ŰRSZEMÉT ÉS GÁZMASZK

Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Interjúk

Eszéki Erzsébet páros interjúja

Ónodi Eszter és Lackfi János olyan lendülettel vág bele a beszélgetésbe, mintha évek óta jó barátok volnának, csak éppen most valamiért régóta nem tudtak találkozni.Pedig pár perce mutatkoztak be egymásnak. Lackfi János azonnal dedikálja az Apám kakasa című, Vörös Istvánnal közösen írott kötetet, amelyben klasszikus (gyerek)versek szellemes változatai találhatók.

Ónodi Eszter: A fiamnak elalvás előtt elolvasok két-három mesét, majd elszavalok három állandó verset. Az egyik a Füstbe ment terv, amit ő úgy mond, hogy Petőfi Sándor füstbe ment el…
Lackfi János: Igaza van, nagy füst lehetett Segesvárnál…
Ónodi Eszter: A következő az Anyám tyúkja, tehát az Apám kakasához az előzményt ő már ismeri. A harmadik az Arany Lacinak. Gyerekként én is inkább könyvekhez kötődtem, a színház nem érdekelt. Az első előadás, amit láttam, a János vitéz volt az Erkelben, a francia királykisasszony fehér vattacukor-parókájára és hatalmas, krinolinos ruhájára emlékszem. Jobbak voltak a pöttyös könyvek, a lányregények.
HIRDETÉS
Lackfi János: Sokat számít, ha valahol nem azért van kint egy sor zöld könyv, mert jól megy a tapétához. Mindkét szülőm, Mezey Katalin és Oláh János is író, költő, hárman vagyunk testvérek, nekünk természetes volt, hogy emberek írnak meg olvasnak. A fal tízezer könyvvel volt tapétázva, láttuk, a könyv használati tárgy. Elalvás előttről rémlik a Weöres-féle Csíja, csicsíja, legkisebb lányomnak is esti kedvence.
Magazin: Azért nem biztos, hogy két költő szülővel egyenes út vezet a költőséghez. Egy gyerek sokszor különbözni akar: csak azért is edző leszek!
Lackfi János: Apám dzsúdóedző volt, én is tartottam edzéseket. Mindamellett operaénekes akartam lenni, tenorista. Aztán sok volt az összhangzattan, a verstant meg már tudtam, ráadásul az országos tanulmányi versenyen elért harmadik helyezésem felvételt jelentett magyarból az egyetemre. Lettem hát terrorista: az író felrobbantja a világot, és a cserepeiből építget újat.
Ónodi Eszter: Én is énekelni akartam, zongoráztam nyolc évig, szintén az összhangzattanon buktam el! Nálam a gyermeki dac hatott: apukám villamosmérnök, anyukám statikus-tervező. Minden akartam lenni, csak ne legyen benne vonalzó meg körző! Vargabetűkkel jutottam a színházhoz, még egyetemre sem a színművészetire jártam, hanem bölcsész voltam.
Lackfi János: Azért lettél dinamikus, mert anyukád statikus…
Magazin: Ha már dinamika: kié ez a jó bicikli itt, a színház művészbejárójánál?
Ónodi Eszter: Sajnos, nem az enyém. De tavasztól biciklivel járok, be kell még szereznem egy maszkot.
Magazin: Mert a maszkkal még inkább el lehet rejtőzni?
Ónodi Eszter: Egyszer alkonyatkor maszk, bukósisak, napszemüveg is volt rajtam, mégis utánam kiáltott valaki, akivel 15 éve nem találkoztam. Azt mondta, nem ismert fel, csak megérezte, hogy én vagyok az. A bringázás nálam nem elbújás, hanem praktikum: 15 20 perc alatt beérek a színházba, nem kell fizetnem a parkolásért, nem ülök a dugóban, sőt: mozoghatok közben.
Lackfi János: Én elszaladok egy labdával a világ végére. Focibolond vagyok, eredeti Messi mezt hozattam Barcelonából. Harmincnyolc évesen abban rúgom a bőrt. Tollasozom, kosarazok is, heti három négy alkalom nélkül megkattannék.
Ónodi Eszter: Amikor még a XII. kerületben laktam, hegyen, nem bicikliztem, csak azóta, hogy pesti lány lettem.
Magazin: Persze, mert itt jobb a levegő!
Ónodi Eszter: Na, hát ezért kell a maszk. Mióta elköltöztem a hegyről, honvágyam van. Nem volt falusi hely, még buszok is jártak arra. Viszont emberi környék volt. Most, hogy a kutyaszar kellős közepén élünk, naponta eszembe jut. Azért jöttünk Pestre, mert itt közel laknak a szüleim, az első számú bébiszitterek, a színházba is hamar beérek biciklivel. Irigykedve olvastam a találkozónk előtt, hogy János Zsámbékon lakik. Vágynék ilyen helyre, de mire oda hazaérnék, mondjuk, próba után, indulhatnék vissza, hogy hatra visszaérjek előadás előtt.
Lackfi János: Én is zöld környezetben nőttem fel, Pesthideg kúton. Volt kertünk, tyúkokat tartottunk. Apámmal sok ezer követ mozgattunk meg, hogy támfalat rakjunk a meredek hegyoldalba, s lehessen zöldséget termeszteni. Abban az utcában ma három volt és jelenlegi államtitkár lakik, olyan az aszfalt, hogy üveggolyóval lehetne rajta játszani. Tengózni nem lehetne a forgalom miatt. Aztán húszévesen, egyetemistaként nősültem, Pasaréten laktunk egy roskatag villában. Romantikus korszak. 2000 óta élünk Zsámbékon, persze nekem könnyű, nem kell mindig bejárnom, s a közelben, Piliscsabán tanítok. Szeretünk ott lakni, noha kicsi a kertünk, a ház is kicsi öt gyerekkel. Jó volna nagyobbat találni ugyanott.
Magazin: János sokat dolgozik otthon, egyedül, de aki színészként folyton kiáll a színpadra, mások elé, nem szeretne néha elbújni?
Ónodi Eszter: Ó, én jól el tudok bújni a színpadon. Az ilyenfajta vágyaimat maximálisan kiélem estéről estére, éppen a színpadon.
Magazin: Közben az otthon „elbújó” költő a verseiben sokszormégis közvetlenebbül kiadja magát?
Lackfi János: Más a versvalóság és a realitás. Sokszor „alanyi” költő vagyok, írok mazsoláról, ukrán csap ról, fogyókúráról, kínai zokniról, apróságokról. Aki a versből kinéz, körülbelül rám hasonlít. Össze is szoktak keverni vele. Megjelent Az ikrek élete című versem, valaki rögtön gratulált az ikreimhez. Pedig csak papíron születtek meg. Furcsa ez a közvetlenség, sok olvasó úgy ír viszszajelzést, mint jó ismerősének: nem találkoztunk, de ő otthon van a világomban.
Magazin: A költő azt ír meg, amit akar, a színészt viszont instruálja a rendező. Hol van akkor a színész szabadsága?
Ónodi Eszter: Kétfajta színész van. Az egyiket egészséges exhibicionizmus hajtja, imádja, hogy figyelik. Minden figurát a saját egyéniségére húz. A másik kaméleon típusú, ilyen vagyok én, nincsenek sajátos manírjaim. Minden új feladatnál saját magam valamelyik szeletét tudom a szerepnek adni. Itt jön a szabad ságom: ha az előzőhöz hasonló szerepet kapok is, azon gondolkodom, mi érdekel éppen most ebben. Próbálok hozzáadni a saját ötleteimből. Szerencsére a Katonában lehet szabadon dolgozni, egyenrangú partner lehet az ember a rendezővel. Kölcsönösen megbízunk egymásban. Csapatmunka, de elképzelhetetlen a személyes szabadságom nélkül.
Magazin: A költőnek nem hiányzik a csapatmunka? Vagy erre jók például a tévés műsorvezetések?
Lackfi János: Tanítok, esteket vezetek, színházaknak dolgozom, ani mációs forgatókönyvet írok: ez mind társas műfaj. Meg nálunk otthon az élet is csapatfeladat. Persze az írás magányos barmok műfaja, egyedül vagy, és szülsz. Ma reggel például hosszú idő után írtam egy verset egy faluról, ahol mindenki varázsgombát evett. Ez valós történet…
Ónodi Eszter: Várj, ez hogy történt?! Fölkeltél, a gyerekek elmentek iskolába, te leültél írni, mert motoszkált valami a fejedben? Vagy régóta írogattál hozzá szavakat?
Lackfi János: A fejemben folyamatosan keringnek motívumok, képek, ritmusok, mindenféle űrszemét. Rejtély, mitől, de egyszer csak kidobódik valami, én meg rávetem magam, mint a véreb. Szükség van a technikai tudásra, igyekszik az ember minél gondosabban megmunkálni az anyagot. De ha csak annyi van a szövegben, amennyit matematikai¬ lag „belepakolok”, az kevés. Abbahagyom, sokszor évekig jegelem a sorokat. Nem olyan egyszerű a képlet, hogy ihellek, belém csap az áram, habzik a Biopontól a szájam…
Ónodi Eszter: Tessék, még rímel is, csak nem egy költő veszett el benned?! De akkor ezek szerint a versírásnak is van tisztán szakmai működtethető része?
Lackfi János: Abszolút. A százméteres síkfutáshoz nem lehet úgy odaállni, hogy az ember szimplán tehetséges. Kell még vagy száz kiló szisztematikusan fejlesztett izom. Engem az „irodalom és vidéke” MGTSZ tart el, cikkek, fordítások, beszélgetések, kritikák, tárcák erőnlétet és megélhetést nyújtanak. Az utcán járva is folyton vadászom: arcokra, gesztusokra, sztorikra, látványokra, melyeket aztán „újrafelhasználok”. Kőkeményen meló. Nálad ez nincs így? Én sokszor elszégyellem magam: az emberek azt hiszik, velük beszélgetek, közben meg anyagot gyűjtök.
Ónodi Eszter: Csak ellesek apró dolgokat. Nem úgy figyelek, hogy kínos volna bárkinek is. Az se lenne jó, ha egy az egyben utánoznék valakit. Csak egy érzet jön elő, s utána már inkább magamból dolgozom. Brad Pitt nyelvórát vesz, hogy az adott szerep dialektusát beszélje. Az másik iskola, nincs vele baj, ha jól csinálják, működik. Én inkább belülről építkezem. Ha jól játszom, szinte átváltozom másik emberré.
Lackfi János: Hogy van, amikor a színészek ledobnak vagy fölvesznek kilókat egy szerep kedvéért? Nem az az igazi, ha egy kövér ember el tud játszani egy soványt, vagy fordítva? Először az Eldorádóban láttam Eperjes Károlyt, azt hittem, ő afféle „kétajtós szekrény”. Nyilván operatőri munka is volt benne, de főként ő, ahogy megcsinálta azt az ócskapiaci Atyaúristent.
Ónodi Eszter: A színész teste hangszer, ha valaki így megy fel a színpadra, az egy figura, ha másképp, az másik. Ettől függetlenül valóban az a nagy szám, ha valaki egyetlen kiló fölszedése nélkül el tud játszani egy kövérebb embert. Furcsa, ahogy egy egy szerep megszületik a fejemben. Sokfelé járok, közben észreveszek mozdulatokat. Ezért is szeretek annyira biciklizni és futni.
Magazin: Akkor a te inspiráló „csapatmunkád” a futás?
Ónodi Eszter: A futás szinte meditációs állapot. Amikor belemerülök, nem gondolok semmire, s kimegy a fejemből az „űrszemét”, a legváratlanabb pillanatban bekattan valami egy szerepről. Akár csak annyi, hogy egy sornál tartsak szünetet.
Magazin: Ezt hívja a chicagói pszichológiaprofesszor, Csíkszentmihályi Mihály flow-nak, remek könyvet írt erről, magyarul is megjelent.
Ónodi Eszter: A jó munka meg a futás is felszabadult örömöt, energiát adhat. A kétfejű fenevad új produkció a Katonában, maga a darab is zseniális, minden alkalommal élvezet ezt a Weöres Sándor-szöveget mondani. Pszeudoszöveg, 1686-ban játszódik, régies, mint a Psyché is. Féltem tőle, de nem volt annyira nehéz megtanulni, mert varázsos az egész. Játszani meg már csodálatos. Szintén a Katonában megy Fekete Ernő Weöres estje, Ernő 50 percen keresztül mond körülbelül 30 verset. Nagy fölfedezéseket tettünk Weöres Sándorral. Az ilyen munka maga a felszabadult futás.

Népszabadság| 2010. április 9.