TUDÓS MŰVÉSZEK, MŰVÉSZI TUDÓSOK?

Közzétéve: 2014. 12. 29.
Kategória: CSAK ÚSZÓKNAK! (2012)

Egy nagyon profi és népszerű énekes-dalszövegíró nyilatkozta egy ízben, hogy számára elfogadhatatlan az az álláspont, miszerint a művészi ihlet „pöccre induló”, működtethető folyamat lenne. Valóban eredetit alkotni pusztán rutinból, állította, merő képtelenség. Akár egyet is érthetünk vele, hiszen az igazán nagy hatású művekben mindig van valami megmagyarázhatatlan többlet: mitől lett ikonná Mona Lisa mosolya, mikor a művészi varázs alól magunkat hideg fejjel kivonva, a kulturális mítosz hagymarétegeit lefejtve azt kell látnunk, csak egy mérsékelten szép és mérsékelten szívélyes női arcot látunk? Miért éppen ez a festmény emelkedett így ki a mesteri reneszánsz portrék sorából? A sok-sok érintőleges magyarázat között igazán lényegit nem nagyon találunk, kivéve, hogy amint megfeledkezünk tudományos tárgyilagosságunkról, egyszeriben bűvkörébe von ez a rendkívüli arc, és már zuhanunk is a műélvezet szédült gyönyörűségébe.
Ha példánknál maradunk, elmondható, hogy technikai megvalósítás tekintetében Mona Lisa mosolya rendkívül gondos és hosszú alkotási folyamat végeredménye, rajzvázlatok, többszöri alapozás, hetek-hónapok munkája előzte meg elkészültét. Vajon Leonardo ugyanolyan fokú ihlet hevében izzott mindvégig, remegő kézzel kotorászva a megfelelő ecset után, ahogy a felajzott szerelmes vacakol a makrancos ruhadarabokkal? Elég nehéz elképzelni. Nyilvánvaló, hogy sem az Isteni színjáték énekeit, sem a Bűn és bűnhődés sok száz oldalát nem lehetett csak és kizárólag az izzó írás-szenvedély perceiben létrehozni, hanem igenis folyamatosan és türelmesen ki kellett küzdeni a lázasan megálmodott struktúrát, sok-sok mesteremberi pepecseléssel legyőzni az anyag ellenállását. Vagyis a kreativitás többletének felvillanása csak abban az esetben válik érvényes művészi megnyilvánulássá, ha sikerül szolgálatába állítani valamiféle kitartóan működtethető tudást. Mondhatni a művésznek valami tudományosan megfoghatóra és megbízhatóra (anatómiára, színtanra, festékfajták kémiai ismeretére) van szüksége, hogy mégoly merész álmát is megvalósítsa.
A művészet és a tudomány alaptörekvése ugyanúgy az élet, a világ megismerése, megmutatása, preparálása, modellezése, még ha módszereik különbözőek is. Ugyanakkor rengeteg a határterület, hiszen Dürer nyulakról készített tanulmányrajz-sorozata akár egy természettudományos könyvben is helyet kaphatna, mégis múzeumfalon lóg. Étienne Pressager francia festőbarátom viszont a rendszertani ábrák precizitását imitálva készít tudományos szempontból „apokrif” preparátumokat: pengeéles rajzain összeveti például egy barackmag és egy halgerinc, egy dió és egy lehunyt szem meglepően hasonlatos alakzatait, és új összefüggéseket hoz létre.
A tudomány kitömi a baglyot, a művészet lefesti és csendéletbe illeszti a kitömött baglyot. A művész lefesti a történelmi személyiséget, a történész monográfiája címlapjára teszi és forrásmunkául használja a festményt, az azon ábrázolt arcot orvosi, pszichológiai szemszögből, a ruházatot és hátteret divattörténeti és kortörténeti nézőpontból elemzi. A tudomány nagyító alá veszi a dongót, leírja faját, alfaját, korát, nemét, párzási és porzási szokásait. Rimszkij-Korszakov fenyegető, végtelenített zenei formává alakítja a dongó zümmögését. A tudomány a nagyítót arra használja, hogy látását pontosítsa, az elbújt részleteket napvilágra hozza. A művészet ugyanezzel a nagyítóval váratlan hatásokra törekszik: H. G. Wells egyik regénye lapjain valami növekvést serkentő szérum segítségével hatalmasra növelte a rovarokat, és összeugrasztotta őket normál méretű emberi szereplőivel. Az ebből fakadó termékeny konfliktusokat aztán roppant leleménnyel aknázta ki, apokaliptikus csatába szólítva hőseit gigászi szúnyogok és piócák hada ellen. Mára az eljárás kommersz filmközhellyé vált, csak az a kérdés, hova helyezzük ama bizonyos nagyítót, és óriáskígyókkal, dinoszauruszokkal, mutáns pókokkal vagy éppen vécébe kiöntött, csatornában növekedett krokodilokkal árasztjuk-e el a várost, civilizációnk menedékét. Még Faludy Gyurka mesélte, hogy egy ízben idős barátjával beszélgettek, míg az öregúr unokája a szomszéd szobában bámult egy hasonlóan épületes filmremeket. Mikor megkérdezték, hogy a kiszámítható marhaság helyett miért nem fog inkább egy jó könyvet, a kissrác szemét a képernyőről le se véve felelte: „Nem kell lapozni!”
A művészet nagyon szívesen veszi szemügyre a természetet vérmes komolysággal szemlélő embert, aki ráadásul meglehetősen groteszk látványt nyújt a nagyító által hatalmasra növelt, küklopszi szemével. A művész éppúgy szemügyre veszi a szemlélő szemet, amint egyébiránt az orvostudomány megfigyeléseinek célpontja is éppen a megfigyelő maga. Az ember tehát úgy hajol ilyenkor saját maga fölé, mintha tükörbe pillantana, úgy veszi szemügyre felnyitott testét, mintha önmagát operálná. Hiszen saját bajunk orvosságát próbálgatjuk a többieken, és a magunkon kikísérletezett technikák segítségével próbálunk segíteni másokon. Ez a tükör-hatás is fellelhető a művészetben – nemcsak Flaubert jelentheti ki, hogy „Bovaryné én vagyok”, e tekintetben együtt érez vele a regény minden egyes olvasója. Bovaryné mi vagyunk, Raszkolnyikov, Huckleberry Finn vagy Sándor Mátyás szintén. Valamirevaló író azonosul hősével, és így tesz a valamirevaló olvasó is. Miközben képes a hőst leválasztva magáról annak kudarcaiból és sikereiből tovább építeni önnön személyiségét.
Pusztán előírásszerű módszerek ismételgetésével, szisztematikus gyűjtögetéssel a tudomány is megfeneklik időnként, ha nem jön olykor segítségére kreatív, mindent felborító elméletével egy-egy olyan kivételes egyéniség, akit inkább a tudomány művészének, semmint türelmes robotosának tekinthetünk. Ilyenkor borul a rendszer, és (mint azt legalábbis Thomas Kuhn óta tudjuk) paradigmaváltás következik, amely szétgyűrűzve rengeteg változást idéz elő a mindennapi tudományos gyakorlatban. A művészetnek is megvannak a maga paradigmaváltói, akik természetesen az aprómunkából is kiveszik a részüket. Újítás nélkül nem sokra jutunk bevált technikáinkkal, de ha nincs meg technikai tudásunk, képtelenek leszünk megvalósítani új eszményeinket. Kreatív írásra járó diákjaimnak mondogatom, hogy hiába van valakinek tehetsége a százméteres síkfutáshoz, nem sokra viszi, ha egyszál-girnyón kell kiállnia a kétméteres, kigyúrt benga óriások mellé a rajtvonalra. Vagyis művésznek nyilván éppúgy születni kell, mint tudósnak, ám mindeközben a szakmai rutin elsajátítása aligha megkerülhető.
Szakmám, az irodalom, meglehetősen mulatságos helyzetben van manapság, hiszen ez az egyetlen művészeti ág, amelynek hazánkban (a Pázmány kivételével, ahol magam is tanítok) nincs igazán kialakult felsőfokú oktatása. Írni végül is mindenki megtanul az iskolában, nem? Ilyen elven persze a Képzőművészeti Egyetemet is be lehetne zárni, hiszen rajzolni tud már minden iskolás. A művészeteket éppúgy oktatni kell a tudásszintek és emberi élethelyzetek összes lépcsőfokán, mint a tudományt. És amint sosem elég a tudományos ovikból, a fakultációkból, az Öveges- vagy Attenborough-műsorokból, az ismeretterjesztő könyvekből és amatőr csillagászklubokból, ugyanúgy fontos lenne a művészeti foglalkozások, köztük a szófaragás legkülönfélébb változatainak még hatékonyabb elterjesztése a börtöntől a nyugdíjasotthonig, a kisiskolától az egyetemeken át a kórházakig. Az ember méltósága abban is áll, hogy eszközei legyenek önmaga, embertársai és a világ pontos megfigyelésére – korántsem titkosszolgálati eszközökre gondolok persze…
Vagyis embert a nagyító mindkét oldalára – fedezzük fel bátran a világ legkülönfélébb tudományos és művészi összefüggéseit! Minden profi lehet lelkes amatőr valamely más területen, és hogy egy aranymondást idézzek: Noé bárkáját amatőrök tervezték, a Titanicot viszont profik!