok mindent, de ezekben a történetekben inkább el lehet rejtőzni? Miért próbálsz párhuzamos világokat teremteni magadnak?

– Állatira érdekel az emberek élete. Egy pár kitett gumicsizma láttán már azon agyalok: a gazdája talán halott, és akkor ez egy tragikus csizma. Vagy egy kicsi gyerek bújik bele pipaszár lábbal, és combig ér neki, és akkor ez egy komikus csizma. Süket és bőbeszédű szomszéd nénink, aki állandóan bömbölteti a tévét, most harisnyákat aggatott a cseresznyefára. Madárijesztőnek szánta? A piros szemek közt lógnak fejjel lefelé, mint egy száradó operai balettkar.

– Talán rejtőzködés az is, hogy bár édesanyád Mezey Katalin, édesapád Oláh János költő, a Te neved mégsem Oláh, hanem Lackfi? Nem akartál két ismert költő gyerekeként betoppanni szerkesztőségekbe?

– Filológiai kényszer volt ez, a „juniorral” legfeljebb amerikai elnök vagy baseball-játékos lehetnék. Remek fedezéknek bizonyult az álnevem: volt irodalmár, aki előadta a nagy halált nekem, utcáról jöttnek, én meg mulattam, mert tudtam otthonról, hogy veri a feleségét és rosszak a rímei… Mire kiderült, kinek a kije vagyok, már volt némi hírem önerőből.

– A játékosság, a könnyedség, a humor nálad adottság, vagy ez is sok munka eredménye?

– A százméteres síkfutás világbajnoki döntője tíz másodpercig se tart, de a versenyzők évekig készülnek rá. Gyorsan írt vers is lehet jó, ha évek edzésmunkája áll mögötte. A hirtelen született sorokat is érdemes sokat csiszolgatni utólag. Ez aztán nem látszik a kész művön, egy jól kezelt fafelület sem árulkodik az egyes munkafázisokról. Fékezhetetlen agyvelőm civilben ontja a marhaságokat, de az ilyesmi nem föltétlenül kerül be a művekbe.

– Ilyen játék volt például az Apám kakasa is, amit Vörös Istvánnal közösen írtatok?

– A könyvet egy nyár alatt írtuk, hevített a közös munka öröme, doppingoltak a klasszikusok. Mindketten kötelező, más munkák helyett, stikában írtuk ezt, mint a rossz kölkök. Pista Berlinben dolgozott, ösztöndíjjal, én Zsámbékon, a gyönyörű rajzok alkotója, Molnár Jacqueline pedig Barcelonában. Ez a Bermuda-háromszög szülte a kötetet.

– Ezen az állt: klasszikus gyerekversek mai átiratai. Valóban gyerekversek ezek? Én nagyon élveztem felnőttként, folyton előveszem, olvasgatom. Miért szűkítettétek a kört?

– Gyerekverset olvasni felnőttnek sem szégyen! A visszajelzések alapján
kollégistától ovisig, kisiskolástól nyugdíjasig terjed az olvasók életkori átlaga. Most jött ki a harmadik kiadás!

– Süt az írásaidból, hogy szereted a szóval való folyamatos játszadozást. Mire jó neked a humor? Min akarsz ezzel felülemelkedni? Vagy elrejteni?

– A humor távolságot teremt, van benne önvédelem is. Ha viccel ütöm el a dolgok élét, nem kell megnyílnom, nem válok sebezhetővé. Közben pedig hentes módra könyékig vájkálok a mások sebeiben, és irodalmat csinálok a leletekből. Olykor a saját kis nyomoraimból. Persze a nevetés gyógyít is, felköhögjük vele lelki slájmjainkat.

– A verseidből az érezhető, hogy élvezed, ha játszótársa lehetsz az öt gyerekednek. Nem tekintélyes felnőtt, az apa, akire fel kell nézni?! Hanem játszótárs? Ez beválik, jó nevelési elv?

– Sokat idétlenkedünk, táncikálunk, dalolgatunk együtt. Más kérdés, hogy a határokat ki kell jelölni, nem árt a következetesség. Ha igazam van, azt meg lehet értetni, ha pedig nincs, akkor a tekintély se segít. Azt is tanulgatom, hogy vicceim ne tűnjenek gúnynak, ha komoly a helyzet.

– Öt gyerekkel mozgalmas lehet a családi élet, ez nagy öröm, de óriási figyelmet és fegyelmet is követel. Minden, naponta megteremtett egyensúlyi állapot billenékeny lehet, nem?

– A nagycsalád extrém sport, artistamutatvány a cirkuszkupolában. Mindig van egy kéz, amely kinyúl, és elkap, ha zuhanunk. Nem is csak az erősebb segít a gyengébbnek, a fordítottja is előfordul. Szinuszgörbe-szerűen váltakozik, ki van éppen jó formában vagy rossz passzban.

– Mit tanultál leginkább a gyerekeidtől?

– Kreativitást, hitet, sok mindent. Azt az észbontó tapasztalatot, hogy az ember eredendően talán mégis jó, kezdeti arcunk még tiszta. A gyerek szándékaiban a primér önzés és túlélési vágy mellett jóval több az önzetlen szándék, mint amit a szülő beleültethet…

– Tanítasz, színházaknak dolgozol, sok fellépést vállalsz, ez anyagi kényszer, vagy hiányzik a „társas munka”? Bár otthon is igazi csapatmunka lehet az élet ennyi gyerekkel…

– Csukás Pista írta, hogy bármilyen kiábrándító, legjobban egy kilátásba helyezett csinos összeg mozgatja meg az írói fantáziát. Ez persze vicc, de a sok különórával, az építkezés mellett tagadhatatlanul elkelnek a pénzek… Meg a ripacsvér is dolgozik bennem, szeretem a szereplések feszültségét. De vigyáznom kell, mert az utóbbi időben kevesebbet tudtam beszállni az itthoni ügyekbe.

– Nem sok ez egy embernek? Vagy unalmas lenne egyfélét csinálni?

– Pörgős természetű alak vagyok, mindig több ötlettel, mint ami megvalósítható. Élvezem az alakváltozásokat, hol középkori francia költő vagyok, hol egyetemi docens, hol szerkesztő úr, hol nagyelbeszélésem bolond szobrásza, hol irodalmi bohóc, aki megpróbálja megszerettetni a verset a legkülönfélébb korosztályokkal.

– A sokféle munkában van valami félsz is? Rettegés a pénztelenségtől? Ha igaz az, amit az egyik versedben olvastam, akkor megtapasztaltad fiatal házasként a nélkülözést?

– Kezdetben, egyetemista házaspárként nem voltunk túl jól eleresztve: hol tökfőzeléket ettünk krumplival, hol krumplit tökfőzelékkel. Nem éreztük azonban nyomornak, egy elegáns, bár teljesen romos budai villában a magunk uraiként éltünk, ott született első két gyerekünk. És a kellő pillanatban mindig megjött a menetrend szerinti mennyei manna-adag.

– Volt, akitől azt a megjegyzést hallottam, hogy „végighakniztátok” Lovasi Andrással az országot. Ez pénzkereset volt? Vagy lehet nyerni versolvasókat ezzel?

– A Hangzó Helikon sorozatban 2007-ben megjelent CD-n Heidl György verseimre írt dalait énekli Lovasi. A korong aranylemez lett, és jó tucatnyi koncertet adott a banda országszerte. Sok olvasót köszönhetek ezeknek az akcióknak – három-négyszáz rock-koncertre éhes néző is szívesen fogadja az irodalmat, ha embernyelven szólnak hozzá…

– Ha már párhuzamos világok: érdekes kettősség jellemző rád: gyerekként megismerted a paraszti környezetet, ugyanakkor a lakásotokban sok ezer könyv volt. Tehát a népies és az urbánus értelmiségi világa is jelen volt. Nálunk mindenkit próbálnak beskatulyázni – Téged is? Vagy szeretnél Te lenni a „belga”?

– Belga vagyok, no meg flamand és vallon is, külön-külön. Édesapám sváb-erdélyi és édesanyám kun-zsidó felmenőinek vérvonala is dolgozik bennem. Veres Pétert és Tolsztojt kalandregényként olvastam, nagyanyámmal Operába jártam, rengeteg népdalt énekeltem, együtt van bennem ez az egész. Kizárt, hogy valaha is párttagkönyveket lássak arcok helyén, hogy ideológiai okokból lemondjak barátaim egy részéről.

– Aki írás, tanítás, fellépés közben is folyton csak kiad magából, az miből merít, miből tud töltekezni?

– Nagyon fontos a sport, tizenöt évig cselgáncsoztam, most focizok, kosarazok, tollasozok. Ha nem jutok mozgáshoz heti két-háromszor, megbolondulok. A mostanában elég szakaszos itthonlétek, beszélgetések fontos akkumulátorok. És jó lenne lassú dolgokat nézni hosszan: madár-tollászkodást, repülő-araszolást, békák útját a kerti fűben (tele van velük minden a sok eső miatt). És a felhők is megunhatatlanok.