VAN EGY FIATAL SZÜZECSKE…

Közzétéve: 2014. 12. 08.
Kategória: Műfordítás

Pierre Ronsard
VAN EGY FIATAL SZÜZECSKE…

Van egy fiatal szüzecske,
Szüzecske, gömbölydedecske,
Én veszett, drágább nekem,
Mint saját szívem, szemem.
Fél életem odaadnám,
Elveszejtett, igát rak rám
Az a gömbölyű toka,
De nem bánom én soha,
Hogy szolgává tett szerelmem,
Szép tokája lett a vesztem,
Jobb szeretem én, veszett,
Mint szívemet, szememet.
Haj, de van másik szüzecske,
Szüzecske, egyszálbelecske,
Én veszett, drágább nekem,
Mint saját szívem, szemem.
Elveszejtett, elragadván,
– Másik fél életem adnám –
Az a soványka toka,
De nem bánom én soha,
Hogy szolgává tett szerelmem,
Sovány tokája a vesztem,
Én veszett, drágább nekem,
Mint saját szívem, szemem.
Tetszik a gömbölydedecske,
Szintúgy az egyszálbelecske.
Akármelyik van velem,
Boldoggá épp ő teszen.
Pusztuljak, gömbölydedecske,
Pusztuljak, egyszálbelecske,
Ha nem drágább, mint szemem,
Mindkettő, s nem kedvelem
Úgy, ahogy ifjú szüzecske
Gerle-fészket sem szeretne,
Sem a csöppnyi kiskutyát,
Mely verébnek bosszuság,
Űző társa, sose hagyja,
Zaklatja utána kapva
A madárkát, akinek
Hű segítség, langymeleg
Menhely a csinoska keble,
Ha szárnyát a kutya szegte
Vagy morogva kergeti,
S rámerednek szemei.
S hogyha én, gömbölydedecske,
S hogyha én, egyszálbelecske,
Hazudnék, Ámor lecsap,
Színarany tollú nyilat
Szívem közepébe verve,
S ólomsúlyút tietekbe,
Ha mindkettőtök nekem
Nem drágább mint két szemem,
Bár igaz, gömbölydedecske,
És igaz, egyszálbelecske,
Hogy az édeske falat,
Mely horogra csalogat,
S mellyel odavonz a vágy már,
Más egyiknél s más a másnál.
Egyikük telt kebelű,
És barnácska-szín szemű,
Veszett éltem leigázván
Tart engem szépsége láncán,
Kezem csípőjére tér,
Lám, elefántcsont-fehér
Két kis combja és kerekded,
Dombocskája megemeltebb,
Szárnyas nyája arra él,
Tegzében sok-sok fivér,
Ezer nyíl érné a beste
Kurafit, ki közeledne.
S ami elbódít, az a
Puha, gömbölyű toka,
Feszes, labda-forma hátsó,
Mell, kerek gyümölcsnek látszó,
Két domborodó halom,
Szunnyadnék e halmokon,
Mintha pompázó virágzás
Övezne vagy rózsaágyás.
Tetejébe van elég
Egyéb vonzereje még,
Nem is tudom, mily hamisság,
Tudom is én, mily nyájasság,
Így hát kedvesebb nekem,
Mint saját szívem, szemem.
Másik, a sovány szüzecske
Szemre nem oly kellemeske,
Ő zöldecske-szín szemű,
És soványka emlejű,
Csípője, dereka, combja
Nincs fehér hóval bevonva,
Fején göndör, szőke tincs
Mint másiknak, annyi nincs,
Árkocskája széle, partja
Nem húsos domboldalacska,
Hasacskája sem kevély,
Nem oly dundi, nem kövér,
Így ha átdöföm egészen,
Százfogú borona, érzem,
Száz szarvacska csontosan
Sebzi pőre derekam.
Ha nincs is efféle szépség
Benne, egyéb van elég még,
Dala bűvöli szivem,
És a hangja győztesen
Szítja a vért ereimben,
Nyájas, gyengéd is a kincsem,
Szeme gyengéd, olvatag,
Lehe gyengéd, bágyatag,
Ha gyengéd keze tapodva
Lebben egy gyengéd akkordra.
Nála táncban egy se jobb,
Senki lába nem topog,
Nem hátrál szebben ütemre.
Így egy nő sem kérlel esdve
Cupido nyilaira,
Íjára, lángjaira,
Szeretek-e mást, no mondjam.
Mézzel ajkam soha jobban
El nem telik, mintha ő
Jön, a csókkal öntöző,
Gyengéd beszéddel, gügyögve.
Van-e szükség szóra többre?
Oly ügyesen tapogat,
Hogy nászunk egyre vadabb,
Folyvást izegve-mozogva
Remeg, rázza ez a torna,
Így hát kedvesebb nekem,
Mint saját szívem, szemem.
És nem untat az se, hogyha
Nem teszi a nő, mi dolga,
Mert ha múltán a gyönyör,
S már az ásítás gyötör,
Faképnél hagyom azonmód
Azt, ki már csak unalom volt,
S étvágyamat, lám, mi lel,
A másik csigázza fel.
Utóbb otthagyom utóbbit,
Vágyam előbbihez szólít,
S így szerelmem friss marad.
Legyen bár finom falat,
Nem jó ugyanazt a féle
Húst enni mind, nyakra-főre:
Ha nem váltunk olykoron,
Unjuk falni már nagyon.
De miért van, gömbölyűcske,
Miért van, egyszálbelűcske,
Hogy hónapok óta, ládd,
Egyszer karoltam csak át
(Akkor is csak kutyafuttán,
Gyors gyönyörrel, kurta-furcsán.)
Hasad, a gömbölydedet,
S a te sovány kebledet?
Féltek tán, hogy hírbe hoznak,
Hívnak rossz kisasszonyoknak?
Féltek, becsületetek
Kikezdik a lepcsesek
Így szólván: „E nappalonta
Szüzet játszó két csinoska
Csepp karjában éjszaka
Úrfit melenget, biza,
S bérük érte énekecske,
Rímbe, badar versbe szedve”?
Hej, kedveskéim, tudom,
Mi a gát itt, úgy bizony,
Mert e falu Urasága
Mocskolódik teli szájjal,
Híretek piszkolja csak,
Bár az övé piszkosabb.
Álnokság, gömbölydedecske,
Álnokság, egyszálbelecske,
Álnokság, hogy e csapás
Okozója senki más,
Mint ki atyám lenne éppen,
S anyám, nővérem, fivérem.
De látván, hogy szívetek
Bírom, s előnyt élvezek
A Hölgyeknél, egyre többet,
Nevetekre sarat öklend,
Rágalmat, fanyar epét,
Hogy elriasszon eképp
Titeket attól, ki már-már
Jobban szeret önmagánál,
S kinek több két kedvese,
Mint saját szíve, szeme.
Szapuljon bár nyakra-főre,
S pukkadjon meg, aki dőre,
Dühében egye magát,
Oly szilárd e hű barát
Állhatatossága, semmi
Sem tudja azt tönkretenni:
Sem az idő vasfoga,
Sem a nyers halál maga,
Sem vérlázító szidalmak,
Sem igaztalan rágalmak,
Sem szomszédok firtató
Nyelvén undok, alja szó,
Sem kuzin vagy locska néne
Árgus szeme, kémkedése,
Sem gyanakvó utcanép,
Hőzöngő férj, semmiképp,
Sem báttyak fenyegetése,
Sem anyáknak kérlelése,
Sem morcos nagybácsikák,
Sem veszélyek, intrikák,
Mik kikezdik a szerelmet,
Semmi olyat nem tehetnek,
Mitől úgy nem szeretem,
Mint saját szívem, szemem,
Egyik és másik szüzecskét,
Gömbölykét, egyszálbelecskét.