TÓTH KRISZTINA
Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Kritikák
A mesterember
Lackfi Jánosnak, aki még mindig nagyon fiatal, a Hófogók már az ötödik verseskötete.
A könyvet átolvasva először az jutott eszembe, hogy Lackfi János igazi mesterember. Mesterember abban az értelemben, hogy a versírás minden fortélyát ismeri: ahogy a fafaragásnál, mint írja, követni kell a fa erezetét, és idomulni az anyag akaratához („vágd le behasadozott bütüit/ hántsad le a kérgét, hasogasd / tömbszerűre, nagyold le a kívánt forma szerint”), úgy kell a versnél is követni a bontakozó szöveg alakuló ívét, természetes arányérzékkel lemetszve róla a fölösleges részeket. Mesterember tehát annyiban, hogy pontosan érzi, hogy mikor mennyit enged a matéria, mikor nem bírja tovább a szöveg a terhelést, és mesterember abban az értelemben, hogy nem csak mesteri, nagyon emberi is.
A versek alapanyaga legtöbbször a megélt, mindennapi tapasztalat: hétköznapi mozzanatokból csírázik ki a szöveg, mint például egy új szemétkuka hazacipeléséből, amely „vadonatúj, zsíros, matt fényű darab / testén frissek még a fröccsöntés hegei”. A hétköznapi téma, ahogy ebben a versben is, apró ötletből burjánzó történetté dagad, és szürreális pályát befutva elemelkedik el az alaphelyzettől. De a szerző még az újonnan szerzett kukába gyűlő szemetet is újrahasznosítja, ebből is szöveg lesz, egy átlagos család átlagos hetét rekonstruálva a törmelékből. Egész versírói módszerére jellemző az a gesztus, amivel ezt a verset felépíti: a „különös tárlatot”, „jódos vattát”, „kifésült hajgubancot” végtelen pontossággal és láttató erővel leltárba véve hirtelen a mulandóságról, a testi létezés tünékeny időlegességéről kapunk üzenetet, anélkül, hogy patetikusan tanítana vagy – ez volna a másik kísértés – ironikusan elviccelné az alaphelyzetet.
Az ötletmagra hórétegként tapadnak a mondatok, a szöveg önálló életet kezd el élni, és ahogy A lavina című versben is, ahol az életünket elborító tárgyak arzenálja vonul fel, görög, dagad a vers, formailag is megvalósítva a szövegbeli történést. De említhetném itt a Forgás, testet is, ahol a mondatok egyre gyorsulva a szédületig pörögnek, miközben a sorok középre zártak, és a verskép maga is egy tengelyesen szimmetrikus forgástestet idéz.
Bármi lehet versalapanyag, és azzá is válik minden, mert Lackfi Jánosnak életformája az irodalom, és bármi folyik is át ezen a mídászi tudaton, abból vers lesz. Az írás nála nem csupán lélekállapot, koncentráció, érzelmi-tapasztalati telítődés függvénye, hanem tevékenység, gondolkodásmód, szemlélet és mindennapi gyakorlat, mint a létezés szükséges rituáléi. A fordításra egyébként ugyanez vonatkozik: szinte elképzelhetetlen mennyiségű verses és prózai szöveget (tizenöt műfordításkötetnyit!) ültet és ültetett át magyarra: úgy sejtem, hogy mindez nem volna lehetséges, ha az irodalmat irodalomként kezelné. Az irodalom az élet része, írni és fordítani egyszerűen kell.
A Részletezés című gyönyörű szövegben a telefonszámlából következtethető ki egy gyermek születésének időpontja, s ettől visszafelé átértelmeződnek a számok, a születési és halálozási időpontok hirtelen elégikus fényben derengenek fel, és kimondatlanul megint csak saját mulandóságunkkal szembesülünk egy hétköznapi mozzanat ürügyén.
A lyukak a falban költözéskor – ugyan ki számolta meg őket valaha Lackfin kívül? – egy soha vissza nem hozható lezárult életszakasz mementóivá válnak, az Encián pedig ki is mondja, hogy minden, de minden alapanyag, a költészet nem válogat, aki ír, az úgy folyatja magán át napjait, hogy közben már a tudatában fennakadó üledéket vizsgálja: „S mondd, mi talán nem a valóság / elhullajtott ürüléke köré / építjük a versnek / különös enciánját?”
Ennek a módszernek persze megvan az a veszélye is, hogy időnként az élet is irodalom lesz: pontosan tudja ezt az ösztönösen erős formaérzékkel bíró szó-Mídász is, amikor az egyik ciklust Hozott anyag címmel látva el magamaga teszi fel szamárfüleit, éreztetvén, tisztában van vele, hogy időnként minden józan szerzői belátása ellenére „dallamítja” magához az ellenállóbb természetű alapanyagot is. Ez kétségtelenül nagy kísértés, a kötetben található talán alkalmibb jellegű darabok, mint például a Homeopátiás dúdoló vagy a Jelenlét mintha ennek lenyomatai volnának.
Bár ez, úgy érzem, nem feltétlenül döntés, mint inkább alkat kérdése: akinek ennyire természetes, mondhatni ösztönös tevékenysége az írás, az nyilvánvalóan mindent megír, s ennek folyományaként a hozott anyag, az irodalmi tapasztalat, a fordítások során megdolgozott matéria is verssé alakul. A Liliane Woutersnek ajánlott Nincs más út címűt például érezhetően a Wouters-versek ihlették, ahogyan egyébként az Útszéli balladát is, a Vörös Istvánnak ajánlott Dolgok súlya pedig a Vörös István-versekből ismerős képtelen verslogika szerint építkezik. Mídász szamárfüle tehát a Hozott anyag, de a kötet fontosabb szamárfüleit mégiscsak az olvasó hajtja majd be, méghozzá azoknál a felejthetetlen daraboknál, amelyeket egyszer elolvasva újra és újra elő fog majd venni, mert visszavágyik a versbe, fel akarja idézni. Az én szamárfüleim például a 28. oldalra, a Nem szabad versek, a 102. oldalra a Bőröndök, emberek és a 125. oldalra a Növényevők mellé kerültek, de csak azért ilyen kevés helyre, mert a könyv mindössze egy hete van a birtokomban.
A vers lényege, hogy dokumentáljon: hogy halandó életünk apróságait felmutassa és ezzel kicsit kicselezze az időt. Mint a fényképek.
Az Arcok, ábrák című versben, amely a kötet egyik csúcspontja, az utazások emlékeiről van szó: a mindnyájunknak ismerős kétségbeesett vágyról, hogy valamilyen módon rögzítsük a belénk ivódott látványt, a pillanatot: „Irigyelnem kellene a régieket, amiért bárhol jártak, / naplót vezettek, s a naplóban a szellem vaku-fényénél / rögzítve ott állt a valóság, frissen, színesen, akár a brüsszeli / Hentesek utcájában jégkása-halmokon a tenger / még mozgó gyümölcsei.”
Lackfi Jánosnak ebben a kötetben is sikerült a majdnem lehetetlen: a látvány arannyá változott, a szöveg életre kelt, és különös, nemes fénnyel csillog. És ahogy A közti út című versben a hófogókon a magnószalag, úgy akadt fenn a jól megszerkesztett konstrukciókon valami tündérien idegen és meglepően valóságos, mégis megfoghatatlan többlet, amit már nem a szerzői szándék, hanem a tehetség irányíthatatlan sodrása hozott a sorok közé.