VERS A RETIKÜLBEN
Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Interjúk
Lackfi János – költő, író, férj és apa
Hulej Emese interjúja (Nők Lapja)
Erre a kis helyre belopom azt, amit még megtudtam Lackfi Jánosról. Évekig cselgáncsozott, most hetente kétszer focizik, egyszer kosarazik. A legutóbbi házassági évfordulójukat a Rám-szakadékban kirándulva ünnepelte feleségével. Belgiumban marasztalták, hogy legyen irodalomtörténész náluk, de szerencsére hazajött. Fotózik. Úgy tűnt, szereti a narancslevet.
Megpróbálom felsorolni: verset, prózát, drámát, cikket, tanulmányt ír, egyetemen tanít, szerkeszt, fordít, tévéműsora van. Ez most a szabadság megvalósulása vagy kényszer?
Néha megélhetési bűnözés, de persze szabadság is. Az költőt tévesen úgy képzelik el, hogy a verseiből él vagy hal. Hát ez nem így működik. Persze az említett feladatoknál van egy paletta, hogy mi mennyire szívszerelem és mi mennyire favágás, de még a „legfavágósabb” dologban is irodalommal foglalkozhatom, ami nagy ajándék.
És miben a legsikeresebb?
Egyre több prózát írok, de a legmegrendítőbb visszajelzéseket a versek hozzák. Egy matematikatanárnő mondta, hogy Belső emigráns című hosszú versemet, amely Illyés Egy mondat a zsarnokságról című művének parafrázisa, magával hordja a retiküljében. Másvalaki meg azt írta e-mailben, hogy hetekig a verseim burkában élt, így tudta elviselni lelki krízisét. A költő észben „gyógyszerész”, mégis megrendítő, mikor „működik a dolog”. Ma szokás rinyálni, hogy jaj, senki nem olvas kortárs irodalmat, pedig ez nem igaz. A honlapomon százharmincezer látogató járt két év alatt, lassan a havi tízezernél tartunk…
Úgy érzem, Önben van hajlam, készség és képesség is, hogy amolyan irodalomszervező legyen. Mindenhol elfogadják, integráló személyiség.
Egy fenékkel két lovon ülni nem könnyű, de nem vagyok hajlandó Csoórit nem szeretni, mert Petrit szeretem, és fordítva. Az irodalmi érték nem pártállás kérdése. Tanítványaimnak pedig azt mondogatom, mindegy, író, újságíró, fordító, tanár, művelődés-szervező lesz-e belőlük, a lényeg, hogy „médiumként” közvetítenek valamit, révészként értékeket vigyenek át a túlpartra, másoknak. Ezért népszerűsítem szívesen kollégáim nagyszerű műveit.
Tudom, hogy nagyon fiatalon alapítottak családot. Ön húsz éves volt, a felsége tizennyolc. Nem féltek?…
Szüleink intettek, hogy előbb végezzük el az egyetemet, és csak, ha lesz biztos kenyér… Két bölcsésznél ez elég viccesen hangzott: biztos kenyér? Lakásunk volt, igaz, nyáron meleg, télen hideg, a gázfűtés meg műemlék, de mégis. Ez akkor evidens döntés volt, és ma is izzik a dolog, lassan tizennyolc éve. Öt nővel élek egy fedél alatt, mert öt gyerekünkből négy lány, és mérhetetlenül dühít az a macsónak mondott, de szerintem egyszerűen csak tahó férfitípus, aki hazamegy, és várja, hogy kiszolgálják. Nem akarok bántani senkit, csak azt mondom: ébresztő! A boldogságunk múlhat azon, hajlandó vagyok a kakás gyereket tisztába tenni, megteríteni, mosogatni vagy sem! Nem ettől férfi a férfi. Horrorfilm igen, pelenka nem?
Ezt tudta már húsz évesen?
Fontos mozzanat például, hogy édesapámat rengetegszer láttam mosogatni. Hol van megírva, hogy a férfi ne mosogasson, porszívózzon, töröljön port? Pláne, ha zavarja a por. Mert sok férfitársam igényli a rendet, de nem tesz érte semmit. Ha valakiben ez az elvárás mélyen bele van oltva, meg kell vívnia vele, érte. Ebben meglehetősen szenvedélyes tudok lenni. Miért ne teremthetnénk olyan játékteret, ahol nem elvárásokat fogalmazunk, hanem átadjuk magunkat a közös tapasztalatnak? Éppen ma járt a fejemben egy idézet: meg kell tanulnunk vágyakozni azután, ami a miénk. A szomszéd nője mindig zöldebb, az embert jobban stimulálja, ami nem lehet az övé, ám közben elfelejt arra vágyni, amije van. Az adventi várakozás is ilyen. Ha nem teszünk bele munkát, erőfeszítést, vágyat, szenvedélyt, akkor üres marad. És akkor szinte várjuk, hogy lehessen menni melóba… Márpedig elég sivár dolog puszta statisztikai munkaerőként létezni.
A verseit olvasva annyi ismerős, apró, életes dologgal találkozni. A családot, az apaságot nem olümposzi magasságból szemléli, ettől lesznek a versek olyan bensőségesek. Nem fél, hogy a családjára, a gyerekeire egyszer csak „adatközlőként” tekint?
Kapcsolataim nagy veszélye, hogy sokszor túlontúl író vagyok bennük, tudom. Azt lesem, kit mire használhatok, még saját gyerekeim esetében is, akiknek „kalandjaiból” két könyvet is írtam. Ivo Andric horvát író mondta, hogy a költészetben azzal érhető el a legnagyobb hatás, ha az embernek sikerül meglepnie olvasóját valami ismerttel. Vagyis az olvasó egyszerre érezze, hogy: jé, ez már sokszor eszembe jutott, és hogy: jé, erre így még sosem gondoltam. Márquez, ha a következő mondat nem jut eszébe, lemegy és megigazítja a zárakat egy csavarhúzóval. Nem kell egy irodalmárnak száz méterre lebegni mindentől, ami köznapi és kétkezi, a filosz kétbalkezesség nem szellemi felsőbbrendűség, hanem egyszerű bénázás. Attól még senki se lett jó író, hogy elvágta magát a világtól.
Olyan szép a vers, amit Ágnes lánya születéséről írt. Talán nem olyan suta a párhuzam, hogy karácsonykor a gyerekek születéséről kérdezem. Mennyire tudta átélni őket?
Fokozatosan egyre közelebbről éltem át őket. Simon még abban a rendszerben született, hogy Apuka menjen ki innen. Margit első sírását már hallottam az ajtón keresztül, Dorottyánál apás szülés volt, Johannánál meg egyenesen én voltam a szülész. Ő ugyanis a MÁV Kórház mögött, a Rippl-Rónai utcában jött a világra. Délután már fájdalmai voltak a feleségemnek, de az orvos hazaküldte. Aztán este Juli azt mondta: hoppá, ez meglesz. A taxiban már tudtam, hogy ez komoly, a magzatvizet ott is hagytuk. De a taxis rossz bejárathoz vitt, az öreg portás kinyitotta ugyan a kaput, de elmenekült, Juli meg szólt nekem, hogy kapd el. De mit? Reflexből odanyúltam, már a kezemben volt a lányom popsija. Levettem az ingem, bebugyoláltam, Johanna jól érezte magát, nézegetett körbe, ahogy mentünk felfelé könyékig véresen.
Hát…
Utólag mulatságos, de akkor remegtünk rendesen. Nálam a szülés-tapasztalatok mindannyiszor mindent átértékeltek. Támaszul szolgálni egy új életnek, fel-alá sétálni vele, ezek alapkő-pillanatai az életemnek. Csíkszentmihályi Mihály írja, akkor tölt el bennünket elégedettség, ha azt érezzük, hogy tökéletesen azonosak vagyunk a világban betöltött szerepünkkel, ha az elvárás felénk se nem túl magas, se nem túl alacsony. Amikor fogom a gyerekemet, szükség van rám, különben sírna, nem érezne testközelséget, és van hozzá elég erőm is, az egész világon egyedül én kellek oda. Hétköznapokon ez után az önazonosság után szaladgálunk, alulteljesítünk vagy próbáljuk túllihegni a saját jelentőségünket. Az ünnepek viszont megint az önazonosság pillanatai lehetnek.
Egy interjúban a felesége arról beszélt, hogy költő feleségének lenni nehéz, mert a legintimebb dolgaik is megjelennek az írásokban. Hogyan egyensúlyoz? Van egy belső cenzúra?
Külső is időnként, igyekszem kompromisszum-kész lenni, de nem mindig megy. Tény, hogy sokan azonosítanak azzal, amit leírok. Amikor megjelent Ikrek élete című versem, valaki rákérdezett: tényleg ikrek lettek? Hát nem… csak ez egy ilyen című vers. Aki ott, a papíron éldegél, az már másvalaki. Persze, Bovaryné én vagyok, ahogy Flaubert nyilatkozta, de közben még én sem én vagyok. Weöres Sándor szerint mindenkiben ott lakik egy szent és egy tömeggyilkos, így azonosulhat az író az emberi aljassággal is. Egyes bensőséges dolgokat sosem írnék meg, de inkább mert íróilag nem termékenyek. Családon belül nem könnyű megküzdeni ezzel, ellenben Juli nagyszerű szellemi társ, rengeteg írói ötletet köszönhetek neki. Amúgy azt mondja, némely klasszikus írófeleségekhez képest jól járt, voltak nálam nagyobb gazemberek.
Tolsztoj például…
Vagy Németh László, Kosztolányi, és még sorolhatnánk.
Olvastam egy verset, amit a kozármislenyi gyerektáborban a gyerekek írtak. Lenyűgöző és megdöbbentő. Hogy még tudnak ilyet…
Pécs környéki kisváros Kozármisleny, ahol a művelődési ház igazgatója, Halmai Róbert kitalálta, hogy ha van agyagozó meg lovastábor, miért ne lehetne szófaragó is. Szabó T. Annával dolgoztunk ott együtt. Kilenctől ötig rám voltak bízva a gyerekek, köztük a saját lányaim is, versek, mesék születtek, egy rap-színdarabot elő is adtunk. Kell ilyenkor a szakmai kontroll, hogy egybeterelje az ezerfelé szaladó ötleteket, ám ha a gyerekeknél beindul az analógiás gondolkodás, amit oktatásunk olyan jól elfojt, akkor ezekben az áthevült pillanatokban elképesztő dolgok születnek. A Pázmányon ötödik éve, hogy elindítottuk Vörös István kollégámmal a kreatív írás programot. Mert azt gondolom, hogy az írást tanítani lehet. És kellene is tanítani, minél több helyen. Akár kórházakban vagy börtönökben, terápiás céllal. Kidolgoztunk egy módszertant, és most azt próbáljuk lebontani több korosztályra. Direkt ezért tanítottam egy évig kilencedikeseket, tudni akartam, milyenek, mit lehet velük. Sok olyan szürke vagy fehér foltja van a létezésünknek, amit nem veszünk birtokba, az írás is ilyen. Vágyakozunk kifelé, miközben, mint az oroszlánnak, csak át kellene ugranunk egy tüzes karikán és máris a saját belső világunkban teremnénk. Egy ismerős, mégis nagyon izgalmas világban.