ÚGY NÉZETT KI, MINT FANTOMAS (Részlet a Halottnéző című regényből)

Közzétéve: 2014. 12. 12.
Kategória: Prózák

Ági egy utcával alattunk lakott, házuk ormótlan, kastélyszerű falát fordította az utca felé, az érdesre vakolt nagy felületet csak a lépcsőház két-három résnyi ablaka szegte meg. Csúnya ház, Ági sem éppen szép, de rövidre vágott, szőkés kazalhaja, nálam egy fejjel magasabb alakja, résnyi szeme és vonalkányi szája nagyon jópofa. Válla csontos, hosszú keze járás közben furán kaszált a levegőben. Beszélgetni nem is kell jó csaj, olyanok, akikről a Csóka szokott hencegni, hogy így a dudájuk meg minden. A Csóka is ott lakott az Ági utcájában. Az apja tudományos volt, de nem olyan nagyon, mert itthon, a Kutatóban dolgozott, a nagybátyám meg, aki szintén tudományos volt, Nyugaton dolgozott, és Nobel-díjra is jelölték, úgyhogy ő volt a nyerő. A Csóka meg azt mondta, hogy a Nagyréten két barátja lefogott egy lányt, és odavitték a magas fűbe, ahol ő guggolt letolt gatyával. A Csóka felállt, felhúzta a lány szoknyáját és a bugyijához dörgölte a micsodáját, bár nem tudom, igazán így volt-e, az apja alig-alig tudományos, hiába szemüveges, hiába lóg ki a szőr az orrából, hiába hord kopott bőrtáskát, és hiába van mindig izzadságszaga. Mert a nagybátyám repülőgéppel jött mindig, az ingjeinek jó szaga volt, és szép türelmesen elmagyarázta a világot, ne haljunk meg hülyén, mi meg tátott szájjal hallgattuk, és panaszkodtunk erre a rohadt, rohadt országra, ahol élünk. Nagybátyám keret nélküli, műanyaglencsés szemüveget viselt, a legolcsóbbat, amit a patikában lehetett kapni, de az a patika nyugati patika volt, és megevett három tányér töltött káposztát, és cuppogatta a fogát, amit nekünk nem volt szabad, és szívogatta az orrát, ami szintén tilos volt, és aztán egyszeriben megunt minket, eltűnt, mint a kámfor, és a garázsban akadtunk rá, amint könyékig olajosan, hunyorogva hevert a Wartburg alatt, vagy a kazán gyújtólángját piszkálta.
Vagyis a Csóka nem igazán volt szavahihető. Később a szexuális felvilágosításon el is mesélték, hogy volt egy fiatal zongoratanár, egy fiatal lány volt a magántanítványa, szerelmesek voltak egymásba, de mindig nyitva volt a zongoraszalon ajtaja, s a szomszédban kötögetett a nagymama, és a nagymama mindig figyelt, és sohasem aludt el. A fiú egyszer mégis odadörgölte a micsodáját a lány bugyijához, no, meg is lett az eredmény, rögtön gyerekük lett. Úgyhogy a Csókának simán lehetett volna gyereke a Nagyréten, egy olyan Kiscsóka, nem sokra ment volna vele, ha olyan hülye, mint az apja, nem tudom, ki tartotta volna el, a tudományos papája nem, az biztos, a mamája meg megszökött egy nem olyan tudományos pasassal. Az Ági ráadásul nadrágban járt, és senki nem dörgölt hozzá semmit, mert egész normális volt. Dörgölni csak a hülye lányokhoz érdemes, vagyis azokhoz se, ha nem akarunk hülye lánygyereket.
Hazafelé menet ütemesen ide-oda lóbáltuk hátunkon a táskát, ritmusosan csapódtak könyvek, füzetek, uzsonna, tolltartó. Különösen a fa tolltartóm hangja tetszett, ahogy csörögtek benne a tollak-ceruzák, mint valami néger hangszer. Röntgenszemmel látni lehetett volna a hátamon ide-oda utazó kis fatokot, benne a különböző színű farudacskákat, azokban a töredező ceruzabelet. Hegyezéskor mindig meglepetés volt, hogy az alagútból előbújó kúpocska lepottyan-e vagy lehet rajzolni vele. Ceruzabél se lettem volna, töksötétben várni, hogy világra hozzanak belőlem egy darabkát, töredezni, ha hánynak-vetnek, s talán már ott, bent pontosan tudni, hogy hasznavehetetlenül összetörtek, s ez előbb-utóbb ki fog derülni.
Kezet-lábat-táskát lóbálva értünk a Miatyánk sarkára, itt indultak meg fölfelé a járda kőlapjai, itt ért véget az aszfalt, és következett a mi utcánkhoz vivő füves-köves meredek, amelyen vihar után szilajul száguldozott lefelé a követ-földet görgető esővíz, mélyen kivájva a földút medrét. Mikor először próbáltam lebiciklizni rajta, elfelejtetten fékezni, és azonmód, biciklistül zötykölődve száguldottam be egy a bokorba. Nem azért, hogy felvágjak, de ügyesedik az ember, orosz bringámon farolgatva később simán leértem odáig, ahol most Ági az apukájáról beszél. Kerítésnek vetve a hátunk, fű csiklandozza bokánkat. Tudtam, hogy általában minden lánynak van apuka-története. Apukájuk általában nincsen, csak történetek. Áginak most csak mostohaapukája van, rendőr és nem túl érdekes, elég kedvesen viselkedik vele. De régen volt igazi is, először mindig csak ivott egy-két sört estelente, jó állása volt, valami mérnök, úgy látszik, elfáradt a mérésben, és a fáradtságra inni kellett. Bejött esténként puszit adni, és sörszaga volt, nincs abban semmi, jobb apukákhoz jár a sörszag. Aztán mindenütt üvegek voltak már, az előszobában, a konyhapolcokon. És söröskupakok is mindenütt, Ági és anyukája beleléptek mezítláb, apró fogsornyom maradt utána a talpukon. Jött a sok veszekedés, a rohadt üvegeid, a polcról tekebábuként csörömpölve leboruló üvegek, a földön ugrándozó üvegek, a szétpattanó üvegek, egyik-másik szilánk olyan vékony és áttetsző volt, mint egy szitakötő szárnya. És a véletlenül lepotyogó üvegek után jöttek a sírva földhöz vágott üvegek, az üvegtörmelék-szedés közben elvágott kézen a vér.
Aztán megjelentek a rekeszek, teljes rekeszek, megkezdett rekeszek, félig üres, félig teli rekeszek, egyre több üres üveggel teli rekeszek. Amikor Ági apukája focizni ment a haverokkal, akkor is berakta a rekeszeket a Trabi hátuljába, a töményt más vitte, és mindig rejtély volt, hogy tudott hazavezetni éjszaka. Sokszor rejtély se volt, mert nem is tudott hazavezetni, aludt a Trabiban vagy az árokparton vagy ki tudja, hol. Ági mindig sajnálta az apját, ahogy ült a konyhaasztalnál, hunyorgott a cigije füstjébe, és sörözgetett csendesen. Az anyja körötte keringett, sütött-főzött, rakta rendbe a konyhát, és mindig szidta az öreget. Aki nem is volt öreg, csak lassú, nagyon elnehezedett a sok sörtől, nehezen forgott a nyelve, nehezen emelte a kezét, a lábát, nehézkesen és lomhán, szégyenkezve ölelte meg a lányát, mint akinek nem szabad. Hogy a szidást elkerülje, később egy-egy haverjával jött haza, és Ági anyja eleinte tényleg nem merte úgy elereszteni magát, ha más is vele volt. Ilyenkor ketten ültek a konyhában, majdnem mozdulatlanul és szótlanul, csak néha röhögtek fel valami egész halkan eldörmögött poénon, anyuka sziszegve kerülgette őket.
Fura sziszegés volt, furán sziszeg az ember cigivel a szájában, most már Ági anyukája is majdnem mindig cigizett, de idegesen, görcsös ujjakkal. Amikor cigit vett elő a dobozból, türelmetlenül csipkedte a paklit, sokszor több szál is kipotyogott egyszerre, úgy kellett kapkodnia utánuk. Apukája viszont sokáig rázogatta a dobozt, kiszemelte a kedvére való szálat, és mint valami kismadár tojását, dajkálva emelte ki a fészekből. Anyukája rágyújtás után idegesen rázogatva oltotta el a gyufaszálat, mintha égetné az ujját. Apukája mindig úgy tette a szájába azt a kis semmi dohányrudat, mintha valami nagy súlyt emelne, szinte lassított felvétellel közelítette a tüzet, védelmezte a tenyere barlangjában. Anyukája minden cigit két-három gyors szippantással kezdett, apukája elsőre horpadt arccal, szinte vég nélkül szívta be a füstöt. Anyukája szájából időnként beszéd közben is kiesett a cigi, mert mindkét keze foglalt volt, apukájának szinte hatodik ujjaként odanőtt a kezéhez a bagó. Anyukája sokszor végig se szívta, félbetörve elnyomta a hamutartóban, és ezeket a szálakat apukája mindig gondosan kiegyengette, újragyújtotta és elfüstölte. Anyukája sose találta a cigijét, forgószélként végigsöpört az asztalon, polcokon, papírok szálltak, tárgyak dülöngéltek, kereste a táskájában, a hűtő tetején, idegesen félrecsapva apukája kezét, aki a saját pakliját tartotta elé. Apukájának majdnem mindig volt a füle mögött egy szál tartalék cigi arra az esetre, ha ki kellett menni a kertbe, a műhelybe vagy vásárolni. Ági egyszer látta, ahogy csókolóznak, mindkettejük kezében cigi volt, szájuk csupa füst, kavargott körülöttük, a füstön keresztül csókolóztak, de abbahagyták, amikor a kislány belépett a konyhába, később aztán már csak az apukája tett néha ölelő mozdulatot, gépiesen, mint egy mozgatható karú játékbaba, de az anyukája idegesen eltolta magától, félretolta a kezét, csinálta tovább, ami dolga épp volt, teregetett, mosogatott.
Ági anyukája könyörgött az apukája munkahelyén, még Ágit is bevitte, nézzék meg ezt a szegény gyereket a lyukas cipőjében, hát gyerekkor ez, hát maga nem adna meg mindent a gyerekének, ez meg elissza. A főnök aztán letiltotta apukája fizetését, látta a könnyeket az öreg szemében, szégyen volt ez, nem is akármilyen, hát haverom, nálatok az asszony hordja a nadrágot, úgy látom, ne haragudj, nem tudok kölcsön adni, de gyere, igyunk meg valamit. Fizetésnapon Ági mindig kapott fagyit, vagy ha hideg volt, süteményt, nehogy a torka. Így ünnepelték meg, hogy kifosztották az apját, ami azért nem igaz, apja minden reggel kapott pénzt inni, de nem túl sokat, így is eladósodott mindenkinek, kunyerált minden reggel, remegő kézzel, sírva sorolta a tartozásait. Anyukája azt mondta, majd ha idejönnek a haverjaid, én megadom nekik, azzal a feltétellel, hogy többé soha semennyit nem adnak neked kölcsön, aláíratok velük egy papírt, de nem jöttek. Ági apukája is alig járt már haza, faggatták, hol bóklászik, mit csinál, a vállát vonogatta, egyszer aztán már fizetésnap se volt többet, munkába se járt be, a főnök széttárta a kezét, sajnálom, asszonyom.
A beszélgetéssel, vagyis azzal, hogy Ági mesélt, egész elment az idő, lassan megindultak a Miatyánk tetejéről a szállingózók. Sorban ereszkedtek alá a dombról, megfontolt, de még nem imbolygó léptekkel, mintha a messzi dombok metszetében álló templomtorony iránytűje vonzaná őket, mintha azt követnék, és azt is követték, pontosabban a templomkertben lévő egykori pavilon felé igyekeztek, amely valaha a megfáradt zarándokokat szolgálta ki étellel-itallal, most meg késdobáló működött benne, a sokkazettás ablakok kitöredezve, a görbült vaslábú asztalokon kockás viaszosvászon, közöttük löttyedt fenekét és hatalmas melleit vonszolva, kerek alumíniumtálcát hurcolva, pofákat vágva fel s alá járkált egy kelletlen, borzas fekete hajú nő. A konyhán állítólag csavargók ültek és lábukkal kavargatták, fogatlan szájukkal ízlelték a bablevest. Ha még nem volt jó, visszaköpték. Esténként az egész völgykatlanban visszhangzott a Sej-haj Rozi meg a Dunában úszik egy sámli, és mi pofákat vágtunk odahaza, mint az a kövér pincérnő odalenn, és hangosan utáltuk a zenét, és a fejünket csóváltuk és ciccegtünk, hogy nahát, hogy ettől nem lehet nyugodtan vacsorázni meg nyugodtan aludni, és közben mi, gyerekek, majd meghaltunk a kíváncsiságtól, hogy milyen is lehet az a züllés, a sok nehéz bor-sör-pálinka, talán még táncolnak is az asztalon, ahogy egy esti filmben láttuk, amikor anyuék nem voltak otthon.
Egyetlen egyszer mertem kiszökni, már sötét volt, rettegtem a templomkerti fák árnyékától, és amikor egy fehérruhás fickó kivágta a hátsó ajtót, dobogó szívvel lekuporodtam. Égett zsír szaga csapott meg, a fehérruhás, szájában cigivel, egy lábas valamit löttyintett a bokrok közé, piros pöttyös lett tőle a nadrágszáram, mert hátulról próbáltam megkerülni az épületet, hogy belessek az ablaktáblákon. Másnap anyám szemrehányóan tolta az orrom alá a pirossal pettyegetett szövetet, biztos nem jön ki belőle, hol a csudában jártam, én meg a vállamat vonogattam, hogy talán leettem a napejban. A napejban, a nadrágszáradat, sóhajt majd másnap anyám, most viszont a fehérruhás visszament a házba, becsapta maga előtt az ajtót, de előbb belerúgott a befelé settenkedő macskába, mész innen, te négy lábon járó pörkölt. Szó mi szó, mesélték, hogy a kóbor kutyák-macskák furcsamód eltünedeznek a kiskocsma környékén, és nem illik megkérdezni, miből is van pontosan ez a rántott hús, de hát aznap estére biztos volt már pecsenye. Mosogatás helyett meg állítólag a loncsos, nagy kutyáiknak adták oda az edényt, nyalogassák le az ételmaradékot, egyszer be is zárta a pavilont a KÖJÁL, ezt az ajtóra akasztott, kézzel írott tábla tudatta, a koszos üvegen nem lehetett rendesen belátni. De aztán kinyitottak újra, és most, ahogy közel léptem az ablakhoz, egy fénykört láttam imbolyogni, a Mailáth gróf fejét, úgy nézett ki, mint Fantomas vagy Kojak, szemöldöke, szempillája se volt. Aki csak rápillantott a hidegkék szemére, a csupasz fejbőrére, azt kirázta a hideg, ilyenek lehetnek a földönkívüliek. A fénygolyóbis ide-oda hajladozott a levegőben a nóta ütemére, a gróf tangóharmonikázott. Régen, azt mondják, kastélya is volt, meg minden, de csak a hangszerét hagyták neki, abból él. Nem iszik semmit, a beteg szüleinek visz haza minden pénzt, meg néha egy kis konyakot, talán minden házban éldegél itt egy ilyen meséből szőtt, legalább százéves kis öreg, betolva valamelyik sarokba, derékig letakarva pokróccal, akár egy bútor.
Az asztaloknál elszórtan ott ültek a szállingózók, kidagadó nyaki ütőerekkel, vörös fejjel énekeltek vagy véres szemmel meredtek cigarettájukra, esetleg körmükkel a viaszosvásznat kaparászták elmerülten, valami hibát találtak rajta, morzsát vagy legyet nyomogattak szét akkurátusan. Négy munkásoverállos, festékfoltos fickó evett kegyetlenül valami pirosas ételt, éppen olyant, mint amilyen pecsétes lett a nadrágom, hatalmas szájak nyíltak és hatalmas adagok tűntek el, néha húztak mellé a fröccsből vagy utána küldtek egy-egy törés kenyeret. A sarokban a kalapos ember ült, ki tudja, hova tehette a nagy fekete táskát, egyik kezében poharat dédelgetett, mintha a kabátja alatt akarná kilopni a kocsmából, másikkal elgondolkodva a bajuszát csavargatta. Oldalvást, amennyi hely a székek közt maradt, egy-két párocska dülöngélt tétován, egymás vállába fúrták arcukat, nem látszott belőle semmi. Nem annyira tánc volt ez, mint inkább egyensúly-játék, egymásra támaszkodtak rogyadozva, nehogy elessenek, hol az egyik tartotta meg a másikat, hol a másik az egyiket. Az asztalon senki se táncolt, és most a kövér pincérnő fogatlan vihogással egyenest rám mutatott, hangzavar támadt odabenn, ajtó csapódott, kiáltások hangzottak, léptek zörögtek mindenfelé a fű közt. Nem mertem menekülni, egyszerűen összecsuklott a lábam, bénultan guggoltam ott, a páfrányok és a savanyú laboda közt, ahogyan a leányfalui strandon, egész kicsi koromban a medence alján. Akkor csak ugrani akartam egyet a mindössze derékig érő vízbe, de kezemből-lábamból mintha hirtelen kiment volna minden erő, nagy bugyborgás közepette kuporogtam a víz alatt. Hosszú pillanat, a napnak volt ideje át- meg átfércelni a képlékeny szövetet, keringve szállongtak a buborékok, míg apám erős karja ki nem szakított a zsibbasztó ölelésből.
Dohányszagú ujjak, egész közel az orromhoz, jólesően hánytató illat, odaemelik a poharat, csípős, savanykás, szénsavas folyadék, orromba szalad a buborék, jó kis fröccs, ugye, öcskös? Az ital leszalad a torkomon, kibuggyan a szám szélén, nézzétek, ez aztán iszik, mint a kefekötő. Fenékig! Bárgyún tűröm az itatást, aztán becélzom a nyitott ajtót, hirtelen felpattanok, nekiiramodom, de valahogy félrehord a lábam, asztaltól asztalig csapódom, mint valami kerge molylepke, átjutok a fekete négyzeten, rám zuhan a sötét, fúrom előre magam, fejem zúg, bokám újra és újra kibicsaklik, harsány röhögés verődik utánam, messziről, mint kagylóban a tenger, elvágódom valamiben, megadóan várom, hogy felemeljenek, visszavigyenek, itassanak, de semmi.
Azóta a szállingózók furcsán köszönnek, megcirmosodik a szemük sarka, öcskösnek szólítanak, némelyik még barackot is nyom a fejemre, Keceli Feri bá barackja a legfurcsább, mert nincs középső ujja, és két másik ujja is rövidebb egy-egy ízülettel. Kemények azok az ujjvégek, koppan bennünk a csont, bütykösek a sok fusizástól. Mert Feri bá leszáll a munkahelyi létráról, kibújik a munkahelyi overallból, aztán hazajön, leparkolja a Ladát, bebújik az otthoni overallba, felmászik az otthoni létrára, és folytatja tovább. A teraszra nyíló nagy üvegajtóba is a létráról zuhant bele. Most meg talán ott állt a garázs nyitott ajtajában, mint valami ketrec torkában, a kocsibeállót maga hegesztette körbe vaskos vasrudakkal, hullámbádog tetőt is ő sikerített fölébe, sőt, a vasbetonlépcső és a vasbeton feljáró között meghagyott keskeny földcsíkra is ő ültetett pár tőke szőlőt, a venyige úgy csüggeszkedett a vasrudakon, mint valami lerázhatatlan szertornász. Feri bácsi szikraesőben álldogált a garázsajtóban, arca láthatatlan volt, mint a Vasálarcosé, micisapkája alól fémforgásra emlékeztető ősz szálak pöndörödtek elő. Aztán letette a hegesztőpálcát, és máris ereszkedik alá a Miatyánkon, ormótlan katonai surranóban billegve, csonka ujjai közt a cigaretta, akár valami pótujj.
A mi szobánkból pontosan látszik, ha Laci szomszéd kijön a kertbe, ásó van nála, az ásót körültekintően beszúrja a földbe, aztán hátralép kettőt, szemügyre veszi, és komótosan rágyújt. Cigivel a kezében csöppet igazít az ásó nyelén, nyilván nem pontosan függőleges, hátralép, hunyorítva ellenőrzi, fejét csóválva megint igazít, hátralép, megszemléli, most már elégedett lehet, mert ahogy van, fecskében, barna zokniban és félcipőben, domború pocakját simogatva hosszan elnézi művét. Mikor a felesége hajcsavarókkal teli fejjel kipattan az udvarra, már egész kis csikkhalom gyűlt Laci szomszéd lábához, aki rendületlenül őrzi az ásót. Néha igazít rajta, beteszi függőlegesbe. A hajcsavarós angyal körbekeringi, cibálja Laci szomszédot, szitkozódik, ő azonban csak néz, véreres barna szemével. Előhullámzik a házból Jucika, bikiniben van, szájában cigi, lefekszik a napozóágyra, a melltartót majdnem a bimbóig letűri hatalmas mellén, ne maradjon meg a pánt nyoma. Laci szomszéd egyszeriben kitépi az oly gondosan beállítgatott ásót, fájdalom van a mozdulatában, keserű meg nem értettség, odavágja a kerítés tövébe, hetek múltán is ott rozsdásodik majd. Felvette nejloningjét, nadrágját, és becsapta a kertkaput. A feleség toporzékolt, a lány napozott, és most Licek Laci, kezében hintázó cigarettával szintén megindult lefelé a Miatyánkon, kikerülve a kalapos, bajszos embert, aki nagy fekete táskáját a földre téve éppen a pipáját próbálja meggyújtani.
Robi bá rosszat álmodhatott, mert arra ébredt, hogy a homloka koppan a Zsuk alvázán. Helén, kiabált ki a kocsi alól, Helén és még egyszer és harmadszor is Helén, de nem jött válasz. Megint csal az a büdös turva, motyogta maga elé, titöpte a leédett csittet, és letörölte szája széléről a hamut, tész szerencse, hogy tialudt, és nem esett be a szájába vagy nem édette össze az arcát. Gémberedett lábbal mászott ki a roncsok közül, odébb rúgott egy kormánykereket, bement a házba, kiáltozott, de se az asszony, se a gyerekek, biztos az anyóshoz mentek, vagy valamelyik palijához, csapkodott Robi bá az összehajtott újságpapírral, a legyek szétkenődtek a függönyön, a festőhengerrel mintázott falon, a terítőn. Nem számolta, hánnyal végzett, de ez jólesett. Robi bá merőkanállal beleevett a langyos töltött paprikába, szája körül narancsszín bohócfesték, keze fejével letörli, ahogy kilép a kapun a Miatyánk utca tetején, és füstfelhőbe burkolózva elindul lefelé.
Pár lépéssel utána imbolygott észveszejtőre kifestve, immár csavarók nélkül ringatózó haját tapogatva, kacér miniruhában Laci bá felesége. Vékony nő, az arca ne volna olyan lepcses vörös lángos. Nem rossz bőr, csak fejeltetni kéne, mondogatta Keceli Feri bá.
Szemébe lógó lobonccal, szájsarokból kilógó cigivel tartotta mögötte a hét lépés távolságot a nagymellű lány, majd kibuggyant a farmeréből. A szállingózók bevárhatnák egymást, de sohasem együtt jönnek, mindig megtartják a követési távolságot, mint ahogy a birkák is egyenként szaladnak át a patak feletti pallón. Amikor korán sötétedett, jól látszott, ahogy lebegnek, libegnek lefelé a kivilágítatlan utcán azok a cigarettaparazsak, köröznek, ringatóznak hunyorogva, megannyi szentjánosbogárka.
Aztán amikor mentek a lakbérért a nagymamától örökölt lakásba, mesélte közben Ági, rájöttek, hogy beköltözött oda az apukája, elküldte a bérlőt, és siralom volt végigmenni azon a lakáson, az összes öreg bútor eladva, a parketta felszedve, eltüzelve, a csillárok helyén villanykörte lógott vagy csupasz drót meredezett. A fürdőből minden eltűnt, a polcok, a bojler, még a vécékagyló is. Ott vártak az aljzatbetonon ülve, a család egyetlen ingatlana, arról volt szó, az Ágikáé lesz majd, ha megnő. És nyílt az ajtó, és apukája egy elegáns urat kalauzolt be, kicsit le van lakva, de megegyezünk, az apukája sürgött-forgott, aztán észrevette őket, és elsápadt, anyukája meg nekiugrott, mindenből kiforgatod a családod, milyen ember az ilyen, üvöltött, és csépelte az apukáját, aki nem is védekezett, rossz volt nézni, ahogy karistolja a titkárnő-körmével, az anyja titkárnő volt. És a nyakkendős elkezdett kifelé hátrálni, nézze, Tóth úr, majd visszatérünk a dologra, ha a kedves feleségével sikeresen megegyeztek, de a Tóth úr, vagyis az Ági apja felszegte a fejét, összepréselte a száját, nem addig az, a lakás száz százalékig az én nevemen van, szerződést hozott magával? Ági anyja erre az apukája nyakába borult, és teljesen összekönnyezte, és azt mondta, szeretlek, Pista, szeretlek még így is, hát nem érted?, a nyakkendős pedig megint tett két lépést kifelé, Tóth úr, majd keressük egymást. De az Ági apukája nem nézett az Ági anyukájára, félretolta a titkárnő-körmöket, és határozottan megragadta a nyakkendős mandzsettáját, nem megy maga sehova, amiben megállapodtunk, az meg is lesz, és a nyakkendős meg a Tóth úr a padlón térdelve, az aktatáskán írták alá a szerződéseket, sok-sok példányt, minden példány minden egyes oldalát, végtelen sok példányt, és írták csak, írták, Ági meg az anyukájával egy sarokban kuporgott, sírtak és ölelték egymást. Aztán a nyakkendős remegő kézzel bezárta az ajtót, és zsebre tette az ő kulcsukat is, az Ági apja meg kimarkolt egy adagot abból a tömérdek pénzből, odaadta „tartásra”, és úgy ment el, de úgy, mint akit megvertek. Ági és a mamája is megverten távozott, azzal a különbséggel, hogy őket senki se verte meg.
Aztán még néhányszor megjelent náluk az apja, először elegánsan, egy csokor virággal, csokit is hozott, aztán mind kevésbé elegánsan. És amikor elment, mindig hiányzott valami, amit sebtiben be tudott dugni a zsebébe, hajszárító, üveg kölni, hamutartó, és az Ági anyja nem bánta már ezt se, csak jöjjön, már itatta volna, csak jöjjön vissza, hallgasson legalább ott, a konyhaasztal sarkán. Aztán egyszer arra értek haza, hogy teljesen fel van dúlva a lakás, majdnem minden mozdíthatót elvittek, és persze a pénzt is a rejtekhelyéről, és erőszakos behatolásnak nem volt nyoma, ahogy a rendőr mondta, vagyis az illetőnek volt kulcsa, gyanakszanak valakire? Senkire az égvilágon, fogalmam sincs, mondta szemlesütve Ági anyukája, no, mondja a rendőr, a zárat azért cseréltessék ki, ki is cseréltették, így aztán egyszer arra jöttek ki, hogy a fészerből előszedett balta ott áll belevágva az ajtóba, ott áll ki az ajtóból, a szomszéd zavarta meg, talán be is törte volna, de így elszaladt, és többé nem is jelentkezett, csak a balta nyoma maradt ott az ajtóban emlékeztetőül. A másik rendőr, aki az apja eltűnése miatt nyomozott, széttárta a kezét, asszonyom, ez minden, két helyen látták aluljárókban, de nem tegnap, azt állíthatom, lehet, hogy csavarog most is, itt aztán suttogni kezdett, olyan hálózataik vannak ezeknek, nem szabadna mondanom, csak mert maga olyan bizalomgerjesztő, nálunk ugye nincsenek koldusok, csak a rothadó nyugaton, le is tagadom, asszonyom, ha elárul, efelől biztosíthatom. A városba nem engedjük őket, hát ellaknak a város környékén, tízezrével a barlangokban, bozótosban, hidak alatt, ha meg valamelyik leissza magát az utcasarkon, hát bevitetjük a mentővel, kap egy ágyat a huzatos folyosón, tüdőbaj, ilyesmi, a szervezetük legyengült a rossz táplálkozástól, tudja, hogy van az, egy ilyen kedves, szép asszony, mint maga, simogatta meg Ági anyukájának arcát a rendőr, ne is törődjön az efféle palival, én itt, most, helyben kiadom az igazolást, eltűntnek nyilvánítva, ha előkerül az ipse, nem tud mit csinálni, mehet vissza, ahonnan jött, hivatalosan meghalt, van egy jó presszó a sarkon, meghívhatom egy kávéra?