VÉGZETES VIRÁG

Közzétéve: 2014. 12. 08.
Kategória: Műfordítás

Émile Verhaeren
VÉGZETES VIRÁG

Abszurditás fakad, mint a végzet virága
S felnő szívek, agyak, érzékek talaján.
És semmi más, se hős, új megváltó se, lám,
Kuporgunk emberi értelmünkbe bezárva.

Téboly, s napfény felé vágyom menni tovább,
Holdas napfény felé, a teljes, furcsa délben,
Zajgó, marakodó visszhangja vonzza léptem,
Vár túli ugatás, s a vérvörös kutyák.

Rózsa-tavak a hó ölén, felhő-habokban
És szél pihéi közt fészkelő madarak,
Egy aranybéka vár, szájában táj-darab,
Esti barlang előtt, és rágcsál mozdulatlan.

Gémeknek csőrei tátva a semmire,
A fényben áll a légy, egy helyben és neszezve,
Öntudatlan, vidám tik-tak hangzik fülembe:
A tompa őrülés nyugodt halál-nesze.